Vaják: Fecske-torony könyvkritika

Két év telt el a legutóbbi Vaják-regény óta, de a The Witcher-őrület azóta is töretlen. Még szerencse, hogy a PlayOn nem mondott le a könyvek magyar kiadásáról, így most egy újabb lépést tettünk Geralt és Ciri sztorijának vége felé. Andrzej Sapkowski a Fecske-torony premierjének apropóján nemrégiben Magyarországra látogatott, és bár az interjúk alapján úgy tűnik, hogy az öreg rendkívül önfejű, és az olvasók véleményére nemigen ad, de szórakoztató anekdotáin jókat derült a nép. Hálát adhat az égieknek, hogy könyveit így is imádja a nagy többség, köztük én is. Kétségtelen, hogy a hatodik Vaják-regény már a finálénak ágyaz meg, de így is rengeteg izgalmat tartogat, és a szerző ízes stílusa még mindig különleges, semmi máshoz nem hasonlítható.

A történet elején Cirire sebesülten, eszméletlen állapotban talál rá egy mocsári remete, aki hazaviszi és meggyógyítja a váratlan jövevényt. Persze a folyamat lassú, ám a lány lassan megkedveli a megmentőjét, és elmeséli, mi történt vele az elmúlt hetekben – ezek a visszaemlékezések adják a regény gerincét. Geralt és Yennefer eközben rájönnek arra, hogy  Cirit nem Nilfgaardban kell keresni, ezért inkább egy látó druida segítségét kérik, aki talán mágiával segíthet megtalálni a vaják fogadott leányát.

Érdekesség, hogy Sapkowski ezúttal szakított a korábbi trendekkel: a jelenkori szál szinte eltűnt, Geralt krónikáját Kökörcsin naplójából ismerhetjük meg, a dalnok pedig időnként túloz, kiszínezi a történeteket, melyek így egészen más megközelítésbe kerülnek, mint eddig. A bárd szarkasztikus humorral szövi át a cselekményt, de ettől még a lényeg átjön. Yennefer lassan ráun az óvatosságra, ezért egyedül indul a lány felkutatására, ezért lepaktál a szigetlakó vikingekkel is. Persze az ellenség sem ül a babérjain, a háttérben folyamatos hatalmi harcok zajlanak, elfeledkezve arról, hogy a játszma egyik új résztvevője radikális módszerekkel igyekszik porba dönteni mindent.


Ha már Kökörcsin bejegyzései hangulatukban sokkal könnyedebbek, addig Ciri kálváriája már kellően sötét és drámai. Amíg a fiatal nincstelenekből álló rablóhorda, a Patkányok tagja volt, élete kalandosnak is mondható, de a lány nemesi származása nem sokáig maradhat titokban. Hamarosan egy kegyetlen fejvadász, Bonhart kezdi el üldözni, aki semmilyen eszköztől sem riad vissza - még most is borsódzik a hátam attól a jelenettől, amikor a két karakter végre szembekerül egymással. Ciri lázadását semmiképp sem mondanám öncélúnak, az író szépen rendbe rakja a lány motivációit, én is együtt éreztem vele, és a hajtóvadászat izgalma tényleg a zsigereimbe vésődött.

Sapkowski mindig valami észbontóan tud mesélni. Rengeteg érdekes karaktert vonultat fel, minden apró párbeszédébe sűrít bele filozófiát is, főleg Ciri és a remete közti civakodásokon szórakoztam jól. Nem biztos, hogy az agg bölcsek tapasztalata és világlátása a „modern” korban is megállja a helyét, elvégre, ha az ifjoncok harciassága némi értelemmel is párosul, a jövő cseppet sem bizonytalan. A Fecske-tornyot olvasva önkéntelenül is ráismerünk a saját világunk kifordított képmására - hihetetlen, hogy a népmesékből és mítoszokból építkező, de annál realistább regény megannyi elnyűhetetlen igazságot tartalmaz.


Persze azoknak sem kell csalódniuk akik inkább Geralt miatt olvassák a regényt. Igen, néhány eddig ismeretlen szörnnyel is meggyűlik a csapat baja, de ha harcra kerül sor, azt sem odázza el az író, jó néhány feszült és izgalmas összecsapást tartogat a kötet. Bonhart behozásáért pedig hatalmas piros pont jár, pedig már korábban is akadtak gyilkosok és haramiák hőseink útjába, de most végre egy igazán hidegvérű ellenségbe botlottak, akinek szintén megvan a saját szabályrendszere. Ezért is tűnik annyira legyőzhetetlennek.

Habár a narratívát tekintve történtek változások, a Fecske-torony tökéletesen beleillik a sorozatba, a rajongók a megszokott magas minőséget kapják. A fordítócsere észrevehető, Szathmáry-Kellermann Viktória helyére Hermann Péter került – talán kevesebb az egzotikus szóhasználat, ugyanakkor így némileg könnyebben olvasható a szöveg, nem kell utána járnunk egy-egy régies kifejezésnek. Egy sorozat utolsó előtti kötetét nem mindig hálás befogadni, lévén a puskaport csak a fináléban lövik el, ennek ellenére a cselekmény még így is érdekes és kiszámíthatatlan. Reméljük, A tó úrnőjére már nem kell két évet várni!

A könyvbe itt tudsz beleolvasni!