Halo sorozatkritika

Egyetlen rajongó számára sem könnyű végignézni, amikor a kedvenc franchise-a hétről hétre lángokba borítja az internetet. Bármerre kattintottunk az elmúlt pár hónapban, a sisakját és a szüzességét is elveszítő Master Chief meztelen feneke köszönt vissza ránk az összes klikkvadász magazinlapról. Az egészben pedig talán az a legszomorúbb, hogy nem is hibáztathattuk ezért a cikkírókat, hiszen a sorozat csak ritkán kínált a nézőinek bármit, ami ennél érdemlegesebb lett volna. Mégsem gondolom azt, hogy a Paramount produkciója akkora eretnekség lenne, mint amilyennek sokan már az első epizód után kikiáltották azt, de azt sem vitatom, hogy az első évad jócskán hagy kívánnivalót maga után. 

Habár a Halo-sorozat a játékoktól független, önálló szálon fut, az idővonalát mégsem nehéz a nagyobb franchise eseményeihez igazítani. Ebben az értelemben pedig az első évad egy hagyományos előzménytörténetnek felel meg, amely felvezeti az emberiség és a Covenant konfliktusát, megismertet bennünket a Spartan programmal, és persze bemutatja a franchise ikonikus főhősét. A témaválasztás erős, hiszen a videojátékok eseményeit megelőző időszakot eddig csak a regények lapjairól ismerhettük, és kezdetben kifejezetten izgalmasnak tartottam azt is, ahogy a UNSC-től leváló szakadár kolóniák brutális megszállásával indított a sorozat. Sajnos azonban a történet itt lőtte lábon magát először. 

Pusztán írói szempontból nézve abszolút racionális döntés, hogy a felvezetést követően a forgatókönyvírók egy “A” és egy “B” plotra osztották a sorozat cselekményét. Amíg a fő történetszál Master Chief valódi emberré válását és egy titokzatos idegen ereklye rejtélyét követi, a második sztorivonal a fiatal szabadságharcos, Kwan Ha történetét meséli el. Az utóbbi fontos kitérő lehetett volna, hiszen Kwan karakterén át egy átlagos ember szemszögéből nyerhetett volna mélyebb kontextust ez a hatalmas sci-fi univerzum, ami azonban papíron jól működik, a gyakorlatban könnyen besülhet. A Halo-sorozat Achilles-sarka ugyanis annak két fájóan kidolgozatlan főszereplője, akikkel olyan csúnyán elbánt a forgatókönyv, hogy néha azt kívántam, bárcsak mindketten eltűnnének a Needler rózsaszín fellegében. 

Sokat rugózhatnánk azon, hogy a Master Chief abban a pillanatban végleg elveszítette az enigmatikus mivoltát, amikor teljesen kéretlenül már az első epizódban levetette a sisakját, de ennél jóval nagyobb bűn, hogy a sorozat ezek után sem kezdett sokat a páncél alatt megbúvó emberrel. Még a The Mandalorianig sem kell elmennünk ahhoz, hogy lássuk, hogyan válhat egy sztoikus, arctalan hősből a történet érzelmi középpontja, hiszen maga Master Chief is megjárta már ezt az utat, méghozzá néhány videojátékos cutscene során.  

Senki nem fogja tagadni, hogy a Halo 4-nek is jócskán akadtak hiányosságai, de azt nem vitathatjuk el tőle, hogy ebben az epizódban vált valódi ember a szűkszavú gyilkológépből. Egészen költői húzás volt, ahogy a háborúra teremtett spártainak éppen egy mesterséges intelligencia tanított emberséget - egy olyan géplélek, akinek a saját alkotója is rég elfeledte a saját emberségét. Ezzel szemben a sorozat egy kés hegyén, Pablo Schreiber pucér hátsójára zoomolva tudta le Master Chief nagy pálfordulatát. Ez is fájdalmas és még a nézők számára is sokkoló, de egész biztos, hogy egyetlen penge sem ejt olyan mély sebet, mint a Cortanának tett ígéret, amelyet John képtelen volt beváltani. 

Egy kidolgozatlan főhős könnyen sírba döntheti a sorozatát, a Halo pedig kapásból kapott kettőt is. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy a történet szinte semmit nem veszített volna az egységességéből, ha teljes egészében a vágóasztalon hagyják Kwan önmegváltó kalandját. Mélységesen sajnálom a karaktert alakító Yerin Hát, hiszen talán Az utolsó Jedik óta nem kapott senki annyi fenyegetést az internet csőcselékétől, mint ő. Egy szörnyen öncélúan megírt, átgondolatlan és gyakran egyenesen irritáló karaktert kellett eljátszania, akinek a története még a cselekmény feszességét is teljesen felbontotta. Ja, és hogy teljes legyen az őt érő inzultus, a direktorok még egy sértően hollywoodias ázsiai akcentust is a szájába adtak az egyébként Ausztráliában született színésznőnek. 

