Vaják sorozatkritika

Két évvel korábban, amikor felröppentek az első pletykák a Netflix-féle The Witcher-sorozatról, a legtöbb rajongó szkeptikus volt. Noha Geralt története novellaként született meg még az 1990-es évek elején, és a sorozat is elsősorban ezeken alapul, az átütő sikereket és vele együtt a nemzetközi hírnevet mégiscsak a CD Projekt RED által fejlesztett The Witcher 3: Wild Hunt hozta meg 2015-ben, így valószínűsíthető volt, hogy a sorozat nem fog élesen elválni a játéktól sem. Amikor viszont egy játék központi szerephez jut egy film készítésénél, akkor rendszerint borzalmas végeredményhez jutunk, pláne, ha nem is csak egy filmről, hanem egy komplett sorozatról van szó. Minderre pedig a forgatásról készült első képek, majd a várakozásoktól eltérő szereposztás csak ráerősített. Decemberben azonban lement a premier, és azóta elmondhatjuk, hogy ennél nagyobbat nem is tévedhettünk volna.

Ahogyan a Sapkowski által tökélyre fejlesztett anekdotázó hangvétel, úgy a Wild Hunt nyitott világa, főzetkészítéses alkímiája és a kuszán szerteágazó mellékküldetései sem azok a jelenségek, amiket egyszerű művelet lenne átültetni a sorozatok világába. A könyvekben és a videojátékokban egyaránt azt vesszük észre, hogy a jelentéktelen részletek és pletykákra hajazó kis történetek megismerésével indirekt módon a részeseivé válunk Geralt világának. Egy alig pár részes sorozatnál viszont az epizódonkénti 50-60 percnyi játékidő erre nem igazán ad lehetőséget, legalábbis ha a jól bevált lineáris struktúrák mentén képzeljük el a sztori bemutatását. Szerencsére a Daredevil és a The Defenders mögött álló Lauren S. Hissrich nem így képzelte el, és egy egészen érdekes szerkezetre fűzte fel az egész évadot.

Ez a struktúra ugyanis amellett, hogy rendkívül izgalmas, még egészen jól is passzol a The Witcher-játékok és -könyvek szerkezeti stílusához. Lényegében három különböző idősíkban próbálhatjuk nézőként megragadni a történet fonalát; míg Ciri viszi a hátán a központi narratívát és a kulcsfontosságú eseményeket, addig Yennefer kapcsán egy remek eredettörténetet nézhetünk végig, mely során kiderül, hogy miként lett a falusi torzszülöttből világraszóló hatalommal és szépséggel felruházott varázslónő. Geralt pedig… Geralt pedig csinálja a „mellékküldetéseket”.

Persze mind a három vonalon megvolt a lehetősége annak, hogy a sorozat egy merő balfogás legyen, de szerencsére nem így lett. Hissrich csapata nem iramodott a Trónok harca, vagy más hasonszőrű alkotások nyomába, hanem felismerte a franchise legizgalmasabb egyediségeit, és megadta nekik az esélyt a tündöklésre, arra, hogy a bevett formulák erőltetése helyett tényleg Sapkowski és a CD Projekt RED világa körül forogjon minden. A felesleges komolykodás és a bugyuta poénkodás közti csapongás helyett emberi ábrázolást kaptunk arról a világról, ahol a nyers fizika helyett a mágia uralkodik, és a túlzásba vitt politikai intrikák kénytelenek megadni magukat a mítoszok és legendák abszolút hatalmának.

Az évad során többnyire az első könyv novelláit ismerhetjük meg, vagyis azt a korszakot, amikor Nilfgaard birodalma sorra hódítja meg a déli királyságokat, ám az északiak sokáig nem veszik komolyan a fenyegetést. Amikor azonban a feketébe öltözött sereg Soddent megkerülve Cintra ajtaján kopogtat, minden megváltozik. Az oroszlánként küzdő Calanthe királyné birodalmának sorsát Nifgaard megpecsételte, a Skelligéről érkező erősítés híján pedig tényleg minden veszni látszik. A harcok közepette a királynő unokáját, Cirillát sikeresen kimenekítik. A trón ifjú várományosának egyetlen tanácsot tudott csak mondani az időközben felmorzsolódó kíséret; keresse meg Ríviai Geraltot, mivel csak ő képes megvédeni őt a rá váró veszedelmektől.

Persze, ha azt hinnénk, hogy innentől a sorozat valamilyen tiniknek szánt young adultos drámában merülne ki, amiben minden a fiatal Ciri meneküléséről szól, akkor nagyot tévedünk. Noha az első epizódok során Geralt vonala a történet fősodrához csak elvétve kapcsolódik, de mégiscsak ő a főszereplő, és bizony neki is megvannak a maga kis kalandjai. És ezek az epizodikusan felbukkanó kalandok adják a sorozat lelkét.

Megtudhatjuk, hogy Geralt hogyan vált a blavikeni mészárossá, megtanulhatjuk a dzsinnvadászat fortélyait, kideríthetjük, hogy léteznek-e aranysárkányok, és persze arra is választ kapunk, hogy miként lesz Kökörcsinből a kontinens leghírhedtebb trubadúrja. Ami viszont a játékosok szívét valószínűleg a leginkább megdobogtatja az az Adda hercegnő és Foltest király bűnös viszonyának története, mely során Geralt egy strigával veszi fel a küzdelmet. Az eset nem csak a helyszínként felbukkanó Vajdahunyad vára miatt érdekes, hanem azért is, mert egy az egyben megelevenedik az első The Witcher-játék intrója.

