Nehéz egy olyan mozi első részéről elfogulatlanul megemlékeznem, ami gyerekkorom egyik meghatározó filmélménye volt. Mai fejjel nézve persze kissé érthetetlen A függetlenség napja iránti őszinte rajongásom, hiszen Emmerich akkori inváziós sci-fije pont annyira bárgyú és üres volt, mint a mai látványfilmek többsége. Persze tízévesen ez még nem érdekelt, a világméretű, mai szemmel azonban már kisléptékűnek tűnő pusztításcunami viszont teljes egészében lenyűgözött. Akkor még nem zavart a túlzottan arcomba tolt patriotizmus, de az olyan lényegi, egy filmet alapvetően meghatározó elemek hiányosságai se foglalkoztattak, mint az egysíkú hősök vagy a faék egyszerűségű történet. A függetlenség napja azonban az évek múlásával se lett rosszabb, meglepően jól öregedett, így felnőve is rendre képes vagyok túltenni magamat a hiányosságain. Mert a bombasztikus, akkor talán korszakalkotónak hitt látványa mellett szerethető karakterei és remek egysorosai is rengeteget hozzátettek ahhoz, hogy Emmerich alkotása kitörölhetetlen legyen a popkultúrából.
Hiába a húsz évvel ezelőtti győzelem, az idegenek csak nem tudták megemészteni a vereséget, így ismét visszatérnek, hogy megint játsszák itt a faszagyereket. Most viszont egy fokkal felkészültebbek vagyunk egy újabb csapással szemben. A nemzetek közös összefogással és az idegenek technológiáját felhasználva komolynak hitt védelmi rendszert húztak fel, bolygóközi előőrsöket helyeztek el. Ami viszont most következik, arra még ők sem számítottak. A felbőszült idegenek ugyanis egy minden eddiginél nagyobb, nagyjából az Atlanti-óceán egészét eltakaró űrhajóval térnek vissza, hogy aztán az előzetesekben sokat mutogatott "Dubajt ráhajítjuk Londonra" méretű belépővel jelezzék, nincs még lefutva ez a mérkőzés.
A négyfős forgatókönyvíró-csapat, élén Emmerich-kel abszolút nem erőltette meg magát, és lényegében pontról pontra ugyanazt a történetet meséli el nekünk, mint húsz éve. A különbség mindössze annyi, hogy ezúttal minden szerethetőt sikerült kigyomlálni a forgatókönyvből, így amellett, hogy a nosztalgia jegyében visszatért néhány jól ismert régi arc, az újonnan felbukkanó szereplők is ugyanazt a karaktertípust játsszák el, mint elődeik. Az egysorosok már közel sem olyan frissek és természetesek, mint az első részben, ráadásul hiába sokkal nagyobb a pusztítás mértéke, a világmegmentésért küzdő csapat teljes közönnyel veszi tudomásul milliók, köztük rokonaik halálát, közben pedig jelenetről jelenetre csak sodródnak az eseményekkel.
A problémák leginkább arról eredeztethetőek, hogy a készítők nem csak a látványt, de magát a történetet is igyekeztek kétszer akkorára duzzasztani. Ebből pedig egy nagyon üres, nagyon buta, sok szálat mozgató történet kerekedik ki, amiben a szereplők rendre lógnak a levegőben. Amíg a húsz évvel ezelőtti első részben volt idő megismerni a parkolópályára tett Steven Hiller kapitányt, David Levinsont vagy az akkor puhánysága miatt sokat kritizált Thomas J. Whitmore elnököt, addig a második részben ennek se idő, se tér nem jut. Emmerich nem foglalkozik a karakterekkel, de ezúttal nem csak az újonnan jött, fiatal generáció, de a régiek is elvesznek a nagy rohanásban.
A legrosszabbul egyébként pont az újonnan érkezettek jártak. Will Smith korábbi szerepét egy az egyben megöröklő Liam Hemsworth még nyomokban se tudja hozni azt a laza, lázadó, de patrióta hőst. Az évek során felnőtt Smith fiát alakító Jessie T. Usher olyan, mintha ott se lenne, de a Whitmore lányát játszó Maika Monroe is teljesen semmitmondó. Oké, bennük nem is nagyon van potenciál, viszont az idegenek által befolyásolt embereket tanulmányozó pszichológusnő, vagy az idegenek nyelvét jól ismerő, ellenük machetével harcoló afrikai hadúr van annyira érdekes, hogy lehessen velük mit kezdeni. De sajnos erre se kerül sor, így helyettük az első részben kómába esett Okun doktor jut központi szerephez. Olyannyira központihoz, hogy lényegében sok esetben neki köszönhető, hogy egyáltalán történik is valami a film két órája alatt.
