Az utóbbi évek egyik legemlékezetesebb mozis fordulata számomra az volt, amikor a Széttörve végén jött a nagy leleplezés, miszerint a különös horrorfilm valójában A sebezhetetlen világában játszódik. Bizony, M. Night Shyamalan ismét megvezetett minket, a 2000-es év egyik legjelentősebb kultfilmjéből pedig mára egy egész trilógiát kerekített. Az Eastrail 117-es vonatbaleset univerzuma a filmvilág leghitelesebb, legvalósághűbb mozis szuperhős-univerzuma lett, ráadásul két olyan filmmel, melyek stílusukat és hangulatukat tekintve is jócskán eltérnek egymástól.
Az indiai író-rendező a két fonalat valahol félúton csavarta össze az Üveggel, hűen ötvözve azok legemlékezetesebb elemeit. A sebezhetetlenben talán legzseniálisabb húzása az volt, hogy végig egy nagyon vékony vonalon táncolt: az utolsó percig játszadozott a nézővel és sosem adott igazi választ arra, hogy David Dunn (Bruce Willis) tényleg szupererővel bír-e, vagy az egész csupán a képzelet szüleménye. A Széttörve ezzel szemben egy vérbeli horror-thriller volt, középpontban Kevin Wendell Crumb (James McAvoy) karakterével – vagyis inkább karaktereivel. A skót színész egészen lenyűgöző módon játszotta el Kevin huszonnégy részre szakadt személyiségét, az ebből adódó kiszámíthatatlanság pedig egy igazán félelmetes gonosztevőt szült.
Nem meglepő módon a harmadik rész egymásnak ereszti Philadelphia esőkabátos őrangyalát és az egyszemélyes hordát. A macska-egér játék azonban gyors véget ér, David és Kevin pedig a zárt osztályra kerülnek. Ismét felvetődik a kérdés: valóban szuperhősökkel van dolgunk, vagy csupán csak néhány megtört elmével, akik afféle védelmi mechanizmusként hozták létre az emberfelettinek vélt alteregóikat? A film ezúttal is remekül egyensúlyoz a bizonytalanság határvonalán, Elijah Price (Samuel L. Jackson) és a főhőseinket kezelő Dr. Staple (Sarah Paulson) egymásnak feszülő elméletei teljesen meggyőzően váltogatják egymást.
Nem vitathatja senki, hogy az Üveg nagyon erős alapokkal indít, két ilyen előzménysztorival van mire építkeznie, az egyszer biztos. A nagy lendülettel induló történet azonban valahol nagyon megbotlik, talán ironikus módon éppen a rendező úr enyhe nagyzási hóbortja miatt. Nyilvánvaló, hogy Shyamalan igyekszik olyan grandiózus koncepciókat feltárni, mint a lelki problémák elfojtása, a gyermekkori traumák feltárása, az emberekben rejlő titkos potenciál kérdése, vagy a társadalom elnyomásának az egyénre gyakorolt hatásai, de a kivitelezés valahogy mégis pofára esik. Az eredmény egy klisés, semmitmondó, hangzatos, de ezerszer látott ötletekkel dobálózó maszlag, ami ahelyett, hogy elgondolkodtató lenne, leginkább csak kínos marad.
És ha már kínos: szinte keretes szerkezetet ad a filmnek az, hogy milyen kényelmetlen volt az első és az utolsó tíz perc. David Dunn kertvárosi Batman-akciója izgalmasan vezeti fel a cselekményt, de Shyamalan mester ezt követő szokásos cameóját ezúttal nagyon erőltetettnek éreztem - bár lehet, hogy ez csak annak az utóhatása volt, hogy a film előtte jól arcon csapott pár szakállas internetes mémmel. Kell egy kicsit pedálozni a fiataloknál is ugyebár. A befejezés hasonlóan izzadtságszagúra sikeredett. Nem meglepő módon egy jó nagy csavarral zárult a történet, melynek hatására teljesen elnémult körülöttem a moziterem. Na nem azért, mert mindenkinek eldurrant az agya, hanem mert a nagy leleplezés annyira banális volt. A legutolsó jelenetek egyébként nyitva hagyják az esetleges folytatás lehetőségét, annak ellenére, hogy az író a lezárásban egy huszárvágással elhasított mindent, ami ezt az univerzumot egy kicsit is érdekessé tette.
