Pókember: Irány a Pókverzum filmkritika

Mi lenne, ha azt állítanám, hogy nem láttatok még igazi képregényfilmet? Addig legalábbis biztosan nem, amíg nem ültetek be az Irány a Pókverzumra. Oké, a Marvel mozis univerzuma tényleg hatalmasakat húzott az utóbbi időben, és néha még a DC is fején találja a szöget animációs fronton az Under the Red Hooddal és társaival, de álmaimban sem gondoltam volna, hogy épp a Sony lesz az, aki a legjobban rátapint majd a képregények esszenciájára. Ne értsétek félre, már az előzetesek alapján is szimpatikus volt ez a teljesen szokatlan film, annak meg különösen örültem, hogy egy huszadik Peter Parker-eredettörténet helyett végre egy új főhőst ismerhetünk meg, de arra abszolút nem számítottam, hogy talán az eddigi legjobb Pókember-mozit és az idei év egyik legnagyszerűbb filmjét láthatom majd.

Miles Morales egy igazi laza brooklyni tinisrác. A félig latinó, félig afroamerikai kölyök egy új, nagyobb presztízsű suliba kerül, ahol éles esze ellenére is kitaszítottnak érzi magát. Mondhatni kettős életet él: egyik oldalról a rendőrként dolgozó, tisztességes apja próbálja jó útra terelgetni, a másik oldalon azonban a laza, de elég simlisnek tűnő nagybátyja tanítja őt az utca okosságaira. Mindez persze hamar a feje tetejére áll, amikor őt is megcsípi az a bizonyos radioaktív pók. Azonban még mielőtt Miles észbe kaphatna, és igazán beletanulhatna a falmászó szerepébe, Vezér, az éppen aktuális főgonosz egy veszélyes átjárót nyit az alternatív univerzumok közt, így Brooklynban landol egy maréknyi fura Pókember a Marvel multiverzumából.

Igen, a történet elég nyakatekertnek hangzik, és az igazat megvallva tényleg az is, de a film meglepően jól adagolja azt. Az összemosott univerzumok sztorija nem újdonság a képregényolvasók számára, mozivásznon azonban eddig még nem nagyon merték meglépni ezt, mégpedig jó okkal. Valószínűleg nem csak én gondolom azt, hogy az ilyen jellegű történetek egyszerűen nem működhetnek rendesen élő szereplőkkel. Sőt, nemcsak a történet, igazából a struktúrájából fogva ez az egész film összeesne a saját terhe alatt, ha hús-vér színészekkel kéne operálnia - még szerencse, hogy a Sony animációs stúdiója kis túlzással teljesen új zsánert hozott létre. A Pókember: Irány a Pókverzum ugyanis stílusában és látványvilágában is egy életre kelt képregény, s mint olyan, remekül adja magát az ilyen borzasztóan szövevényes cselekményhez is. Egy picit giccses, elég könnyen kiszámítható, de messze nem csak egy gyerekfilm. Persze tele van poénokkal, amik egyébként mind hatalmasat ütnek, de a sötétebb jelenetek tényleg hátborzongatók, ahol pedig szívbe markoló fordulatot vesz a történet, azt tényleg meg fogjuk érezni. A hangulaton hatalmas kéznyomot hagyott Phil Lord és Chris Miller munkája, akik ezúttal forgatókönyvíróként és producerként dolgoztak a filmen. Igazi érzelmi hullámvasút ez, amin ülve folyamatosan harmatos lesz a szemünk sarka, néha a dráma miatt, de általában inkább a nevetéstől.