Ilyen esetben pedig csak egyetlen dolog nyújthatna megváltást, maga a látvány. Ahogy a bevezetőben is írtam, húsz évvel ezelőtt nem volt kérdés, miért szerettem meg az első részt, így a folytatás kapcsán is felesleges lett volna arról álmodozni, hogy majd most egy mély dramaturgiával felvértezett, erős karakterekkel elmesélt történetet kapunk. A függetlenség napja - Feltámadás azonban pont azért óriási csalódás, mert a túltolt CGI-orgia nem csak el lett lőve a trailerekben, de mindenféle kreativitást nélkülöz. Az egész túlságosan kapkodós, fantáziátlan és az esetek többségében teljesen öncélú, így az amúgy is papírvékony dramaturgiát nem hogy megtámogatná, de konkrétan az idegenek első támadásával azonos módon döngöli földbe azt. Amíg az első részben a visszaszámláló lejárta után indított összehangolt támadásnak volt súlya és tétje, addig a második részben nincs meg ez, annak utóhatását pedig a már említett közönnyel veszik tudomásul az emberek.
Hibái ellenére viszont célját még így is eléri a film, mert a 120 perces játékidő piszkosul gyorsan elrepült. Nem azt mondom, hogy ez idő alatt egyszer se unatkoztam, de azért néha csak betalál egy-egy egysoros, a felemás, öncélú látvány pedig még mindig elegendő ahhoz, hogy két órára azért kikapcsoljon az ember agya. Ettől még nem jó film A függetlenség napja második része, de legalább nem is lesz rémesen kínos, igaz, ez csak egy hajszálon múlt.
Emmerich azonban nem áll meg itt, már dolgozik a harmadik részen, ami legalább olyan felesleges lesz, mint a mostani folytatás. Abban viszont úgy néz ki, komoly intergalaktikus összecsapásra számíthatunk, feltételezhetően még üresebb, még bugyutább történet és még nagyobb, még hangosabb CGI kíséretében. Húsz évet biztosan nem kell majd rá várni, de mi azért simán meglennénk nélküle, ahogy eme folytatás nélkül is.
Gamekapocs értékelés: 5
A függetlenség napja - Feltámadás
Eredeti cím: Independence Day: Resurgence
Rendezte: Roland Emmerich
Írta: Roland Emmerich, Dean Devlin, James A. Woods, Nicolas Wright
Szereplők: Jeff Goldblum, Liam Hemsworth, Joey King, Vivica A. Fox, Maika Monroe, William Fichtner, Charlotte Gainsbourg, Bill Pullman
Játékidő: 121 perc
Magyarországi premier: 2016. június 23.
Ma néztem meg és bizony egyetértek a leírtakkal bár a kritikát se vetem meg mert jó írás lett, viszont annyiból szerencsésnek érzem magam, hogy én újra gyerek tudtam lenni.
Egy olyan filmnél ami pedig a gyerekeknek készül nem fogok feltételeket szabni, úgy se vártam egy Gravitációt, az alkotói csoda volt ez pedig egy jól összerakott, profi termék amelyekből lassan heti 2 is jut lassan.
De még mindig ezerszer jobb kedvvel ülök le egy ilyet megnézni minthogy a tetves politikával meg az erőszakos emberek kocsmaszövegeivel mérgezzem magamat, mert bizony lelkileg ez a film a helyén volt!!
Lehet, hogy hálivúd sok tré filmet enged ki, de csak azért, mert eszméletlenül rengeteget gyártanak. Viszont a legjobb filmeket is nekik köszönhetjük, különben nem nagyon járnánk moziba. Ott vannak pl a bolivúdi filmek, amelyek mennyiségben még az előbbieket is túlszárnyalják. Na és mennyi jó alkotás van köztük? Ugye-ugye? :)
Ez komoly?
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.