Tomb Raider filmkritika

Vajon Hollywoodnak mekkora pofonra van szüksége ahhoz, hogy végre belássa, a videojátékok és a mozifilmek annyira eltérő szabályrendszerrel működő médiumok, hogy azok kényszerű háziasításába genetikailag kódolva van a kudarc? Elég csak a legutóbbi Assassin's Creed-filmre gondolni, vagy mostani írásunk alanyának, a Tomb Raidernek a korai próbálkozásaira, amelyek ugyan 430 millió dollárt fialtak, de Angelina Jolie formás idomain kívül a játék valódi esszenciáját azok sem voltak képesek megragadni és a vásznon át közvetíteni. A mostani adaptáció ennek ellenére izgalmas kísérletnek tűnt, mert bár a korai előzetesek alapján a remény utolsó csírái is elhaltak, az alapot pont a 2013-ban megjelent Crystal Dynamics-féle Tomb Raider-reboot adta, ami teljesen új alapokra helyezte a sorozatot.

Sokkal inkább törődött Lara Croft karakterének felépítésével és kiteljesedésével, ráadásul a misztikummal vastagon nyakon locsolt történetnek minden tekintetben szép kerek íve volt, még ha játékmenetét tekintve nem is biztos, hogy mindenki tetszését elnyerte az új irány. A mostani mozifilm azonban képtelen átadni azokat az apró finomságokat, a karakterépítésen való elidőzést, ami sikeressé tette a kezdetben törékeny, a korlátait folyamatosan feszegető és egyre kintebb toló Lara Croft kalandját.

Ebben nyilván benne van a játékidő szűkössége, hiszen egy játék több órás, ne adj isten, több tízórás cselekmény- és karaktervezetését nem lehet egy kétórás filmre átültetni. Másfelől pedig a film pont azt az interakciót veszi ki a képletből, ami miatt a történetközpontú videojátékok sikeresek lehetnek, hiszen így már nem mi alakítjuk főhősünk sorsát, vagyis azonosulni is nehezebb az adott hőssel, hősnővel. De az új Tomb Raiderrel nem az a legnagyobb gond, hogy a szolgalelkű másolás sem sikerült tökéletesen neki, hanem inkább az, hogy nem bánik jól az arányokkal, így a második fele iszonyúan kapkod, és pont az új irányt vett játék központi elemét, Lara valódi átalakulását hanyagolja el, ráadásul a többi karakterrel sem bánik kesztyűs kézzel.

Lara Croft (Alicia Vikander) képtelen elfogadni, hogy édesapjáról már hetedik éve nincsen semmi információ. Nem is hajlandó aláírni azt a papírt, amivel jogilag is halottá nyilvánítaná apját, Lord Richard Croftot (Dominic West), így ahelyett, hogy elfogadná a rá váró mesés örökséget, az egyetemet hátrahagyva, biciklis futárként éli a mindennapjait. Egy rejtélyes nyom azonban mindent megváltoztat, így amikor Lara felfedi, hogy mivel is foglalkozott édesapja, úgy dönt, a nyomába ered, hogy kiderítse, mi is történt szerettével, illetve mit is rejt a japán partvidék hírhedt titokzatos szigete, ahol aztán váratlan vendégek, a rejtélyes Trinity vállalat zsoldosai, valamint azok vezetője, Mathias Vogel (Walton Goggins), a könyörtelen régész fogadja a lányt.

Hiába eredettörténetről van szó, a film egyik legnagyobb hibája, hogy túlságosan sokat időzik a dacos Lara Croft bemutatásával, felvezetésével. Újra és újra a szánkba akarja rágni, hogy a későbbi sírvadász miért nem hajlandó elfogadni az örökségét, miközben túltolt flashbackek formájában igyekszik érzelmi töltetet adni Lara és édesapja közötti szoros kötelékről. Így nem csoda, hogy a szigetre megérkezvén már a film felénél járunk, és egyszerűen idő és tér hiányában nem tud Lara személyisége kiteljesedni. Egyszerűen nincs súlya a megpróbáltatásainak, nem jön át a vásznon, hogy ez a törékeny, esendő lány hogyan válik minden egyes megmérettetéssel egyre magabiztosabbá, kitartóbbá, szívósabbá, vagy hogy mennyire megviseli, amikor az életéért küzdve kénytelen megölni valakit.

Pedig Alicia Vikander tényleg mindent megtesz azért, hogy az érzelmi hullámvasút, amiben része van a karakternek, minél hitelesebb legyen. Egyszerűen a forgatókönyv nem ad teret neki. A többiek még Lara Croftnál is rosszabbul jártak, mert nemcsak sablonosak, de többnyire baromi unalmasak is, ami egyébként szintén nem a színészeken múlott. A Mathias Vogelt alakító Walton Goggins nem több egy tucatgonosznál, de Lara sidekickje, az apját szintén elveszítő, iszákos hajóskapitány Lu Ren (Daniel Wu) is csak annyi lehetőséget kap, hogy néha mondjon valami vicceset.

A problémát némileg orvosolja, hogy legalább az akció egész pergősre és látványosra sikeredett, bár az előzetesben látott kezdetleges CGI-ből a premierre sem sikerült jobbat kihozni. Ellenben a játékból ismert hajótörés vagy a repülőgéproncsnál történt események jól komponáltak, még ha drámaiságban és részletességben közel sem tudták hozni azt a színvonalat, amit a játékban megtapasztalhattunk. A végére pedig jut egy egészen felejthető sírkamrás jelenetsor, ahol végre a rejtvények is hangsúlyosabb szerephez jutnak. Kár, hogy Indiana Jones bármelyik része jobban tálalta ezeket.

A Tomb Raider egy biztonsági játék. Magabiztosan hozza az akció-kalandfilmek unalomig ismert paneljeit, de közben pont a videojátékból átemelhető lényeget, a karakter fejlődésének főbb pontjait hanyagolja el. Nem is akar azzal foglalkozni, hogy hogyan válik Lara Croft igazi felfedezővé, rátermett, vagány csajjá. Megelégszik a felszínes alapokkal. Csak így nem sok értelme volt a Crystal Dynamics-féle koncepciót átemelni, mert a Tomb Raider-film így hiába szórakoztató, összességében nem más, mint egy könnyen emészthető tucatfilm.

Gamekapocs értékelés: 5.0

Tomb Raider
Eredeti cím: Tomb Raider
Rendezte: Roar Uthaug
Írta: Geneva Robertson-Dworet
Szereplők: Alicia Vikander, Dominic West, Walton Goggins, Daniel Wu, Kristin Scott Thomas, Hannah John-Kamen
Játékidő: 118 perc
Magyarországi premier: 2018. március 15.