The Mandalorian sorozatkritika

A cikk enyhe spoilereket tartalmaz!

Amikor Luke Skywalker és Ben Kenobi besétáltak Mos Eisley kantinjába, első kézből láthattuk, hogy a Csillagok háborúja messzi-messzi galaxisa nem az a futurisztikus csodavilág, amit a legtöbb korabeli sci-fiben megszokhattunk. Az öreg jedi nem hazudott, tényleg ebben az űrkikötőben gyülekezik az egész világegyetem leghitványabb söpredéke. Egyetlen jelenet alatt megismerhettük az alvilág legfurább figuráit a goromba csapostól kezdve a furcsa idegen lényeken át, egészen a rosszarcú bajkeverőkig. Na meg persze itt találkozhattunk Han Solóval, a vagány csempésszel is, aki hidegvérrel lepuffantotta a nyomában lévő fejvadászt, majd fittyet hányva a történtekre egy érmét hajított a csapos felé, ezzel kiegyenlítve a takarítóbrigád számláját.

Egy igazi lőporszagú western volt ez, annak minden elnyúzott közhelyével együtt, nekünk pedig egyszerűen leesett az állunk! Hát így élik az életüket a Peremvidék lakói, akik legfeljebb csak mendemondákat hallottak a galaxist egykor őrző misztikus jedi lovagokról? A Skywalker-saga más irányba gurította el a fonalat, az „átlagos” Star Wars-polgárok életét pedig talán csak a Zsivány Egyesben láthattuk igazán újra kibontakozni a vásznon. Kétségtelen, hogy a fénykardoknál és a mindent átható Erőnél kevés menőbb dolog van, de számomra mégis üdítő tud lenni az, amikor földhözragadtabb történeteket ismerhetek meg a Csillagok háborúja univerzumából – már amennyire lehetséges ez egy ilyen környezetben.

Izgatottan vártam tehát a The Mandaloriant, hiszen az már az előzetesekben újra reflektorfénybe helyezte a Star Wars-univerzum alvilágát és az itt munkálkodók átlagos életét. Az utóbbit persze csak enyhe túlzással állíthatom, hiszen semmi átlagos nincs egy olyan sisakos fejvadászban, aki a galaxis egyik legősibb, legendás kultúráját követve dezintegráltja a rosszfiúkat, de hát ennél kevesebbet nem is várnánk egy olyan hőstől, aki Boba Fett metaforikus cipőjét tapossa. És mivel az eredeti trilógia hírhedt fejvadászának legemlékezetesebb tette az volt, hogy egy gag csattanójaként belepottyant a sarlacc vermébe, itt volt az ideje, hogy végre élő szereplős felvételeken is lássuk, hogy mitől olyan különleges egy mandalóri.

A Marvel-filmeken edződött Jon Favreau és csapata nem húzták az időt, egyből az akció kellős közepébe pottyantották a sorozat sokáig névtelen főhősét. Szemtanúi lehettünk egy hétköznapi meló nem túl hétköznapi végkimenetelének, no meg egy igazi spagettiwesternes kocsmabunyónak, és láthattuk azt is, hogy az állig páncélozott pisztolyhős milyen rideg hatékonysággal végzi a munkáját. Ez persze nem tartott sokáig, hiszen hamar kiderült, hogy Mando (az egyszerűség kedvéért nevezzük csak így) közel sem az a fékezhetetlen badass, mint akire számítanánk. Tény, hogy van tehetsége a harchoz, de mégis úgy eszi a pofonokat és a lézerlövedékeket, hogy az néha már szinte kínos. És pontosan ez az a sebezhetőség és kitartás az, ami a klasszikus akció-kalandfilmek tökéletlen hőseit naggyá teszi. Az arctalan, már-már gépies főszereplő a szezon végére egy végletekig szerethető, emberi karakterré vált annak ellenére, hogy Pedro Pascal arcát és hangját is elmaszkírozta az ikonikus mandalóri sisak.

