A Marvel moziverzumának eddig megjelent alkotásait szokás azzal a kritikával illetni, hogy az abban zajlott események igazából tét nélküliek, a történtek súlytalanok. Ez részben igaz is volt, hiszen az egyes filmek ugyan önállóan is megállják a helyüket, valójában egy nagyobb, gigászi háborúhoz vezető út alapkövei. Így az, hogy az odáig vezető úton mi történik, milyen konfliktusokkal kell megküzdeniük szuperhőseinknek, lényegében tényleg elveszítik jelentőségüket. Aztán jött Joe Russo és Anthony Russo, akik az Amerika Kapitány: A tél katonája résszel bebizonyították, hogy igenis ki lehet törni a könnyed hangvételből és úgy is el lehet mesélni egy Marvel-történetet, hogy azt kémjátszmákkal színezett politikai thrillerekre jellemző sajátosságokkal ruházzák fel. A tél katonája azonban csak a felvezetés volt, a Russo-fivérek ugyanis az Amerika Kapitány: Polgárháborúval ismét végrehajtották azt a bravúrt, hogy mélységgel, drámával és nem utolsó sorban emberséggel ruházták fel a sztorit és annak hőseit.
Az Ultron kora után újjáalakult Bosszúállók Rogers kapitány (Chris Evans) vezetésével egy teljesen önálló, kontroll nélküli szervezetként, önjelölt igazságosztóként lépnek fel a világban kialakult konfliktusok kezelésében. A történet kezdetén épp Wakandában járunk, ahol a Bosszúállók az egy ideje már üldözött Crossbonest (Frank Grillo) próbálják meg fülön csípni, a nagy üldözésben azonban Skarlát Boszorkány (Elizabeth Olsen) egyik manővere több ártatlan civil halálával jár. A világ kormányainál és az ENSZ-nél betelik a pohár, így olyan szerződést szeretnének aláíratni a Bosszúállók tagjaival, amellyel korlátoznák felelőtlen működésüket. A kezdeményezés mellé elsőként sorakozik fel Tony Stark (Robert Downey Jr.), Amerika kapitány viszont úgy véli, a bizottság által kínált feltételek csak kiszolgáltatott helyzetbe hoznák a Bosszúállókat, akiket így politikusok kénye kedve szerint lehetne ugráltatni. A bajt csak tetőzi, hogy a szerződés aláírására szervezett bécsi konferencián egy robbantás következtében életét veszti a kezdeményezés éllovasa, Wakanda első embere. A robbantást pedig annak a Bucky Barnesnak (Sebastian Stan) a nyakába akarják varrni, akinek jó ideje nyoma veszett.
A Marvel-filmek közül ebben a részben csúcsosodik ki a szuperhősök tevékenységének megkérdőjelezése, hiszen mentőakcióikkal hiába mentettek meg eddig többmillió ártatlant, tetteik olykor súlyos következményekkel járnak. Az elszámoltatás teljes hiánya, az öncélú igazságosztás eddig nem volt központi téma a Marvel-filmekben, és azzal, hogy a Russo-fivérek a Polgárháborúban ebbe az irányba terelték a történetmesélés medrét, azt is előrevetítették, hogy ezután egészen új irányt vehetnek a Marvel képregényfilmjei. Ennek a történetnek pont az a legnagyobb erőssége, hogy olyan problémát feszeget, ami az eddigi részekben is jelen volt, a szórakoztatás jegyében viszont háttérbe szorult. Az újonnan kialakult helyzeten még az is csavar, hogy a Bosszúállókat nem csak a közelmúlt, de a régmúlt történései is kísértik, ami ha nem is végérvényesen, de egy időre olyan szakadást eredményez a tagok kapcsolatában, ami biztosan ki fog hatni a későbbi történésekre.
Az Amerika Kapitány: Polgárháború ráadásul nem hagyja figyelmen kívül az elmúlt években bemutatott filmeket és azok következményeit. Ott van például Tony Stark, aki az eddigi felelőtlen életvitelének és tetteinek súlya alatt szó szerint összeroskad. Vasembernek tehát nem csak szíve, de lelkiismerete is van, ami ezúttal felülírja nárcisztikus, énközpontú jellemét, így azzal próbál vezekelni, hogy a szabályozás mellé áll. Ezzel szemben Rogers kapitány nem szeretne behódolni egy olyan törvénynek, ami korlátozná a Bosszúállók tevékenységét. Ennek hátterében természetesen a legfőbb mozgatórugó a Bucky iránti feltétel nélküli barátság, ami képes felülírni akár a józan ész hozta döntéseket is. A Kapitány lázadásnak tűnt tettei azonban pont annyira racionálisak, mint Vasember döntése, így oldaltól függetlenül, de mindkét félnek igaza van. Ebben a nehéz helyzetben viszont pont, hogy összetartásra lenne szükség, nem pedig szakadásra. Na, ebbe kavar bele Bucky.
