Terror könyv- és sorozatkritika

Kiapadhatatlan alapanyagként igazán rémisztő dolgokat produkált már a történelem, és a vitatott Franklin-expedíció az emberiség egyik legszomorúbb kudarca. A Hyperioni énekekről elhírestül Dan Simmonst is megihlette a HMS Erebus és a HMS Terror legénységének pusztulása, és egy terebélyes történelmi horrorregényt írt belőle. Az író nem ferdítette el a tényeket és neveket, csupán természetfeletti elemekkel öntötte nyakon. A valóság és a fikció ötvözete pedig működik, hiszen nem csak a -52 fokos hideggel, a betegségekkel, az éhínséggel és a zord elemekkel kell megbirkózniuk az embereknek, hanem egy földöntúli veszedelemmel is. A könyv felkeltette az AMC figyelmét is, és Magyarországon sorozatot forgatott a The Terrorból. Elolvastuk a regényt és megnéztük a tévéadaptációt is – lássuk, érdemes volt-e!


A könyv

Az űroperáiról ismert Simmons eddig is kísérletezett más műfajokkal, a Terrort is kellő alapossággal vetette papírra. Az eredmény egy 700 oldalas monstrum, szereplői valós személyek, a történészek kutatásai során felszínre került tényeket sem ferdíti el a regény. Már ezek is bőven elegendőek egy feszült sztorihoz, hiszen tudjuk, hogy itt mindenki meghal a végén. Az igazi érdekesség abban rejlik, hogy mi vezetett ehhez, és bizony a feszültség és vérfagyasztó atmoszféra megteremtésében nem is kell féltenünk Simmonst. Látszik, hogy a könyv megszületését hosszú kutatómunka előzte meg, aki ismeri a korabeli hajózási és politikai viszonyokat, az semmilyen apró részletbe sem köthet bele.

A kor legfejlettebb technológiájával a háta mögött Sir John Franklin expedíciójának minden esélye megvolt arra, hogy az Erebusszal és a Terrorral a világon elsőként hajózza végig az Atlanti- és a Csendes-óceánt összekötő, Kanadától északra húzódó átjárót, mélyen az északi sarkkörön belül. Négy évre elegendő élemmel a raktérben egy új kereskedelmi útvonalat kerestek az áruban gazdag Ázsia és Anglia között. A hadihajók testét megerősítették, hogy jégtörésre is alkalmasak legyenek, és felszerelték a lokomotívok gőzgépével is, így nem kellett mindig a vitorlákra hagyatkozniuk. Utoljára norvég bálnavadászok látták őket 1845 augusztusában, amint arra vártak, hogy behajózzanak a Lancester-szorosba.


Ám arra nem számítottak, hogy a tél szokatlanul hideg lesz. 1846-ban a hajók a jég fogságába estek a Vilmos király-szigettől nyugatra, egy évvel később pedig az expedíció parancsnoka, Franklin is elhunyt. A vezetés ezután a Terror kapitányára, Francis Croziere hárult. Az olvadásra azonban hiába vártak a következő nyáron, az még 1848-ban sem következett be, amikor nálunk a magyarok éppen forradalmat és szabadságharcot vívtak Bécs ellen. A legénységet ez idő alatt a betegségek és az éhínség tizedelte, nem csupán a skorbut ütötte fel a fejét, hanem a korabeli konzervek sekélyes hegesztésének köszönhetően az élelemükbe ólom került, és a mérgezés lassan, de alattomosan pusztította őket. A parancsnok talán későn hozta meg a döntést: elhagyni a hajókat és irány délre, a több száz kilométerre lévő emberek lakta településre. Ezt már senki nem élte túl, még úgy sem, hogy kannibalizmusra vetemedtek a legyengült túlélők.