Ne értsétek félre, az Üveg önmagában egyáltalán nem rossz film, legalábbis nem egy After Earth- vagy Avatar-skálával mérve. Ez persze nem mond sokat, de ha a Shyamalan-hullámvasút legmagasabb pontjain csücsülő Hatodik érzék és A sebezhetetlen mellé vesszük, akkor az Üveget az egyik hullámvölgy lefelé ívelő részén kell keresnünk. Tényleg bosszantó az egész, mert ahogy azt már említettem, a film erős lábakon áll és a cselekmény gerincét képező pszichiátriai jelenetek is rendben vannak. A három főszereplő színész továbbra is nagyon szórakoztató – Bruce Willis mondjuk csak simán hozta a szokásos Bruce Willist, de James McAvoy alakítása ezúttal is fantasztikus. Samuel L. Jackson címszereplő karakteréről szándékosan nem sokat írtam eddig, mivel úgy gondolom, hogy az ő jeleneteit érdemes bármiféle spoilerek nélkül látni. Persze hiába a nagyszerű alakítás, ha mindhárom karaktert elkapja a lustán megírt forgatókönyv. Mr. Üveg titokzatos zsenialitása egy-két túlzilált monológgal átcsúszik a közhelyesség kategóriájába, David Dunn karaktere nem nagyon tart semerre, a showt igazából Kevin és az alteregók hordája lopja el, emiatt pedig ismét le a kalappal McAvoy előtt.
Elijah, vagyis Mr. Üveg már A sebezhetetlen óta játszadozik azzal a gondolattal, hogy a szereplőink élete tükrözi a klasszikus amerikai képregények főbb elemeit. A karakterívek ezidáig tényleg nagyon elegánsan, többnyire alig észrevehetően követték a szuperhősök és szupergonoszok sablonját. Nincs ez másképp az Üveg során sem, csak ezúttal mindezt módszeresen letolják a közönség torkán, külön elmagyarázva az összes jellegzetes toposzt, nagy figyelmet fordítva arra, hogy a „buta néző” biztosan megértse, hogy mit jelképez egy-egy motívum.
A moziteremből kisétálva olyan érzésem volt, mintha az Üveget valaki olyan írta és rendezte volna, aki nem ismerte, vagy nem értette volna meg igazán azt, hogy mi tette naggyá A sebezhetetlent és a Széttörvét – ami persze butaság. Két egészen különleges, kategóriájukban teljesen egyedi történetről volt szó, amelyek találkozása igazán nagyszerű lehetett volna, ha azt nem áldozzák fel az írói arrogancia oltárán. A lezárás azonban alig több egy fellengzős, de valójában keveset mondó filmnél, amit leginkább a színészek és az előző filmekben érdekesen megírt karakterek visznek el a hátukon.
Gamekapocs értékelés: 6.5
Üveg
Eredeti cím: Glass
Rendezte: M. Night Shyamalan
Írta: M. Night Shyamalan
Szereplők: Bruce Willis, Samuel L. Jackson, James McAvoy, Sarah Paulson, Anya Taylor-Joy, Spencer Treat Clark, Charlayne Woodard
Játékidő: 129 perc
Magyarországi premier: 2018. január 17.
Ahogy itt-ott lehúzták én szó szerint egy szar filmet vártam. Persze, nem is lett a kedvencem, de a műfajban tökéletes lezárás volt. Örülök, hogy nem hallgattam rátok.
(de hogy mi ez a mai trend hogy húzzunk le meg szarozzunk le mindent ezt fel nem foghatom!!semmi nem jó,minden szar...kössünk bele mindenbe..)