Kár lenne tagadni, hogy egészséges elfogultsággal vártam a szériát, de ennek ellenére mégis bőven akadtak fenntartásaim vele kapcsolatban már a kezdetektől. Az évad első fele sokszor inkább egy videojátékos küldetéssorozatra emlékeztetett, mintsem egy koherens, egységes történetre. A szinte emberfeletti sérthetetlenséget (és plot-armort) biztosító beskar páncélért folytatott huzavona már önmagában megalapozta egy hagyományos szerepjáték ütemeit, erre pedig rátett egy lapáttal az epizódok struktúrája, amelyek az első és utolsó néhány felvonáson kívül gyakorlatilag önálló, egymáshoz csak lazán kötődő kalandokat mutattak be. Az évad végére szerencsére egy jól felépített, kerek egészet alkotó történetívet kaptunk, de aki „élőben”, hétről-hétre követte az epizódokat, frusztráltan vakarhatta a fejét, hiszen az egymás után érkező részekből látszólag hiányzott az igazi kontinuitás.

Rengeteg érdekes karaktert ismertünk meg, Kuiil, IG-11, Greef Karga vagy Cara Dune személyeiben, akiket aztán Mando annak rendje és módja szerint faképnél is hagyott az epizódok végén. Biztos vagyok benne, hogy Favreau és a rendezők folyamatos eszmecserét folytattak Pablo Hidalgóval és a Lucasfilm Story Grouppal, hiszen valahányszor megtudtunk egy-egy apró infómorzsát a szereplőkről, azok mindig olyan érdekes módon kapcsolódtak a Star Wars-kánon egészéhez, hogy a rajongóknak minden epizód végén volt min csámcsogniuk. Hogy élnek a Felhővárosban megismert, birodalmi szolgasorba hajtott ugnaughtok? Hogy kezeli a fejvadászok céhe a bérgyilkos droidokat? Mi lett a lázadóktól leszerelt elitkatonákkal a háború után? Milyen sorsra jutnak azok a helytartók, akik a Birodalom bukása után elveszítették a legitim hatalmi pozíciójukat? Olyan kérdések ezek, amiken valószínűleg csak az igazán megszállott rajongók fognak gondolkodni, de becsülendő, hogy a sorozat mégis felveti őket, mégpedig úgy, hogy azoknál a nézőknél is könnyen összeáll a kép, akik legfeljebb csak a mozifilmeket látták.

Éppen ezért tűnt olyan kiábrándítónak, hogy csak futólag ismerkedhettünk meg ezekkel a szereplőkkel. Persze kiszámítható módon az évad végére összeálltak a „Bosszúállók”, és ennek meg is lett a kellő katarzisa, de mégis sajnálom, hogy nem tölthettünk el több időt velük. Volt azonban egy karakter, aki mindvégig fix állandóként tartotta egyben a történetet. Ki másról lehetne szó, mint a gyermekről, vagyis bébi Yodáról, aki az első epizód nagy leleplezésekor elrabolta, azóta pedig el sem eresztette a nézők szívét. Hát ki ne olvadna el egy ilyen cukiságtól? Az internet népe hónapokra megkapta a beszédtémáját, a pólókat, plüssöket és egyéb ajándékokat forgalmazók meg jól megtömhették a zsebüket. De bármilyen meglepő, ez az imádni való MacGuffin legalább annyira kulcsfontosságú volt a sztori felépítésében, mint maga a címszereplő.

George Lucas annak idején rengeteg inspirációt merített a klasszikus westernekből és Akira Kurosawa szamurájfilmjeiből, így ezt a példát követte John Favreau is. Ez talán a negyedik epizódban csúcsosodott ki, melynek cselekménye gyakorlatilag lemásolta A hét szamuráj történetét (ezt egyébként Dave Filoni egyszer már elsütötte A klónok háborújában), de Mando és bébi Yoda kalandjai önmagukban is a Magányos farkas és a farkaskölyök ütemeit újrázzák. A zöld apróság miatt ráadásul ebben a sorozatban is teret kapott az Erő, amit az eredeti trilógiához hasonlóan inkább úgy kezelnek a szereplők, mint egy ismeretlen, talán csak a mesékben létező jelenséget. Márpedig az Erő egy létező adottság, ami a jelek szerint valószínűleg átjárja Yoda titokzatos fajának egészét, és ahogy azt Az utolsó Jedik is elhintette, az ebből vonatkoztatott fény és sötétség elválasztása pedig inkább tanult, mintsem természetes művelet.

