A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya filmkritika

Nicolas Cage sokunk gyerekkorának egyik legnagyobb hőse. A szikla, Con Air, Ál/arc – az örökzöld akcióklasszikusokat valószínűleg mindenki fel tudja sorolni, de emberünk nem egyszer bebizonyította (Arizonai ördögfióka, Las Vegas, végállomás, Adaptáció, hogy csak a legjobbak közül említsek párat), hogy azért színésznek sem utolsó. És ahogy gyerekkorunk legtöbb hősénél, úgy nála is beköszöntött az a korszak, amikor a nagy dicsfényt maga mögött hagyva filmjeivel inkább már csak egykor még patinás imidzsét és frenetikus örökségét rombolta. Ez a szakasz valamikor a 2000-es évek második felében vette kezdetét, ám a vitathatatlan és sajnos egyáltalán nem váratlan fordulópont 2010-ben érkezett el: a 150 millió dollárból készült Varázslótanonc nagyot hasalt a mozikasszáknál, és a többi, akkoriban bemutatott filmje sem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, így Cage-dzsel rövid úton szakítottak a nagy filmstúdiók, és nemsokára a rögtön DVD-re gyártott B-, vagy rosszabb esetben Zs-kategóriás szemetek posványában találta magát.

A presztízscsökkenéssel azonban komoly adógondok jártak: amíg jól futott a szekér, addig vígan költekezett, de aztán beütött a szomorú valóság, és olyan hatalmas tartozásai lettek, amelyeknek köszönhetően könnyen börtönbe kerülhetett volna. Nem is csoda, hogy az utóbbi tíz évben szinte minden szart elvállalt, amit az orra alá dugtak: a fent leírtak fényében érthetők az okok, mégis minimum tragikus, hogy a színész, aki annak idején egy sor kultikus, még ma is zokszó nélkül zseniális filmben szerepelt, és filmenként 10-15 milliókat keresett, most papírpénzre váltja a tehetségét, és olyan borzalmakban égeti magát, amelyek láttán lassan az Oscar-díját is nyugodtan beolvaszthatja. És őszintén, talán még nem is haragudnék rá annyira, ha szökőévente nem villantana meg egy tényleg jó filmet (Joe, Mandy, Color Out of Space, Pig), amivel bebizonyítja, hogy korai még őt temetni.

Attól függetlenül, ami az utóbbi egy évtizedben történt vele, a tiszteletet és az elismerést maximálisan megérdemli. Legnagyobb klasszikusait bármikor újra lehet nézni, és annak ellenére, hogy egyre rosszabb filmeket vállal, magyarázkodás helyett bátran, őszintén megy előre, sőt, még a leggányabb szerepeibe is belead apait-anyait. És most itt van legújabb dobása, A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya, az idei év egyik legjobb mozija, ami akár egy visszatérésként is felfogható – lenne, ha Cage eltűnt volna, de erről szó sincs, és ezt a filmben sem győzi kihangsúlyozni. Gyakorlatilag önmagát, azaz a kissé kiábrándult, szakmailag és magánéletileg is lecsúszott színészt hozza, aki már réges-régen túlvan a zenitjén, és ma már pocsékabbnál pocsékabb szerepeket vállal be azért, hogy valahogy ki tudja fizetni a felgyülemlett tartozásait. Mivel Hollywood nemsokára végleg leírja, elfogad egy egymillió dolláros ajánlatot attól a férfitől, aki magát a színész legnagyobb rajongójának vallja.

Ebből az alapsztoriból egy feszes, kicsivel több mint másfél órás, végtelenül önironikus, önreflexív, kellemes tempójú, bár itt-ott kissé egyhelyben toporgó humoros vígjáték kerekedik ki. A filmbeli Nicolas Cage és a valódi Nicolas Cage közti párhuzam valósággal kiszúrja az ember szemét, és ez persze nem véletlen, mi több, egyenesen szándékos: karaktere többnyire fikciós elemekből épül fel, de nem nehéz észrevenni a gyakori utalgatásokat a valós eseményekre és a színész valódi jellemére – aki amellett, hogy gyakorlatilag saját magát játssza el, még arra is van ideje és érzéke, hogy vicces legyen. És ezt kivételesen nem úgy kell értelmezni, hogy emberünk a változatosság kedvéért ismét hülyét csinál magából, mint azt tette már jó néhányszor a karrierje során. Ez nem az a Cage, akiből a népszerű, halhatatlan mémek születtek, nem az erőltetett ripacs, és ha túl is tolja az önparodisztikus stílust, az mindig vicces, időnként tényleg fantasztikus pillanatokat eredményez.

A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya tömve van remek jelenetekkel (különösen az első fele nagyszerű, amivel a folytatás, illetve a finálé már csak nehezen tudja felvenni a versenyt), egyszerűen látszik rajta a lelkesedés Cage személye és a végtelenül mély tisztelet az életpályája iránt. Egymást követik a vicces vagy épp szomorú, komoly önvallomásnak is tekinthető jelenetek (sokszor ügyesen kombinálják a kettőt), a kémia kiválóan működik a két főszereplő között (Pedro Pascal, ha így folytatja, korunk egyik legjobb színészévé válik), és ezeknek a pozitívumoknak az összessége egy olyan Nicolas Cage-et rajzol meg, aki nem azért hajtja magát, hogy visszakerüljön az Álomgyár csúcsára, hanem hogy tehetségével hozzájáruljon a filmművészet több mint száz éves történelméhez. Eme tiszteletteljes, alázatos attitűd ellenpontjaként szolgál a benne lakozó törtető, elégedetlen, gonosz énje, az 1990-es Veszett a világból itt maradt Nicolas Cage is, akivel gyakran szóba elegyedik. A fiktív karakter remek kontrasztot képez Cage jelenkori önmagával: előbbi vágyik a sztárságra, a nagy felhajtásra, csak az számít neki, hogy minden áron középpontban legyen, utóbbi viszont pont, hogy inkább színészkedne, azt akarja, hogy a közönség elismerje, de jó filmekben, ahol igazán ki tud teljesedni.

A dolog pikantériája, hogy jelenleg, akár Cage anyagi helyzetét, akár legutóbbi filmjeinek sikerét, akár A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlyának az üdvrivalgását nézzük, mindkettőre komoly esély van a jövőben. Adótartozásait már kifizette, láthatóan tanult a hibáiból, szóval ha minden jól megy, nem kell már bármit elvállalnia a megélhetése érdekében. Jelen filmje, minden hibája ellenére is előrevetít egy új korszakot, egy új Nicolas Cage-et. Ami öt-tíz évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna, ma már nem is annyira lehetetlen, sőt, kifejezetten esélyes: fog ő még nagy költségvetésű filmekben, de ami fontosabb, JÓ filmekben szerepelni.

Gamekapocs értékelés: 7.0 

Rendezte:Tom Gormican
Szereplők: Nicolas Cage, Pedro Pascal, Sharon Horgan, Tiffany Haddish, Ike Barinholtz, Neil Patrick Harris
Forgatókönyv: Tom Gormican, Kevin Etten
Zene: Mark Isham
Hazai premier: 2022. május 12.