Rambo V - Utolsó vér filmkritika

Jó pár évnyi huzavona után ötödjére is visszatért John Rambo, Amerika kedvenc poszttraumás stresszel vívódó akcióhőse. Sylvester Stallone korainak érezte még, hogy végleg nyugdíjba küldje a 80-as évek egyik utolsó igazi moziikonját, és habár a 73 éves Sly még mindig úgy néz ki, mint egy flanelingbe öltöztetett tank, ez nem biztos, hogy elegendő okot ad arra, hogy újra kést adjunk a leharcolt vietnami veterán kezébe.

Rambo ugyanis többé-kevésbé révbe ért. A több életre is elegendő háborúskodás után egy arizonai farmon talált otthonra, ahol lótenyésztéssel és a film harmadik aktusára bekészített földalatti alagútrendszer kiásásával tölti a mindennapjait. Az érzelmileg kissé deficites exkatona még egy kis családot is kerekített magának, így az utóbbi tíz évben szinte idilli környezetben élhetett az élettársával és a fiatal nevelt lányával, Gabrielle-lel. De az élet sosem lehet ilyen szép, ha Rambóról van szó. A valódi apja után kutató lány ugyanis Mexikóba utazik, ahol pillanatok alatt az emberkereskedők markában köt ki, az öreg katona pedig újra felköti az ezúttal csak képzeletbeli fejkendőt, hogy elpusztítson mindent és mindenkit, aki az útjába áll.

Az Utolsó vér megpróbálkozott valami olyannal, amit az első rész óta nem láthattunk – megpróbálta emberivé tenni Rambo karakterét. A legtöbben persze csak a géppuska-ropogásra és az izzadtságtól csillogó izmokra emlékszünk, főleg a 2008-as John Rambo akcióorgiája után, de az Első vér annak idején teljesen más hangvételt ütött meg. Az azonos című regény alapján készült film jórészt dráma volt – egy megfáradt, súlyos lelki traumával küzdő, kitaszított veterán története, aki zokogva borult Trautman ezredes lábai elé az igazságtalan világ súlya alatt megtörve.

És habár kétlem, hogy bárki is könnyeket fakasztana az Utolsó vér alatt, az öreg Rambo mégis egy olyan figura lett, akivel egy bizonyos szinten együtt lehet érezni. Egy sokat látott öreg róka ő, akit nem kímélt az élet, saját bőrén tapasztalta az emberek gonoszságát, de ismét felfedezte azt a jót, ami miatt van értelme tovább élni. Ehhez mérten egészen drámai (de sajnos kellően klisés is) a film első fele, egészen addig, amíg eljön az a bizonyos fordulópont, ahol elszabadul a káosz és a jót akaró nagybácsiból előtörik a vérengző vadállat.

Tisztában vagyok vele, hogy Rambo-filmet a túlzott erőszak miatt megszólni olyan, mintha azért reklamálnék, mert sajt került a sajtburgerembe, de az Utolsó vér nagy leszámolása olyan szinten túltolja a tesztoszteront, hogy az már egyenesen komikus. A nyugdíjba vonult sorozatgyilkos úgy vág át a tucatjával érkező gengsztereken, mintha csak egy slasher horror kíméletlen szörnyetege lenne, közben pedig olyan csapdákat állít, amiket Kevin McCallister is megirigyelne. A Reszkessetek, betörők!-kel vegyített gépfegyverorgia csúcspontját semmiképp sem lőném el, de az mindent elárul, hogy a drámainak szánt finálé során a moziközönség egy emberként nevetett fel, annyira kellemetlen volt az egész.

Hasonlóan kényelmetlen volt az is, ahogy a film Rambo ellenfeleit kezelte. A külföldi sajtó köreiben negatív hullámokat keltett Mexikó ábrázolása, a film ugyanis valóban úgy hivatkozik az amerikai határtól délre eső területekre, mintha ott csak a pokol egyre mélyülő bugyrait találnánk. Sajnos tény, hogy a kartellek miatt komoly problémát jelent a prostitúció, a drogkereskedelem és az erőszak, de a jelenlegi politikai légkörben mégis felelőtlenség egy mozdulattal démonizálni egész Mexikót, annak összes lakójával együtt.

Erősen kétlem egyébként, hogy ez bármiféle politikai állásfoglalás lenne. Szimplán arról van szó, hogy kellett egy újabb kíméletlen ellenfél, akivel megküzdhet az amerikai hős, ehhez pedig dukál egy adag kényelmes sztereotipizálás is. Mindenesetre a megvalósítás nagyon nem jött össze, a teljesen egyoldalú rosszfiúk ugyanis nélkülöznek bármiféle emberi kvalitást. Az aktuális nemezisként szolgáló testvérpáros annyira, de annyira gonosz (szinte bármiféle ok nélkül), hogy már csak a huncut bajuszpödrés hiányzik ahhoz, hogy teljessé váljon a karikatúra.

De a film legnagyobb problémája mégis az, hogy semmi újat, vagy egyedit nem tud mutatni, amit pedig mutat, azt már más középkategóriás akciómozik ezerszer is elsütötték. A stáblistát megelőző hangzatos monológ és a széria hagyatékát összegző montázs úgy zárja le az ötödik részt, mintha ez egy legendás történet koronaékszere lenne, az igazság viszont az, hogy a drámai thrillerként indító, hosszúra nyújtott felvezetés borzasztóan fantáziátlan és közhelyes, az akciójelenetek pedig a középszerűség és az irtózatos kabaré szintje közt hullámzanak. Sem a koreográfia, sem pedig a történet nem tudja megmenteni a filmet, ami azért kiábrándító, mert Stallone korábban már többször is bebizonyította, hogy nem csak a súlyemeléshez, de a forgatókönyvíráshoz is ért.

A Rambo V viszont szörnyen izzadtságszagú, felszínes és átgondolatlan – ha más címmel került volna a mozikba, akkor csobbanás nélkül elsüllyedne az egyenesen Blu-rayre szánt tucatfilmek között. Ezt pedig azért gondolom igazán tragikusnak, mert az öreg Stallonénak még mindig piszkosul jól áll a morcos badass szerepe – nem tudom, hogy mivel etetik őt, de én is kérek belőle! Azt viszont nem bánnám, ha John Rambót hagynánk, hogy végre véglegesen nyugdíjba vonulhasson. Látott ő már eleget, meg mi is láttuk már őt elégszer.

Gamekapocs értékelés: 5.0

Rambo V - Utolsó vér
Eredeti cím: Rambo: Last Blood
Rendezte: Adrian Grunberg
Írta: Sylvester Stallone, Matthew Cirulnick
Szereplők: Sylvester Stallone, Paz Vega, Yvette Monreal, Adriana Barraza, Óscar Jaenada, Sergio Peris-Mencheta, Louis Mandylor
Játékidő: 99 perc
Magyarországi premier: 2019. szeptember 19.