Igazából én már rég nem adok a kritikusok szavára komolyabban,ha van egy film amit feltűnően lepontoznak,holott a közönség többségének bejön,az mindig gyanús.(és fordítva is igaz)
Eddig a közönségre hallgatva mindig igazuk volt számomra ILYEN helyzetben.
De nem tudom, hogy mit szerettek volna látni, ahogyan abban is biztos vagyok, hogy igazából a többségnek irreális elvárásai voltak a filmmel kapcsolatban...
A történet meglepően hamar felpörög, többször a székbe szegezett, és néhány csúcspontnál a hideg is kirázott... A képek és a zene megint remek volt...
A film pedig szvsz sokkal több lehet, mint az elmúlt évek képregényes alkotásainak szinte mindegyike... (Bocs, mindet nem láttam, mert sok "sorozat" nálam már a nézhetetlen kategóriába süppedt...)
Nagyon tetszett, [spoiler on] hogy nem volt túszejtés a finishben (illetve, hogy nem is ez volt a központi mozgatórugó, amit még Nolan is elbaltázott (konkrétan p*nci volt a TDK-ban...), tetszett, hogy nem kellett megmentenie a fél világot senkinek, tetszett, hogy kurvára nem volt happy end, tetszett, hogy végre ezek a "hősök" is meg tudnak halni (de tényleg), jó volt látni végre, hogy olyan halált haltak, hogy igazából értelme sem sok volt, tehát: konkrétan nem valakitől, valakit mentettek meg, vagy áldozták fel magukat, hanem "így" jártak... Egyszerűen jó volt.[spoiler off]
Lehetett volna meglepőbb, eredetibb? Akár. Lehetett volna unalmasabban stílusosabb? Igen. De feltétlenül jobb is lett volna? Nem biztos. [spoiler on] Lehetett volna olyan befejező epizód, amelyben mondjuk ez a két, három karakter nem is találkozik? Lehetett volna. Aztán az olyan jó lett volna? Kötve hinnék. Elmesélhettek volna külön történeteket, de világos volt, hogy miért lettek összeszedve, ahogyan kézenfekvő is volt. Nem is tudtam egyébként kinek szorítsak, mit szeretnék látni, mert ez nem tisztán jó vagy rossz harca volt... [spoiler off]
Szerintem ez egy remek befejezőrész volt, fun volt, poénos, drámai, olyan volt, mint az élet maga.. Logikus kérdésekre adható válaszok keresésével, boncolgatásával ékesítve, helyenként totál libabőrös pillanatokkal, szvsz végig következetes is volt, és hiába szerettem, imádtam Nolan trilógiájának első két részét, magasan jobb volt ez a harmadik epizód, mint mondjuk a TDKR... (amilyen olyan logikai hibák voltak, és olyan elvetemült ostobaságokkal találkoztam, amellyel életemben nem gondoltam volna, hogy fogok, pláne nem egy Nolan filmnél...)
A "triplacsavar" szerintem túlzó jelző a Glass "végjátékára", nem volt itt semmi extra, egyeseknek szimplán már rutinból jön a csavarfika, ha M. Night-ról van szó... Szimplán, csak kanyarodott egyet a sztori, adok-kapok effektus a szereplőktől, aztán ennyi.
Nem a rendező meg az írás volt görcsös, sőt erőltetett, hanem a kritikusok azok, akik agyongondolják a filmet, és már egy ilyen igazából elég egyszerű lezárásban is csak a túlbonyolítottságot, mesterkéltséget látják.
Ez nem a Sebezhetetlen vagy a Split 2. része, azok a maguk nemében egyedülállóak, főleg az előbbi volt baromi bátor, kimért és nagyszerű, egyébként meg nem túl izgalmas, de nagyszerű filmélmény.
Az Üveg számomra a hitről és az önvizsgálatról szól, valamint arról, hogy nem minden csillog minden, ami fénylik... Ez egy tök jó szupergonosz/hős dráma, a legjobb az utóbbi időkből.
Nyilván kukába való Asylum filmeket nem érné meg moziban nézni (ha vászonra kerülnének egyáltalán), de azért ez messze nem az a szint.
A Szettorve pedig jo film volt.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.