Ezek a tények, ám Simmons csavart egyet a recepten és behozott a sztoriba egy egészen másfajta fenyegetést: egy, az inuit legendákból ismerős lényt, ami kezdetben még egy-egy matrózt kap el a hajókról, ám később még bátrabb lesz, és Franciséknek az az érzése támad, hogy nincs menekvés a szörny elől. Az író fantáziája hasznos adalék, húsba vágóan naturális jelenetek során hullnak el a nem ritkán fontos szereplők, ráadásul a támadások a legtöbbször teljesen váratlanok. A legénység folyamatos rettegésben él, testszagú és füstös szálláshelyükön teóriákat gyártanak: szerintük a hozzájuk csapódott, boszorkánynak hitt eszkimó nő hozza rájuk a veszedelmet.


Az író több szemszögből mutatja be a cselekményt: a főszereplő kétségkívül Francis Crozier, aki nagyon sokat iszik és egyre sűrűbben telepszik rá a melankólia. A leleményes segédorvos, Harry D. S. Goodsir naplóbejegyzéseit is olvashatjuk, de a tehetséges fiatal hadnagy, John Irving kálváriáját is megismerhetjük, ahogyan a tapasztalt jégmesterét, Blankyét is. Vannak negatív szereplők is, köztük az ácssegéd, a patkányképű Hickey, aki folyamatosan fúrja a tiszteket. Időről-időre más szereplők is külön fejezetet kapnak, bár azt sajnáltam, hogy Franklin viszonylag korában meghal. A mélyen vallásos parancsnok már túl van a karrierje csúcsán, az Admiralitás eredetileg nem őt szánta az expedíció vezetőjének, hiszen ő inkább a szülőföldjén érzi jól magát, hölgykoszorújának társaságában. Simmons kezdetben bátran ugrál a múlt és a jelen eseményei között (a regény akkor nyit, amikor már csapdában vannak), ám később már csak előre visz a szerkezet.

Az északi-sarkkör hidegét szinte a csontunkban érezzük, a szerző kellő alapossággal mutatja be a legénység folyamatos küzdelmét az elemekkel és saját őrületükkel. Egy ilyen terepen még soha nem járt fehér ember, az egyetlen szépséget csupán a sarki fény cikázása jelenti. Ha az éjjeli őrség alatt fedetlen kézzel nyúlsz a puskádhoz, másodpercek alatt odafagysz hozzá. A magány előbb-utóbb mindenki kedvét elrontja, a fejadagok csökkennek, míg a hajók folyamatosan recsegnek-ropognak a jég szorításában.


Az elkeserítő érzés lassan az olvasó bőre alá férkőzik, és mikor azt hinnénk, hogy a dögszagot árasztó szörny háttérbe szorult, olyan elemi erővel és totál váratlanul csap le, hogy – a szereplőkhöz hasonlóan – pislogni sem tudunk. Ennek a történetnek nem lesz győztese, csupán apró csatákat nyerhetnek meg katonák és a matrózok – ha megérik a következő napot, már elégedettek lehetnek. El sem hinnétek, mit megtesz az ember saját értelmetlen létezése nyúlfarknyi meghosszabbításáért.

Ilyen körülmények között érdemes vajon az eredeti cél miatt küzdeni? Minimális esély van arra, hogy az Erebus és a Terror kiolvad, friss húst kell szerezni, meg kell tanulni olyan vadakat elejteni, mint a jegesmedve vagy a fóka, igaz, ennyire északon nem sok élőlény akad. A remény szikrái lassan kihunynak, Crozier csapatának lépni kell; ők nincsenek olyan kiváltságos helyzetben, mint mi, nem tudják, hogy a vesztükbe rohannak. Simmonsnak még némi társadalomkritikára is jut ideje, de simán elhisszük neki, hogy ahelyett, hogy az emberek összedolgoznának, a kicsinyes érdekeiket, ármánykodásaikat fontosabbnak tartják. Ilyen a mi fajunk. A híres fehér ember, aki barbároknak hiszi az eszkimókat, pedig tanulhatna tőlük.


