Cowboy Bebop sorozatkritika

A nem túl távoli jövőben, 2071-ben az emberiség már meghódította a Naprendszer legtöbb bolygóját és holdját, de ez a hirtelen megvalósult kolonizáció messze van az ideális jövőképtől: a gazdagok gazdagabbak, mint valaha, a szegények pedig pillanatok alatt illegális ügyekbe keverednek, ha az a jobb megélhetés reményével kecsegtet. A rendfenntartó erők ezért nem is bírnak az exponenciálisan növekvő bűnözéssel, így visszanyúlnak a régi vadnyugat megoldásához, vagyis vérdíjat tűznek ki az illetékesek fejére, amire a csillagközi fejvadászok lelkesen le is csapnak. A Bebop hajó legénységét pedig pontosan egy pár ilyen titokzatos múltú űrcowboy alkotja.

Shinichiro Watanabe 1998-as animéje mesterien keverte össze a sci-fi, a western és a noir műfajok legjellegzetesebb elemeit, ami ezáltal könnyebben tudta megszólítani a nyugati közönséget, illetve a parádésan megrajzolt jelenetek rengeteg embernek szolgáltak kapudrogként az animék világába. Egy ilyen legendás és nagyra becsült sorozatot pontosan ezért bátor, valamint egyben bolond döntés is élőszereplős vérátömlesztésnek alávetni, habár a népszerűsége miatt nyilván adta magát a dolog. A Netflixnek pedig a Death Note-adaptáció után sikerült ismét lábon lőnie magát.

Egy feldolgozással kapcsolatban mindig fontos, hogy mennyire szeretnének az alkotók eltávolodni az eredeti műtől, vagy pedig egy az egyben átemelnék azt, hogy egy szélesebb közönség is megismerhesse. Nos, a Cowboy Bebop valahol a kettő között a földre esett, és sikerült azzal a lendülettel eltörnie a farokcsontját is. Az újonnan beleerőltetett cselekmények például teljesen logikátlanok, idegesítőek és unalmasak, ezek fényében pedig még fájóbb, amikor felcsendül egy-egy nosztalgiavadász betétdal, vagy felbukkan egy, az animéből lemásolt jelenet.

Az új Vicious és Julia szálat (ami egyébként a játékidő tekintélyes százalékát elrabolja) például úgy ahogy van, kukázni kellett volna – a színészi játékukkal együtt. Spike ősellensége itt ugyanis a rideg és hátborzongató fenyegetésből egy apakomplexusban szenvedő, szegény ember Lucious Malfoyává degradálódott, a Juliánál végbement változtatásoknak pedig annyira nincs értelmük, hogy arra nincsenek megfelelő szavak. Szintén a vágósoron kellett volna végeznie a rengeteg céltalan káromkodásnak és meztelenkedésnek is, ahol az utóbbi vihette volna magával a szánalmas komikusságba torzuló egyfolytában begerjedt karaktereket.

A készítőknek szemmel láthatóan fogalmuk sem volt, hogy milyen témákat boncolgatott az eredeti anime egy-egy epizódja, de hogy emellé a főszereplőink melankolikus világnézetét is sikerül majd kidobniuk az ablakon, azt a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna. John Chónak, szegénynek persze esélye sem volt hozni Spike “rajzolt” lazaságát és Steve Blum különleges baritonját, de Mustafa Shakir Jetje sem emlékeztet a csapat mackós apafigurájára. Pedig itt aztán szó szerint apuka lehetett, ugyanis kapott egy kislányt, ami szintén remekül mutatja, hogy az írók semmit nem értettek a karakteréből. De a végső kegyelemdöfést Daniella Pineda Faye Valantine-ja adja meg, aki femme fatalle helyett egy elképesztően túljátszott és idegtépő ripacs lett. Ed és Einre pedig inkább ki sem térek, mert a sorozat is ugyanennyi energiát szentelt nekik, habár nagyjából értem, hogy az előbbit miért nem akarták hús-vér emberrel erőltetni.

A meg nem értett szereplők szájába pedig sikerült olyan mondatokat adni, hogy néha azt hittem, egy hivatalos Cowboy Bebop-paródiát nézek éppen. Amennyiben teljes önkínzásra vágytok, ajánlom, hogy angolul nézzétek a részeket, hogy ne maradjatok le a falkaparósan kínos szóviccekről, vagy arról, hogy hány alkalommal hívják Spike-ot Fearlessnek. Attól, hogy forró ólmot öntsünk a fülünkbe, egyedül Yoko Kanno zenéje fog megmenteni, ami ennyi év után is lenyűgöző. Persze azon a keserédes érzésen így sem tud majd segíteni, hogy ezek a dallamok fényévekkel hatásosabb kohézióban voltak az anime képsoraival, és csak még jobban tudatosul bennünk, hogy mennyire kéz a kézben építették fel annak a hangulatát.

Az élőszereplős Cowboy Bebop tehát még csak köszönőviszonyban sincs az eredeti művel. Az akciójelenetek erőtlenek, a kamerabeállítások katasztrofálisak, a díszlet még a maga módján szódával elmegy, de a ruhák szintén kezdő cosplayerek próbálkozásait idézik. Nyilván ezeknél fajsúlyosabb probléma, hogy az alkotóknak fogalma sem volt, hogy mi tette naggyá az 1998-as animét, a saját ötleteikkel pedig sikerült még azt a kevés átmentett jelenetet is értelmetlenné tenniük. A rajongók messze kerüljék el ezt a blaszfémiát, az animéktől ódzkodó újoncokat pedig csak kérlelni tudom, hogy inkább a klasszikusnak adjanak egy esélyt. Szerencsére a streamingszolgáltató nemrég felrakta a kínálatába az eredeti szériát is, így én megyek is azzal kiöblíteni a szemeimet, és talán kibékülünk, hogy ha mellé még feldobják a 2001-es egész estés Cowboy Bebop-mozit is.

Gamekapocs értékelés: 2.0

Rendezte: Alex Garcia Lopez és Michael Katleman
Szereplők: John Cho, Mustafa Shakir, Daniella Pineda, Elena Satine, Alex Hassell
Zene: Yoko Kanno
Epizódok száma: 10