Az, hogy videojátékból film készüljön, már régen nem újdonság. Hogy film alapján készüljön játék, szintén nem szokatlan jelenség. Az adaptálások történetében azonban úgy látszik, lassan elérünk egy olyan pontra, hogy egyes alkotások esetén a feldolgozás körforgássá alakul. Példának okáért az Uncharted-játéksorozatot különlegessé tette, hogy hollywoodi kalandfilmek izgalmait ültette konzolokra, és lám, hollywoodi kalandfilm lett belőle. A Walt Disney és a Fleischer Studios korai rajzfilmjeiből ihletődő Cuphead pedig megérte, hogy rajzfilmsorozattá váljon.
A Studio MDHR egy nagyon rétegzett múltidézést hozott létre első alkotásával, hiszen az 1930-as évek meséinek stílusa mellett a retró platformereket és run-and-gun játékokat is megidézte. A Cuphead azonban nemcsak szolgai másolat volt: emlékezetes figurái és idegtépő nehézsége miatt is fennmarad a neve. Miközben még mindig várjuk a The Delicious Last Course kiegészítőt, az alkotó testvérpár összeállt a Netflixszel az animációs sorozat összehozásáért.
A Csészefej és Bögrearc (eredetiben a The Cuphead Show!) nem a játék történetét adaptálja – bár annak elemei felbukkannak benne –, helyette inkább játszótérnek tekinti annak univerzumát, az Inkwell-szigeteket. Ahelyett, hogy ördögi szerződések után rohangálnak a főszereplők, inkább csak hétköznapjaikat követjük, ami természetesen tele van sok-sok csínytevéssel és bonyodalommal.
A két kelekótya fajan(sz)kó erre tizenkét epizódot kap az első évadban, amelyek tízperces kalandokat mesélnek el. Ahogy azt számtalan mesesorozattól megszokhattuk, ezeknek ritkán van köze egymáshoz, ugyanakkor az Ördöggel való balhéjuk több részen is átvonul, míg a Miss Kehely debütálását hozó, utolsó epizód cliffhangerrel ér véget. Kis zárt történetecskék ezek, amelyek alapvetően arra épülnek, hogy Csészefej és Bögrearc valahogyan bajba sodorja magát.
A galibák a kifejezetten változatosak, és nem is mindig a két rosszcsont tetteiből adódnak. Az első évad alatt párnacsatázás közben letörik Bögrearc füle, veszélyes küldetésre indulnak egy vulkán tetejére, temetőben éjszakáznak és részt vesznek Kockakirály halálos tévéműsorában is. A problémák az adott rész végére természetesen megoldódnak, hogy a következőben Csészefejék újult erővel vessék magukat valami újabb hülyeségbe.
A sorozat humorának gerincét az idióta incidensek adják, de a stílustól várhatóan dögivel kapunk slapstick jellegű pillanatokat és vizuális gageket is, amelyek között akad néhány meglepően kreatív húzás is. Ettől függetlenül széria magja az, hogy a főszereplők ökörködnek, ezért akinek alapvetően ez a felállás nem jön be, az nagy valószínűséggel nem fog jól szórakozni rajta.
Habár a poénok képesek betalálni, a tízperces epizódokat mégsem töltik meg mindig elég tartalommal – talán ezek a kis sketchek jobban működtek volna ennél is szűkebbre vágott tálalásban. Ha már láttunk elég Tom és Jerryt vagy Bolondos dallamokat, akkor a viccek java ismerős lesz. A műfajt egyáltalán nem ez az alkotás fogja megreformálni, de feltételezhetően még olyan maradandó sem lesz, mint a klasszikusok, amik ihlették.
A szereplőket sikeresen építették tovább a videojátékos alapból. Csészefej és Bögrearc mindketten nagy csibészek: előbbi általában a hebrencs főkolompos, míg utóbbi az óvatosabb, félénkebb testvér. A játékban épphogy szereplő Kanna bácsi jólelkű, de roppant paranoiás öregemberként tűnik fel, Miss Kehely bájos bajkeverőként, míg a játékbéli főellenfelek közül az Ördög kapta meg a lehetőséget, hogy leginkább kiteljesedhessen. A többi boss epizódszereplőként bukkan fel, például a békatestvérekkel és a zsivány zöldségekkel is meggyűlik Csészefejék baja. Az angol szinkrongárda egyértelműen élvezte a bohóckodást, de a magyar változat is megállja a helyét.
A sorozat a vizualitásában a videojátékot utánozza, ami az úgynevezett „rubber hose” rajzstílust eleveníti fel, ám a játékhoz hasonló bája ezúttal még sincs meg. Ránézésre úgy fest, mintha a korai rajzfilmeket látnánk, egy-egy állóképről még úgy is tűnik, hogy maximálisan hű a játékhoz a feldolgozás. Ám amint megmozdulnak, az illúzió oda: azonnal kizökkent a túlságosan gördülékeny animáció, amin a kamu szemcsézés sem segít. Lerí róla, hogy modern eszközökkel készült és csak mímeli a régiest.
Egyszerűen nem adja vissza azt az érzést, amit a játék és annak metodikusan kézzel rajzolt figurái képesek voltak megidézni. A korszak utánzásért jazzes betétdalok is tesznek, de ezt a tévesztést nem mentik meg. Az alkotók arra azonban jól használják fel az epizódok alatt nyíló lehetőségeket, hogy úton-útfélen megidézzék a játék jeleneteit, animációit – ami még ha nem is ugyanaz, jó látni, hogy a sorozat nem felejti el, honnan jött.
A Csészefej és Bögrearc jó eséllyel nem lesz akkora jelenség az animációs piacon, mint amilyen a Cuphead volt a videojátékok között. Az első évada legalábbis egyáltalán nem indokolja ezt. Az epizódok rövidek (bár talán még rövidebbek is lehetnének), az egész etap gyorsan lecsúszik, de a jelenetei valószínűleg nem maradnak hosszabb távon velünk – bár a főcímdal elég fülbemászó.
A figurái kissé hiperaktívak, de messze vannak az idegesítőtől (ezt a sulykot sok, gyerekeknek szánt alkotásban elvetik), alapvetően jópofák, különösen, ha az ember nem várja tőlük, hogy felérjenek gyermekkora kedvenceihez. Ez a sorozat az, amire nagyjából azt mondanám, hogy „nem használ, de nem is árt”: ha ráhangolódunk, kellemes szórakozás lehet, és a játékkal ellentétben megvan az az előnye, hogy egyáltalán nem nehéz befejezni.
Gamekapocs értékelés: 6.5
Készítő: Chad Mordenhauer, Jared Mordenhauer
Írta: Deeki Deek, Clay Morrow, Adam Paloian, Cosmo Segurson, David Wasson
Rendező: Clay Morrow, Adam Paloian
Szereplők: Tru Valentino, Frank Todoro, Luke Millington-Drake, Grey Griffin, Wayne Brady
Zene: Ego Plum
Évadok száma: 1
Epizódok száma: 12
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.