A Terror, mint könyv nehezen emészthető, kicsit tömörebbre is foghatta volna Simmons. De ennek a maratoni hossznak is megvan az erénye: ha ezzel a várakozással teli, hosszú hónapokat szeretné szimbolizálni az író, akkor megértem. Elképzelhetetlen, milyen lehet szembesülni azzal, hogy a következő nyáron sincs olvadás, és újabb magányos, veszélyekkel teli év vár a szereplőkre. Kétségkívül a kitartás és az elszigeteltség regénye a Terror, a horror az csak a fűszer. Zsigeri élmény, amely kendőzetlenül naturális - legyen szó elvesztett végtagokról, vagy csak a skorbut első jeleiről -, ezektől biztosan sokkal hidegebbnek érzed majd a meleg szobádat éjjelente.

A könyvbe itt tudsz beleolvasni!

A sorozat

Szerencsére az AMC is rájött arra, hogy egy ilyen gazdag alapanyagból csak egy nagy költségvetésű, kosztümös adaptáció képzelhető el. A gyártó nem is fukarkodott: több nagy nevet is megnyert a projekthez, még Ridley Scottot is, de a főbb szerepekben is tehetséges ír és brit színészgárdát hozott össze. A magyar stábot is dicséret illeti az elképesztően profi megvalósításért, nyoma sincs a spórolás jeleinek, erre bizonyára a szakma is fel fog figyelni. Miért mondom ezt? Mert a várakozásainkhoz szerencsére felnőtt a Terror tévés verziója, ami még manapság is ritka eset.


Mondhatnám úgy is, hogy a showrunner, David Kajganich csak a legszükségesebb dolgokat emelte át a könyvből, és így egy roppant feszes végeredmény született. Jó néhány jelenetet átírt, követhetőbbé tett, de ne aggódjatok, a történet szempontjából nélkülözhetetlen eseményekhez nem nyúlt. Bár az első epizódban a készítők vették a bátorságot, és kényelmes tempóban mutatták be a szereplőket a hangulat megteremtése végett, később azonban már inkább a sodró lendület lesz a mérvadó. Persze ennek is vannak hátrányai, főleg az idő múlását nem érzékeljük úgy, mint a könyvben, pedig évek telnek el addig, mire mindnyájan elvesznek.

A tíz epizód kevésnek tűnhet - továbbá egy rész alig hosszabb negyven percnél -, de a kezdeti aggodalmam tovaszállt, hiszen az arányok rendben vannak. A kritikus karakterépítésre is jut idő, miközben a patthelyzet ábrázolása is átjön. Még a végtelen jégmezők is megkapják az őket megillető nagytotálokat, és az egész évadot átjárja a hűvös feszültség. Bármelyik pillanatban megjelenhet a szörny, akiknek nem csak az a feladata, hogy trancsírozzon. Ha odafigyelünk a részletekre, nagyon is nyilvánvaló lesz, hogy minden ilyen találkozásnak oka van. A misztikus szál remekül illik a sarkköri túlélőtúrához, de az utóbbi esetében talán túl jól dolgoztak a srácok.


A horror, mint eszköz szépen dolgozik a rendezőgárda kezében, főleg, hogy a szörny hirtelen ámokfutásainál tényleg nem kertelnek a készítők, és bizony sok rész eltelik, mire teljes valójában láthatjuk. Van vér bőven, de a lény feltűnése korántsem vált ki belőlünk olyan hatást, mint amikor az emberi elme legsötétebb bugyraiba merülünk. A készítők nagyon is okosan csak néhány fontosabb szereplőt emeltek ki, de azok kellő mélységet kaptak. Crozier, Fitzjames, Goodsir és Hickey elképesztő változáson megy át, és a közöttük lévő kapcsolat is folyamatosan, de ésszerűen változik. A tisztek nagyon félnek a zendüléstől, és az átélt borzalmak hatására is a szabályokhoz és az etiketthez ragaszkodnak, de ahogy telnek az évek, úgy hullik le róluk az álca, és felszínre kerül a valódi énjük.