Vagyis egészen pontosan Zemo (Daniel Brühl), aki látszólag pont olyan jellegtelen főgonosz, mint a Marvel-gonoszok többsége. Zemo története azonban a film végére kiteljesedik, minden tette értelmet kap. A rendezőpáros ráadásul ügyesen töltötte meg érzelmekkel, emberséggel ezt a sztoriszálat, miközben sikeresen vetkőzték le a megalomán, pusztításmániás főgonosz-mítoszt. Zemo ugyanis nem egy sérthetetlennek tűnő, világuralmi terveket szövő alak. Ő egy teljesen hétköznapi fickó, ugyanolyan problémákkal mint bárki közülünk, a tetteit pedig csak a szomorú keserűség vezérli, amelyekkel azonosulni is sokkal könnyebb.
És hogy ezt sikerült úgy megoldania a készítőknek, hogy közben majdnem egy tucatnyi hőst is életre kellett kelteni a vásznon, óriási dolog. Még úgyis, hogy azért érezhető, hogy hiába ismerjük ezeket a hősöket, hiába ismertek motivációik, még így is akadnak köztük olyanok, akik csak úgy felbukkannak, majd el is tűnnek. Ez leginkább a csapatok toborzásánál szúr szemet, ahol Sólyomszem, Pókember vagy éppen a Hangya gyakorlatilag csak beugranak, letudják a kötelezőt, aztán el is felejtődnek. Esetükben nem megalapozott, mi alapján választottak oldalt, de ez a történet nem is róluk szól, így kevésbé zavaró ez a hiányosság. Ez a történet ugyanis a két jó barát, Stark és Rogers kapcsolatának megingásáról, annak okairól szól. És pont ezért nem nevezhető Bosszúállók 2,5-nek a Polgárháború.
Az egymásnak feszülés pedig két, elképesztően szívszorító, drámai, látványos akcióban csúcsosodik ki. Az első, az előzetesekben már sokat látott reptéri jelenet lesz, ami úgy képes grandiózus összecsapásként működni, hogy a pusztítás mértéke sokkal kisebb, mint amit ezektől a hősöktől megszoktunk. Pókember is itt lép igazán színre, és a Marvel nagyon ügyesen hozta vissza Peter Parkert. Tom Holland az eddigi legígéretesebb Pókembernek ígérkezik és nagyon úgy néz ki, hogy a Marvel végre megcsinálja azt, ami a Sonynak évek óta nem sikerül. A probléma mindössze annyi, hogy a hálószövő szerepe teljesen felesleges, a dramaturgiára semmilyen hatással sincs, és ahogy említettem, amilyen gyorsan felbukkan, olyan gyorsan el is tűnik a vászonról. Mindez azért fájó, mert Fekete Párducot nagyon ügyesen szőtték bele a történetbe a készítők, ráadásul az elsőre tök érdektelen hős végül annyira kellemes meglepetésnek bizonyult, hogy igencsak várós lett az önálló filmje.
Ami nem sikerült a Batman Superman ellennek, azt az Amerika kapitány: Polgárháború sokkal több hőssel is képes volt abszolválni. Itt sikerült érzésekkel, emberséggel, élettel megtölteni a hősöket, a motivációk is sokkal részletesebbek, jól megalapozottak, így a film végi drámai összecsapás során azon kapod magad, hogy lélegzetvisszafojtva figyeled az egykori barátok párharcát. Mert az nem csak látványos, hanem zsigerig hatolóan érzelmes is. A barátság végül minden egyes bevitt ütéssel egyre csak sérül, majd teljesen darabokra törik.
A film végén van két extra jelenet. Az egyik szinte azonnal a stáblista elindulásával, a másik pedig a stáblista legvégén. Érdemes őket kivárni és megnézni.
Gamekapocs értékelés: 8.5
Amerika Kapitány: Polgárháború
Eredeti cím: Captain America: Civil War
Rendezte: Joe Russo, Anthony Russo
Írta: Christopher Markus, Stephen McFeely
Szereplők: Chris Evans, Robert Downey Jr., Scarlett Johansson, Elizabeth Olsen, Jeremy Renner, Sebastian Stan, Don Cheadle, Anthony Mackie, Paul Bettany, Tom Holland, Paul Rudd, Emily VanCamp
Játékidő: 148 perc
Magyarországi premier: 2016. május 5.
