X-Men: Sötét Főnix filmkritika

Az első X-Men-mozifilm 2000-ben jelent meg, és nem csak hatalmas siker lett, de megnyitotta az utat a ma ismert szuperhősfilmek teljes armadájának. Folytatást folytatás követett, majd spin-off meg reboot, meg ezeknek a folytatása… szóval az X-Men-széria igazán megélt már mindent. Idén eljött az ideje, hogy végleg elköszönjünk tőle, legalábbis ebben a formában – ez a hattyúdal az X-Men: Sötét Főnix. Ahogy az X-Men: Az ellenállás vége, ez a film is az egyik legnépszerűbb képregényes X-Men-történethez, A Főnix halálához (eredetiben Dark Phoenix Saga) nyúl. Tekinthetnénk rá egyféle remake-ként is, ám vajmi kevés köze van a 2006-os társához, inkább csak ugyanaz a forrása.

A filmnek egyébként nem tesz jót, hogy ez már a sokadik „zárás” a széria életében, mert túl sok olyan viszonyítási helyzetbe kerül, amiben alulmarad. Az említett X-Men 3 például sokkal bátrabban varrta el a szálait, amiket olyan emlékezetes jelenetekkel adott elő, mint X Professzor vagy Jean Grey halála. Az eljövendő múlt napjai, amely összekötötte a régi trilógiát a rebootsorozattal, szintén egyfajta zárásnak (és nosztalgiázásnak) hatott, így a Sötét Főnix voltaképp csak az Apokalipszissel megkezdett világot zárhatja le, az meg ugyebár csupán két film. És akkor még nem is beszéltünk a karakterközpontú Loganről, amely szinte tökéletes búcsút adott Rozsomáknak.

A Sötét Főnix története szerint a 90-es évekre egy olyan világban élünk, ahol a mutánsok nem kitaszítottak többé. Az X-Men csapatra hősként tekintenek (az Amerikai Egyesült Államok elnökének külön telefonja van Xavierhez), más mutánsok pedig kaptak egy szigetet (kikacsintás a mutánsállam Genoshára), hogy ott telepedjenek le, itt él Magneto is visszavonultan. Amikor egy űrküldetés tagjai veszélybe kerülnek, az X-Men csapatára vár a feladat, hogy megmentsék őket, azonban az akciónak nemvárt hozadéka is lesz: Jean Greyt megszállja a Főnix-erő.

A film egyértelműen próbál különbözni az X-Men 3-tól. Ott a Főnix Jean széthasadt személyiségéből született (ahogy ez volt az eredeti képregényben), most a képregényes újhullám szerint a Főnix egy kozmikus entitás, ami az űrben utazva találja meg a telepatát gazdatestéül. Míg 2006-ban Famke Janssen megformálásában egy dühös, bosszúálló Főnixet kaptunk, Sophie Turner a tetteitől megrémülő, menekülni vágyó Jeant személyesíti meg. Méghozzá nem is akárhogyan: noha nem az ő játéka a csúcs, igazán beleadott mindent a figurába, nem úgy, mint néhány színésztársa. A történet is eltér: most nem a mutánstársadalom utolsó nagy harcára készülünk, hanem egyetlen szereplő tragédiáját követjük, ugyanakkor az jóval bátortalanabb is, mint elődje volt.

Simon Kinberg, aki Az ellenállás vége óta forgatókönyvíró a szériában (de dolgozott a Fantasztikus Négyesen is), most először ül egy blockbuster rendezői székébe, ez pedig azt jelenti, hogy hiába gyakorlott az írásban és van néhány remek ötlete, a rendezésben gyengélkedik. A történetvezetés sajnos nem túl acélos, a színészekkel pedig mintha nem tudott volna mit kezdeni – egyszerűen nincs egyetlen erős jelenlét sem a vásznon. Michael Fassbender vagy James McAvoy rutinból hozza a figuráját, Turner is kitesz magáért, de rajtuk kívül szinte minden más szereplő elsikkad, részben a semmilyen játék, részben a motivációk hiánya miatt.