És ez el is vezet minket a sorozat másik nagy pozitívumához, a remekbe szabott vizuális stílushoz. Annak ellenére, hogy a könyvre építkeznek a készítők, a díszletek és helyszínek kapcsán sokat merítettek a játékok stílusából is, ami a sorozatok világában is tökéletesen megállja a helyét, pláne a javarészt látványosra sikerült speciális effektekkel. A kontinens sokszínű táján kalandozva tényleg hasonló atmoszférát kapunk, mint amit a játékokból már megszokhattunk. A leginkább szignifikáns változtatások a karakterek ábrázolásában mentek végbe.

Magam sem hittem, hogy egyszer ezt fogom írni, de Geralt szerepére Henry Cavill tényleg tökéletes választásnak bizonyult. Nem csak azért, mert hangorgánuma tökéletes alternatívát kínál a játékból megismert Doug Cockle hangjára, és nem is csak azért, amiért Cavill hatalmas The Witcher-fanként remekül magára öltötte a karaktert. Cavill alakításának legnagyobb erénye, hogy már az első pillanattól elhisszük, hogy az, akit a képernyőn látunk nem egy kigyúrt ficsúr, vagy egy távoli fantasy világ megfoghatatlan szereplője, hanem egy szörnyvadász mutáns. Egy witcher, akit egyszerre tisztelnek a királyi udvarokban és vetnek meg a falusi kocsmákban, akit egyszer gyűlölnek, máskor hősként ajnároznak, aki vérbeli szakértője a szörnyvadászatnak, mégis folyton balul sülnek el a dolgok.

Geralt mellett a legtöbb színész telitalálat volt, így például Calanthe királynő, Eist, Pavetta, Tissaia de Vries, Vilgefortz, Kökörcsin és különösképp a Freya Allan által életre keltett Cirilla is remekül illeszkedik abba a világba, ami eddig is élhetett a rajongók fejében. A szintén kulcsfontosságú Vengerbergi Yennefert alakító Anya Chalotra már egy picit elüt az előzetes elképzelésektől, ám a színésznő alakításával nincs komolyabb probléma, és az évad végére már teljesen megszokható az új Yen. Triss karakteréhez Anna Schaffert választani viszont az eddigiek alapján nem volt a legjobb döntés, igaz, a varázslónő az első évad során nem sok vizet zavart.

Érdemes még megemlíteni a sorozat csatajeleneteit is, melyek közül a blavikeni mészárlás a rövidsége ellenére zseniálisan sikerült. A koreográfusok remekül kapták el a vívás izgalmait, és még a nagyobb harcoknál is egészen élvezhető lett az alkotás, csak elvétve lehet érezni a költségvetési korlátokat. Ez amiatt is örömteli hír, mivel a sorozaton dolgozó stáb tagjai közt rengeteg magyar nevet láthatunk, akikre joggal lehetünk büszkék.

De ha már itt tartunk, a sorozat kapcsán érdemes egy bekezdés erejéig beszélni még a magyar vonatkozásokról. Amellett, hogy a nyolc epizód során rengeteg magyarországi helyszín felbukkan - így például a tatai vár és az Egri csillagokból is ismert pilisi várrom -, még a magyar szinkron is remek lett. Ugyan technológiai oldalról nézve ezúttal is akadnak apróbb problémák, viszont a szinkronhangok tökéletesen passzolnak a színészekhez, a szövegezés pedig még az angol verzióra is rálicitál.

A magyar nyelv ugyanis rendelkezik egy olyan történelmi múlttal, ami lehetővé teszi, hogy a középkori mondákra és legendákra építkező világ valamennyi kifejezésére friss jövevényszavak helyett hangzatos alternatívákat nyújtson. De emellett Kökörcsin „Jussát várja a vaják” című szerzeménye is tartalmilag az egyik legjobb fordítás lett, valamint néhány ikonikus jelenetben a „Hmm… fuck” helyett egy őszinte „Hmm… a picsába” is sokkal helyénvalóbbnak hangzik.

Összegezve a sorozatról írt észrevételeket, nehéz dolgunk van, ha egy pontszámmal szeretnénk értékelni az eddigieket. Akik olvasták a könyveket, biztos, hogy fennakadnak majd a kisebb-nagyobb változtatásokon, illetve gyakran lehet hiányérzetük, sokszor jogosan. Renfri karakterét illetően szinte biztos, hogy nem esik le sztorival még csak éppen ismerkedő nézőnek, hogy lényegében egy remixelt Hófehérke mesébe csöppenünk, ehelyett csupán egy közönséges bosszútörténetnek tűnik az egész konfliktus Stregoborral. Ilyen módon többször is belefuthatunk abba, hogy a könyvek bizonyos aspektusait nem igazán dolgozták ki a sorozatban.

Persze erre nyolc rész alatt nem is lett volna igazán elég idő, ráadásul azoknak a nézőknek, akik eddig kimaradtak az egész The Witcher-lázból, és Geralt kapcsán teljesen a nulláról indítanak, még így is túlzsúfolt, és olykor nehezen követhető lehet az élmény. Azok viszont, akik elsősorban a játékok világából csöppentek bele a sorozatba, egy tökéletesen kiadagolt és megszerkesztett kalandot kapnak. Hissrich csapata parádésan alakította át a különálló kis sztorikat egy izgalmas történetfolyammá, aminek köszönhetően a sorozat bátran megáll a saját lábán a könyvek és a játékok közt.

 Gamekapocs értékelés: 9

The Witcher
Showrunner: Lauren S. Hissrich
Szereplők: Henry Cavill, Freya Allan, Eamon Farren, Anya Chalotra, Joey Batey, MyAnna Buring
Zene: Sonya Belousova, Giona Ostinelli
Fényképezte: Jean-Philippe Gossart, Gavin Struthers
Évadok száma: 1
Epizódok száma: 8