És igen, a kritika szubjektív dolog, de ha elég sok embernek van ugyanaz a szubjektív véleménye valamiről, az azért mutat valamit, nem? Vagy talán azt gondolod, hogy a csúnya gonosz Marvel túlpénzeli a DC-t, mikor a filmjeik kritikájáról van szó? Elképzelem, ahogy egy Marveles exec becsönget egy YouTube-oshoz, és azt mondja neki: itt van kétezer Dollár, ha dícséred a filmünket, és még kétezer, ha lehúzod a DC-ét. Így képzeled, vagy mi?
Meglátjuk mi lesz a Suicide Squad kapcsán. Egyelőre az körökkel érdekesebbnek tűnik (Harley Quinn <3), mint az a fostaliga katyvasz, ami a Dawn of Justice volt.
Amúgy konkurens univerzumról beszélni egyelőre nem lehet, ha egyszer a DC-nél még az MCU sikerét látva sem volt annyi eszük, hogy összekössék a tévét a mozival. Jelenleg a DC ott tart, hogy van három kizárólag egymással összekapcsolódó, hulladékszarfos sorozatuk (Arrow, Flash, Legends of Tomorrow), egy közepesen elkúrt önálló (Supergirl) meg egy egészen jó önálló (Gotham). Ehhez jön még hozzá, hogy a filmes univerzumuk építése még csak most kezdődik meg, a Suicide Squad még csak a harmadik film lesz, és ami a legjobb az egészben, hogy a filmes univerzumuknak ZÉRÓ köze van BÁRMELYIK tévés univerumukhoz. Náluk még ez a Marvel féle, a jogok itt vannak, a jogok ott vannak kavar sincs, mégis öt teljes évvel a Marvelt követően kezdtek filmes univerzum építésébe, és újabb három évvel később csupán két (pár hónapon belül három) összekapcsolódó filmet tudnak felmutatni. Ezalatt a Marvel háza táján évente két film kerül a mozikba mind anyagi, mint kritikai bukás nélkül, és a filmek világához kapcsolódóan fut egy egyre javuló minőségű, már-már kifejezetten jó országos sorozat (Agents of SHIELD) egy kifejezetten jó országos mid-season sorozat (Agent Carter) és eddig két hatalmas kritikai sikert, és nézői elismerést hozó kábeles sorozat (Daredevil, Jessica Jones)
Szóval egyelőre rohadtul nem lehet a képernyőn konkurens univerzumokról beszélni, mert a DC az egyébként szűkebb, de erősebb (főgonoszok tekintetében egyértelműen kategóriákkal előrébb járó) képregényes világából lószart sem tudott minőségi módon élőszereplős módon adaptálni. Jelenleg ott tartunk, hogy az elmúlt évekből a Gotham az egyetlen olyan DC-s próbálkozás, ami egy lapon emlegethető bármely Marvel produktummal, és ez édeskevés. Ha ehhez hozzáveszem, hogy a Marvelnél már az MCU teremtő Vasembert is imádták a népek, a DC esetében pedig az első igazi sikerre legalább a harmadik filmig kell várni, amiben ráadásul nem is a hősök lesznek, hanem Deadshot és Harley Quinn mellett B listás rosszfiúk (meg egy-két Joker cameo)... na az azért komoly dilettantizmusra utal.
Szuperhősösnek szuperhősös volt, de nyoma sem volt annak, hogy ez azért mégiscsak képregény adaptáció. Az első Hulkban ezt zseniálisan adták át, ahogy a konkurens univerzumban az itt érthetetlen okból alulértékelt Znack Snyder is mesterien hozta eddig minden filmjében a képregényfílinget. A vágások, a pusztítás, a színvilág autentikus együttese olyan képregényes élményt varázsol a moziba, ahogy egyik Marvel film sem.
Ahogy olvasom a kritikákat, kissé összeesküvés elméletes érzésem támad. A Marvel filmek esetében szinte azonos pozitívumokat látnak a kritikusok, míg a DC filméknél már-már kampányszerű, azonos negatív hullámokat gerjesztenek. Pedig, a kritikai műfaj eléggé szubjektív, ugye?
De ettől még a denevérember vs szuperember jobb volt. Persze ízlések és pofonok.
Az meg pozitív, hogy magát a karaktert sikerült megfognia mind az íróknak, mind Hollandnak.
a barman v superman meg persze, hogy rosszabb ennél: ez a produktum egy tucat korábbi filmben bejáratott karakterekre épít s mesél történetet: ez eleve behozhatatlan előny pillanatnyilag.
de amennyire komplexnek van értékelve a képregény és modnják, hogy nem férne bele egy filmbe, addig ebben a 2-2,5 órában bőven volt unalom. Feleslegesen hosszú volt számomra.
Én a Batman v Superman ellen , mellett teszem a voksom, ha ajánlanom kellene a két film közül valamelyiket.
Persze nem rossz ez sem, de ezt ezekkel a szereplőkkel meg lehetett volna bőven kevesebb időből is.Sok volt a szappanopera.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.