Jurassic World: Világuralom filmkritika

Azzal kezdeni a Jurassic-frencsájz legújabb, szám szerint hatodik darabjának kritikáját, hogy az eredeti, 1993-as film mekkora mérföldkő volt a maga idejében, legalább annyira elcsépelt, mint felhozni azt, hogy az első rész kiváló hatásmechanizmusa mennyire nem érhető már tetten a sorozat friss képviselőin így jó 29 évvel Steven Spielberg generációkat meghökkentő alapvetése után. Mindkettő magától értetődik, egyiket sem kell túlmagyarázni, aki kicsit is otthon van a filmtörténelemben, az pontosan tudja, merre hány méter.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Jurassic Park anno nem csak azért számított forradalminak, mert Stan Winston briliáns maszkjai és bábújai mellett olyan mesteri és profi CGI-vel keltette életre a 65 millió éve kipusztult őslényeket, hogy az tűzzel-vassal lett beleégetve gyerekkorunk legszebb emlékeinek nagykönyvébe. Jókora szerepet játszott ebben a zseniálisan alkalmazott suspense is: a T-Rex hangos, döngő lépteire meg-megremegő pohár víz, a sárba taposó hatalmas láb, majd a dinoszauruszok királyának megmutatása teljes életnagyságban, a kihagyhatatlan üvöltéssel együtt felejthetetlen mozis pillanat – ebből következik, hogy az eredeti film előbb említett remek hatásmechanizmusát egyik későbbi folytatás sem tudta megismételni, sem pedig felülmúlni.

Ennek megfelelően, ha szigorúan nézzük, akkor könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy ebben a témában egy, de legjobb esetben is két film volt – és ezzel ki is fújt a dolog. Az eredeti erényeit, pozitívumait és jelentőségét nem kell sokáig fejtegetni. Az elveszett világ ugyan nem volt rossz folytatás, de már nem volt képes még egy lapáttal rátenni elődjére (még úgy sem, hogy azt Spielberg dirigálta), a harmadik rész pedig leginkább egy tévésorozat felejthető, mindenféle konklúziótól mentes, közepes epizódjának benyomását keltette.

A 2015-ös Jurassic Worlddel viszont már nem nyúltak mellé, leginkább azért nem, mert ott végre láthattuk, hogyan is működik (illetve hogyan nem működik) a John Hammond által megálmodott őslénypark a gyakorlatban – és még ha a fanyalgóknak igazat is lehetett adni (főleg azzal a megállapítással kapcsolatban, hogy a film lényegében az eredeti mű bújtatott remake-je), a közönség tetemes része azért elégedett volt a végeredménnyel.

Az utókor a megmondhatója, hogy itt kellett volna abbahagyni. A folytatás, a Bukott birodalom stílszerűen pont abba bukott bele, hogy nem használta ki a koncepcióban rejlő potenciált, pedig az elődöknél jóval sötétebb hangulata és zártabb settingje miatt adta volna magát egy R-besorolású, véresebb horror. De mivel mégiscsak egy nagy költségvetésű stúdiófilmről beszélünk (ami elejét is vette annak, hogy végre valami új, valami más szülessen meg a Jurassic-név alatt), a kényelmes biztonsági játékával sokat nem tett hozzá az amúgy is a totális ötlettelenség felé szélsebesen robogó frencsázhoz. Szóval ahogy mondtam, a fentebb említett két dolog borzalmas nagy közhely, mégsem lehet őket kihagyni, mivel eddig sosem voltak annyira igazak, mint most, hatodjára, a Jurassic World: Világuralom megjelenésével.

Az elvileg utolsó, befejező felvonás egyrészt érvényt szerez annak (a sorozat történetében már nem először), hogy az eredeti Jurassic Park mennyire zseniális volt, egyben mennyire felülmúlhatatlan, másrészt most mutatja ki igazán a foga fehérjét az is, hogy mennyire működésképtelen már az a briliáns hatásmechanizmus, ami annak idején tökéletes, emlékezetes klasszikussá tette az első epizódot. Hat film után egyszerűen nincs már meg a varázslat, nincs meg a kalandvágy, nincsenek padlón koppanó állak, a kreatív ötleteket felváltotta a fantáziahiány, az ősrégi parafrázisok ismételgetése – pont azért, mert már mindent láttunk, mindent megmutattak, amit csak lehetett.

A Világuralom egyedül azzal tudott volna újat mutatni, ha érdemben kezd valamit az előző felvonás végén felvezetett koncepcióval, miszerint a dinoszauruszok immáron az egész világunk és mindennapjaink részévé váltak, ami felvetette annak az esélyét, hogy a természet törvényeit önkényesen felülíró emberi faj ezzel a fordulattal teljes ökoszisztémai pusztulást idéz elő. Ugyan már a második részben is eljátszottak azzal a gondolattal, hogy mi van, ha valósággá válik Dr. Ian Malcolm jóslata, hogy „az élet utat tör”, de a Bukott birodalom végső konklúziója már konkrétan beígérte, hogy a befejező felvonásban az emberek és a dinoszauruszok törékeny egyensúlyán lesz majd a hangsúly, valamint azon a kardinális kérdésen, hogy a film végére vajon ki marad a fő ragadozó a bolygón. Ebből akár egy érdekes vetületű hatodik rész is kisülhetett volna, ne adj isten, akár egy posztapokaliptikus fűszerezésű kaland, már ha az alkotók veszik a fáradságot, és öt percnél tovább foglalkoznak a témával.

A Világuralomban ugyanis nincsenek figyelemreméltó gondolatok, újszerű, a széria eddigi darabjaitól elkülönülő ötletek, de még csak közepesen érdekes figurák és tisztességes karakterívek sem. Maradt hát a fáradt, önismétlő rutin, mely elkeseredetten próbálja egyesíteni a klasszikus részek és az új filmek szereplőgárdáját, de valami olyan sótlan módon, hogy a régi karakterek viszontlátása még csak minimális érzelmet sem képes kiváltani, valamint a csak egyetlen egy jelenetben működő feszültségkeltés (a Claire-re vadászó Terizinoszaurusz egyértelműen a film csúcspontja, de ezzel ki is fújt a dolog), no meg persze a tét nélküli, ritmustalan akciójelenetek, és az, hogy a finálé sem kínál semmiféle megoldást, ugyanott vagyunk, ahonnan a sztori elején elindultunk, így egy következő epizódnak sem lenne nagy gond ezen a ponton felvennie a fonalat.

Nagyjából ugyanaz a helyzet, mint a Skywalker korával, ami szintén arra volt hivatott, hogy pontot tegyen egy több évtizedes saga történetének végére. Ugyanannyira ingerszegény, monoton két és fél órás erőlködés, szóval csak a szokásos: Hollywood egy-két ritka kivételen kívül még mindig nem tud mit kezdeni régi nagy frencsájzaival, csak újabb szögeket ver bele a már amúgy is tűpárnaként funkcionáló sorozatainak koporsójába. Most épp a Jurassic-szérián volt a sor.  A dinoszauruszok korának végleg leáldozott, nincs itt semmi látnivaló, kérem szépen, haladhatunk tovább a következő sírboltba.

Gamekapocs értékelés: 3.0 

Rendezte: Colin Trevorrow
Szereplők: Chris Pratt, Bryse Dallas Howard, Laura Dern, Jeff Goldblum, Sam Neill, Dewanda Wise, Mamoudou Athie, BD Wong, Omar Sy, Campbell Scott
Forgatókönyv: Emily Carmichael, Colin Trevorrow
Zene: Michael Giacchino
Hazai premier: 2022. június 9.