Ennek két ékes példája van: Jennifer Lawrence és Jessica Chastain. Előbbi visszatér Mystique-ként, holott az Apokalipszis után még azt mondta, többet nem játszaná el a karaktert. Ez le is rí róla: unott, szinte érzelemmentes arccal mondja el a szövegeit. Jessica Chastain a főgonosznak nagyvonalúan titulálható figurát alakítja: Vuk egy d’bari, akinek a kozmikus Főnix-erő felperzselte a bolygóját, ezért azt a Földig követte. Uralma alá akarja hajtani a hatalmát (Jean manipulálásával vagy a Főnix kinyerésével), utána pedig elpusztítaná a világot. Hogy miért? Mi nem tudjuk, de szerintem ő sem. Érdektelen, semmi újat nem mondó tucatgonosz. A különböző szereplők motivációit sokszor a legósdibb klisémondatok elsütésével skiccelik fel: „az érzelmek gyengévé tesznek”, „csak meg akartalak védeni” és társaik.

Az is az írás hibája, hogy az idegen hódítók minden magyarázat nélkül megjelennek ebben az univerzumban, ahol eddig az egyetlen különlegesség a mutánsok léte volt. Senki sem lepődik meg azon, hogy léteznek alakváltó űrlények. Azonban Kinbergnek van néhány tényleg jó húzása is. Xavier például nem az eddig jól ismert, kedves professzor, hanem megittasult saját sikerétől, hogy összehozta a harmóniában élő világot, ezért őt épp a Főnix felbukkanása tanítja alázatra és szembesíti hibáival. Hasonlóan kreatív a film fináléját kitevő vonatos harc, ami meg Kinberg rendezői munkáját dicséri, a legütősebb harcjelenetek is ekkorra maradtak.

Látványban sajnos a nyári popcorn-mozik középszintjét hozza, vagy tán alul is teljesít a film. Nincsenek például újszerű mutánserők, főleg Magneto társai semmilyenek. Bár Küklopsztól vagy Árnyéktól látunk látványos megmozdulásokat, ne is várjunk a korábbi Higanyszál-jelenetekhez hasonlót. A Főnix vizuális megjelenítése sem ad okot izgalomra, ugyan néhol meg-megidézi a 2006-os emberporlasztó hatalmat, a közelébe sem ér annak. Hans Zimmer zenéje legalább egy kis kedveskedés a fülnek, ha már a szemünket nem kápráztatja el semmi.

Az X-Men mutánsait mindig is a kisebbségek, a diszkrimináltak megtestesítőjeként kezelték, efféle társadalmi filozofálgatásra azonban most nem számíthatunk. Még azt a kérdést is félredobja a film, hogy a törékeny békére milyen hatással van a Főnix tombolása – azaz, hogy az eddig közkedvelt hős közellenséggé válik. Az efféle mélyebb rétegek teljesen elmaradnak, így pedig egy egyszerű történetre épülő, valamennyire élvezetes nyári kaland lesz csupán.

Ez a zárás egyáltalán nem méltó az X-Men-szériához. Sőt, alig zárás; annyira nyitott a vége, hogy nem érződik záródarabnak. Még azt sem mondhatja el magáról, mint a másik nagy korszakzáró, a Bosszúállók: Végjáték, hogy a tömény nosztalgiával vásárolja meg a nézők jóindulatát. Nem kapunk múltidézést vagy kikacsintást korábbi filmekre, csak Bestiának van egy olyasféle mondata, hogy „az elsőkből lesznek az utolsók”, ennél több erőfeszítést a lezárás érzéséért senki nem tesz.

Azonban mégis elmondható, hogy a Sötét Főnix nem a sorozat legrosszabb darabja (persze ez az X-Men kezdetek: Farkassal szemben nem nagy szó), bőven vállalható alkotás. A történet nem csak egyszerű, de egységes is, a karakterek nagy része betölti a rá mért szerepet, X Professzor és Magneto pedig akkor is elviszi a hátán a mozit, ha csak mellékszerepre lettek kárhoztatva. Talán az egészben az a legjobb, hogy kettejük közös sztorijának végére is pont kerül, és ezt mindenképp öröm látni.

Gamekapocs értékelés: 6.0 

Rendezte és írta: Simon Kinberg
Szereplők: James McAvoy, Michael Fassbender, Sophie Turner, Tye Sheridan, Jennifer Lawrence, Jessica Chastain
Zene: Hans Zimmer
Hazai premier: 2019. június 6.