A maszkabálos epizód itt egyfajta fordulópontot jelent, míg a könyvben csak egy újabb hideglelős intermezzót eredményezett. Olyan szereplők váltak a kedvenceimmé, akik korábban ellenszenvesek voltak, míg az igazi főgonosz egy olyan figurából született, akit kezdetben sajnáltam is az őt ért megalapozatlan támadások miatt.


A Terror tehát pszichológiai thrillerként működik leginkább, és ez így van rendjén! Tovább erősítik a szereplők megismerését azok a rövid visszatekintések, amikor Angliában láthatjuk őket. Ezek a jelenetek később csupán a kapitányok hátrahagyott szeretteire szűkülnek, akik a mentőexpedíciót készülnek megszervezni – később viszont teljesen eltűnnek, ahogy az idő egyre fogy. Ennek ellenére a finálét kicsit összecsapottnak érzem, noha megkapjuk a régóta várt nagy összecsapást, de akkor már egészen más miatt főhet a fejünk. Magyarán az írók megvezettek minket, és ami a legjobb, több ízben is képes meglepni a sorozat, ha előtte nem a könyvvel kezdjük.

A színészi játék kifogástalan, legyen szó a legutolsó matrózról, vagy a fontosabb szereplőkről. Bár a kissé naiv és végtelenül arisztokrata Franklin kapitányból (Ciarán Hinds) többet is szerettem volna látni, a Terror parancsnokát, Francis Coziert alakító Jarred Harris megbízható figura, mindent kihozott a kissé életunt, alkoholista férfiból, akinek szegény írként meg kellett szenvednie a sikereiért, de még a kilátástalan helyzetben is felelősségteljesen utasítja beosztottjait. Fitzjames (Tobias Menzies) igazi felfuvalkodott alak, de hiúságára van magyarázat, s végül nagyon megkedveltem. Ahogyan a segédorvost, Goodsirt (Paul Ready) is, aki bebizonyította, hogy egyszerű anatómusként ismeri fel az igazi veszélyt, de gondját viseli az eszkimó hölgynek is.


A legnagyobb meglepetést azonban Hickey (Adam Nagaitis) nyújtotta. Hiába tűnt úgy, hogy alaptalanul vádolják, igazi manipulatív, gerinctelen féregről van szó. Nem árt tudni, hogy a magyar szinkron sokat elvesz az élményből, törekedjetek ti is az eredeti nyelvre!

Bár megvolt rá az esély, hogy a Terror inkább az üres ijesztgetésekre és a vérontásra gyúr rá, szerencsére inkább a mögöttes tartalom miatt illeti dicséret. Nem csupán a profi alakításokra, a korhű díszletre és a látványra gyúrtak rá a készítők, volt eszük mélységet adni a karaktereknek, az összezártság és az egymásra utalás így vagy úgy mindenkit megtör és átalakít. Még a legerősebb személyek is vizionálni kezdenek valamit a szervezetükbe került méreg hatására, ilyen körülmények mellett a szörny már csak hab a tortán. Az emberi lélek elkorcsosulásánál pedig nagyobb iszonyatot el sem képzelhetünk.

Gamekapocs értékelés: 9

The Terror
Showrunner: David Kajganich
Szereplők: Jarred Harris, Tobias Menzies, Ciarán Hinds, Paul Ready, Adam Nagaitis, Ian Hart, Nive Nielsen, Christos Lawton, Liam Garrigan
Rendezte: Tim Mielants, Edward Berger, Sergio Mimica-Gezzan
Írók: David Kajganich, Andres Fischer-Centeno, Josh Parkinson, Dan Simmons és mások
Producer: Ridley Scott, Guymon Casady, Howard Ellis és mások
Zene: Marcus Fjellström
Fényképezte: Frank van den Eeden, Kolja Brandt, Florian Hoffmeister, Ragályi Marci
Művészeti rendező: Szilágyi Krisztina, Kerti Géza
Évadok száma: 1
Epizódok száma: 10