Az előzetesek után, vagy akár az egy bekezdés alatt hanyagul felvázolt történetbevezetőm alapján senki nem számítana rá, hogy az Irány a Pókverzum története valójában mennyire emberi. Miles kalandja bizonyos szempontból egy klasszikus coming of age sztori. A felnőttkor küszöbén álló srác – legyen bármennyire különleges is – csupán a helyes utat keresi egy zavaros világban, ahol mindenki másféle elvárásokat állít fel vele szemben. Egy mentort keres, aki megmutatja neki a helyes utat, először tisztességes emberként, később pedig valódi szuperhősként is. Itt lép be a képbe Peter Parker, akit ezúttal teljesen más megvilágításban ismerhetünk meg. Mindenki kedvenc Pókembere már nem a régi. Kicsit pocakos, kicsit öregszik, egy igazi lecsúszott, megfáradt semmirekellő, aki már jó néhány éve nyomja a szuperhős szakmát. A magánélete is tönkrement, és már az ízületei sem a régiek, így már csak mackónadrágban megy ki az utcára, azt is csak akkor, ha nagyon muszáj. Sok poén forrása ez, de Manhattan hálószövője sokkal több egyszerű comic relief karakternél – ne aggódjatok, akad ilyenből is bőven. Miles és Peter dinamikája nagyszerű gerincet ad az ifjú Pókember fejlődésének, de az alternatív univerzumból érkezett Parker saját története is olyan ívet mesél el, ami önmagában is megérne egy mozijegyet.

És akkor beszéljünk magáról az animációról is, hiszen ez a film legkülönlegesebb összetevője. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy az egész mennyire egy valóságos életre kelt képregény hatását kelti. A látvány olyan, mintha csak a lapok kockáiról robbannának ki a karakterek. Nem véletlen ez, hiszen Sony animációs csapata dinamikusan vegyítette a kétdimenziós háttereket és a többnyire az előtérben mozgó 3D-s karaktereket. Az összhatás szokatlan, de zseniálisan fedi a szó szoros értelemben vett „képregényfilm” definícióját. Erre pedig rátesz még egy lapáttal a stop-motion technikára emlékeztető, kissé szaggatott mozgás és a hatalmas színkavalkádban beugró képregény-textúrák, amelyek az összecsúszott univerzumok disszonanciáját jelölik. A hirtelen hanghatásoknál és Miles gondolatainál felugró szövegbuborékokat pedig talán nem is kell megmagyarázni. Hasonlóan nagyot dob az egészen a zenei összeállítás. Nekem személy szerint nem a kedvencem a soundtrack legnagyobb részét képező trap, cloud rap és R&B, de a fergeteges animációval vegyítve mégis hatalmasat szóltak a felcsendülő számok.

A Pókember: Irány a Pókverzum számomra messze az idei év legnagyobb meglepetése. A Sony az animációs képregényfilmek non plus ultráját és az idei szuperhősmozik egyik legnagyobbikát tette le az asztalra. Ki gondolta volna ezt a Végtelen háború után? Higgyétek el, próbálok fogást keresni rajta, de azt az egy-két csöpögősebb jelenetet és a kiszámítható történetet is simán fel tudom róni annak, hogy mégiscsak egy elsősorban fiataloknak szánt rajzfilmről van szó. Ez azonban mégsem azt jelenti, hogy a felnőttek ne tudnák élvezni, sőt! Nem csupán a rengeteg elegánsan kezelt kikacsintás, a hatalmas poénok és a jópofa karakterek miatt olyan különleges Miles története. Mind képi világát, mind hangulatát tekintve teljesen egyedi, bármennyire is töröm a fejem, egyszerűen nem tudok semmi hozzá hasonlíthatót felemlegetni. A film talán legnagyobb tragédiája azonban az, hogy nem kapja meg a neki kijáró hírverést, így félő, hogy gyengén fog teljesíteni a kasszáknál. Ha tehát az ünnepek környékén valami igazán kivételes filmre ülnétek be és akár csak egy kicsit is kedvelitek New York hálószövőjét, akkor bátran ajánlom az Irány a Pókverzumot. És a stáblista legvégéig tilos felállni!

Gamekapocs értékelés: 8.5

Pókember: Irány a Pókverzum
Eredeti cím: Spider-man: Into the Spider-Verse
Rendezte: Bob Persichetti, Peter Ramsey, Rodney Rothman
Írta: Phil Lord
Szereplők: Shameik Moore, Jake Johnson, Hailee Steinfeld, Brian Tyree Henry, Mahershala Ali, Nicolas Cage, Kimiko Glenn, John Mulaney, Liev Schreiber, Kathryn Hahn
Játékidő: 117 perc
Magyarországi premier: 2018. december 13.