Kifejezetten érdekes, hogy egy droid, IG-11 újraprogramozása kapcsán vonhattunk párhuzamot a magára hagyott gyermek elfuserált nevelésével. Egy tanulásra fogékony „lény” nem más egy üres vászonnál, amelyre a külső hatások festenek képet, s így alakulhat ki a személyisége, Mando pedig enyhén szólva nem egy mintaapuka. Ahogy a türelmes ugnaught hosszas odafigyeléssel dajkát faragott a gyilkos droidból, úgy az 50 éves csecsemőre is hatottak a fejvadásszal átélt események. Hamar megtudhattuk, hogy a gyermeknek van érzéke a gyógyításhoz, és ösztönösen védelmezi az új családját, de a rengeteg vérontás után nem okozott neki problémát az sem, hogy az ártalmatlan szkanderezést félreértve torkon ragadja Cara Dune-t. Ez a szál persze csak egy mellékzönge volt, hiszen az évad elsősorban Mando saját jellemfejlődéséről szólt, de kíváncsian várom, hogy hova fut ki mindez a második szezonban.

Habár örültem volna, ha a mostanra már megszokott, 50 perces epizódokat kaptunk volna, érthető, hogy egy ilyen sok helyszínen játszódó, rengeteg praktikus effektet és CGI-t alkalmazó sorozatnál nagy úr az idő és a költségvetés. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy jól áll a Star Warsnak a sokszínű, epizodikus felépítés, főleg ha tehetséges rendezők állnak mögötte. Az gyakorlatilag garantálható, hogy aranyat ér minden, amihez Taika Waititi keze hozzányúl, Dave Filoni pedig szintén a jobbik formáját hozta. És habár a szezon egyértelmű mélypontja Rick Famuyiwa hatodik, börtönhajós epizódja volt, izgatottak lehetünk az élőszereplős Star Wars-történetek jövőjét illetően, hiszen az évad krémjét jelző harmadik és hetedik részt az a Deborah Chow rendezte, aki az egyelőre névtelen Obi-Wan Kenobi-sorozatért is felel majd.

Egyetlen jól eltalált sorozat kellett ahhoz, hogy a Disney eladja a streaming szolgáltatását, én pedig úgy gondolom, hogy Jon Favreau olyan rutinosan talált telibe, mintha csak buckapatkányokat lőtt volna otthon a T-16-osával. Túlzás lenne persze azt állítani, hogy az úriember korszakalkotó sztorit írt volna, de nem is ez a The Mandalorian igazi erénye. A széria abban brillírozik, hogy hanyag eleganciával oltja bele a western- és szamurájmítoszt a Csillagok háborúja univerzumába, épp úgy, ahogy azt annak idején George Lucas is tette. Egy olyan sorozat ez, amit örömmel várhat az alkalmi Star Wars-néző is, de a képregényeket és könyveket bújó ősrajongók is elégedettek lehetnek vele. Izgalmas év lesz ez azok számára, akiket érdekel a mandalóri harcoskultúra! Az utolsó epizód nagy leleplezése kellően megágyazott az ősszel érkező folytatásnak, jövő hónapban pedig folytatódik az újjáélesztett Klónok háborúja, amelyben végre láthatjuk Mandalore ostromát is. This is the way!

Gamekapocs értékelés: 8

The Mandalorian
Showrunner: Jon Favreau
Rendezők: Dave Filoni, Rick Famuyiwa, Deborah Chow, Bryce Dallas Howard, Taika Waititi
Írta: Jon Favreau
Szereplők: Pedro Pascal, Gina Carano, Carl Weathers, Nick Nolte, Werner Herzog, Taika Waititi, Giancarlo Esposito, Emily Swallow
Zene: Ludwig Göransson
Fényképezte: Greig Fraser, Barry Baz Idoine
Évadok száma: 1
Epizódok száma: 8