De miközben a forgatókönyvírók cserbenhagyták a sorozat főszereplőit, az őket körülvevő színészgárda többszörösen is behozta a lemaradást. A Halo csak úgy hemzseg a nagyszerű mellékszereplőktől, legyen szó akár a simlis kalózból bébicsősszé avanzsáló Sorenről, a Keyes családról vagy Kai-125-ról, aki tizedannyi screen time alatt mélyebb fejlődésen esett át, mint a sorozat főszereplője - ha engem kérdeztek, ebben a sorozatban ő az igazi Master Chief. A show igazi sztárja azonban Natascha McElhone, aki hibátlanul keltette életre a Spartan-program zseniális, de kíméletlenül hidegvérű megalkotóját, Dr. Catherine Halsey-t. 

Eredettörténet lévén elkerülhetetlen volt, hogy a Halo-sorozat elmesélje, hogyan, s miért jöttek létre a UNSC szuperkatonái, és szerencsére az adaptáció páratlan eleganciával vette ezt az akadályt. Bámulatos betekintőt kapunk John-117 és a családjaiktól elszakított növendékek múltjába, említést kap az embertelen flash cloning, és megtudhatjuk azt is, hogy hogyan válik - az ismét Jen Taylor hangján megszólaló - Cortana Master Chief elválaszthatatlan társává. Mindezekre pedig hátborzongató árnyékot vet Dr. Halsey, az események számító bábmestere, aki a saját emberségét már rég feláldozta az emberiség jövőjének az oltárán. 

A Halo-sorozat akkor működik igazán, amikor az alapműveiből merít, és akkor hullik darabokra, amikor egy-egy öncélú forgatókönyvíró hóbortját követve eltávolodik azoktól. Ahol a kontár producerek a mókás űrlényeket kergető zöld katonán kuncognak, ott a rajongók egy végtelen kánon feneketlen kútját látják - egy olyan forrást, amelyből egyetlen sorozatíró számára sem szégyen meríteni. Ez pedig nem azt jelenti, hogy még több belső nézetes akciójelenetet kérünk (azt hittem, hogy ezt az ízléstelenséget már a 2005-ös Doom-filmmel sírba küldtük), hanem hogy a komplett hetedik epizódot elpocsékló sivatagi meszkalin-tivornya helyett a játékidőt lehetett volna a lényegi cselekmény kibontására is fordítani.  

Amikor a játszma véget ér, a király és a paraszt is ugyanabba a dobozba kerülnek vissza. A Paramount hiába választotta le sorozat idővonalát a játékfranchise bő húsz éve épülő kánonjáról, ha a nap végén a játékok borítójáról és a sorozat posztereiről is ugyanaz a sisak néz vissza ránk. Nem gondolom úgy, hogy egy tévés adaptációnak lépésről lépésre kellene követnie az alapműveit, de világos, hogy azzal is mellé lehet lőni, ha a feldolgozás annyira eltávolodik a feldolgozott anyagtól, hogy még a történet főszereplőjére is nehéz ráismerni. Ennek ellenére a Halo távolról sem egy rossz sorozat, hiszen látványos, kellően pörög, érdekes témákat pedzeget, azok számára pedig nem lehet sértő, akik legfeljebb csak futólag ismerik a franchise-t. Mégis azt remélem, hogy a forgatókönyvírók a második évadra jobban összemelegednek az eléjük tálcán kínált történetekkel, hiszen Reach bukása és az első gyűrűvilág felfedezése a videojátékos sci-fi irodalom legkáprázatosabb eposzai közé tartoznak.

Gamekapocs értékelés: 6.5

Készítő: Steven Kane, Kyle Killen
Rendező: Otto Bathurst, Roel Reiné, Jonathan Liebseman, Jessica Lowrey
Zene: Sean Callery
Szereplők: Pablo Schreiber, Yerin Ha, Natascha McElhone, Jen Taylor, Charlie Murphy, Olive Gray, Danny Sapani, Bokeem Woodbine, Kate Kennedy, Natasha Culzac, Bentley Kalu, Shabana Azmi,Ryan McParland, Burn Gorman
Évadok száma: 1
Epizódok száma: 9