Star Wars: Köztársaság - Klónháborúk képregénykritika

1998-ban a Dark Horse Comics – aki hosszú évekig birtokolta a brand képregényes jogait – útjára indította első Star Wars-témájú ongoing-sorozatát, amelynek szimplán csak a Star Wars címet adta. A kiadó közel két és fél évtizedet töltött azzal, hogy a messzi-messzi galaxis minden létező korszakát lefedje a Régi Köztársaságtól kezdve az előzménytrilógiáig, az eredeti trilógia alatti és utáni időkig, a több száz évvel A Jedi visszatér utáni jövőjéig bezárólag, így mire 2014-ben a Marvel visszavette a licencet, már enyhén szólva is rogyásig voltunk Star Wars-képregényekkel. Ezek között akadtak hol rosszabb, hol jobb alkotások, de természetesen igazi gyöngyszemek is, mint például a tárgyalt ongoing-széria, amelynek eredetileg az volt a rendeltetése, hogy egyfajta előfutára legyen a Baljós árnyaknak (ne feledjük, nagyjából egy évre voltunk a film premierjétől), és felvezessen olyan új karaktereket és helyszíneket, akik és amik végül kisebb-nagyobb szerepet kaptak az előzménytrilógiában. A sorozat kezdeti éveiben a történetek főleg a filmekben csupán nyúlfarknyi ideig feltűnt figurákra koncentráltak, mint például Ki-Adi-Mundi – aki az első hat részben visszatér szülőbolygójára, hogy megmentse családját és népét fosztogatók egy csapatától, majd ezután a Jedi Tanács tagjává avatják. Aztán A klónok támadása bemutatását követően, a 46. számnál megkapta a Republic, azaz Köztársaság alcímet, és innentől kezdve a sztorik már a klónháborús időszakkal foglalkoztak (ahogy az egyéb merchandise-ok is).

A következő három három-négy esztendő tehát azzal telt, hogy az írók mélyebb betekintést nyújtottak a Köztársaságot és a Jedi Rendet szétszakító csillagközi konfliktusba, nem csupán olyan ismert arcokon, mint Anakin Skywalker, Obi-Wan Kenobi, Mace Windu vagy Yoda, hanem az olyan kevésbé népszerű, de itt néha-néha központi szerepet játszó karaktereken keresztül is, mint Quinlan Vos és Aayla Secura (nyilván ők ketten csak a jéghegy csúcsa, itt még nincs vége a felsorolásnak). Tették mindezt úgy, hogy fejest ugrottak a kegyetlen háború, a frontvonalaktól távol meghúzódó kém- és politikai játszmák kénköves poklába: a sorozat ezen időszaka vérmocskos, néhol kifejezetten durva, brutális, politikai machinációkkal teletűzdelt háborús képregény, ami közben maximálisan tiszteletben tartja George Lucas mitológiáját, és ennek megfelelően büszkén viselheti a Star War nevet.

És ez még jóval azelőtt történt, hogy a Lucasfilm Animation megalkotta volna a modernkori Star Wars egyik, ha nem a legnagyobb ütőkártyáját, A klónok háborúja című animációs sorozatot. A széria köré hatalmas rajongótábor szerveződött, és ahhoz képest, hogy nem kezdett túl szerencsésen (a voltaképp bevezetőnek szánt, mozikban is vetített azonos című film mai napig a franchise egyik szégyenfoltja), egészen hamar felülemelkedett a gyerekbarát stíluson, epizódjai pedig egyre komolyabbak, felnőttesebbek lettek. Attól függetlenül, hogy minden tiszteletem Dave Filonié és mindazoké, akik a sorozaton dolgoztak, mert tényleg végtelen odaadással és alázattal nyúltak a mitológiához, rengeteg mindent hozzátettek a Lucas által lefektetett alapokhoz, a Republic széria klónháborús képregényei még így is egy egészen más szintet képviselnek. Itt nyoma sincs a minden egyes epizód végén happy enddel záruló mesevilágnak: kőkemény drámával, tragédiák sorával, rengeteg veszteséggel és halállal találkozunk – csak komoly fenntartásokkal lehetne családbarátnak nevezni, időnként mérföldekkel kíméletlenebb és hátborzongatóbb, mint A klónok háborúja (még ha nem is minden esetben jobb annál).

Vannak persze határok, amiket nem lép át, mégis, a több mint harminc szám során a háború poklán, vagy annak civil társadalmon és az alapvetően békepárti népeken való lecsapódásán kívül olyan, szintén nem túl vidám témákba is belekóstol, mint a nyomor, a népírtás, a prostitúció és a rabszolgaság. Ezek mind-mind vitathatatlan elemei a Star Wars-univerzumnak, a filmekben viszont nemigen pedzegették őket. A tény viszont, hogy az íróknak lehetőségük nyílt jobban elengedni a gyeplőt, máris hitelesebbé varázsolta a Klónháborúk gigászi sakktábláját, ahol gyakorlatilag minden résztvevő a gyalog szerepét tölti be, a konfliktus mögött húzódó valódi okokat, terveket, célokat, azaz a teljes igazságot egyvalakin kívül senki sem ismeri.

Mint említettem, a Republic klónháborús időszaka egyszerre több szálon fut, és nagyjából három részre osztható fel. Elsőnek ott van maga a háborús vonal, amely kényelmetlen hitelességgel festi le a harcokat: hőseink egyre keményebb, felőrlőbb csatákat vívnak, és ezek természetesen nem mindig végződnek győzelemmel. Rengeteg az áldozat, a veszteség, lovagok, klónkatonák és ártatlanok is egyaránt hullanak, akár a legyek, és az sem jelent túl nagy feloldozást, ha egyszer-egyszer sikerül egy bolygót a Köztársaság mellé állítani – sőt, sokszor kifejezetten vékony a határvonal az elvileg a jót és a békét hirdető Köztársaság és a zsarnok Szeparatisták között. Előbbi ugyanúgy követ el hibákat, ugyanúgy hoz kegyetlen és megkérdőjelezhető döntéseket, így azok a bizonyos határok egy idő után elkerülhetetlenül összemosódnak, mi több, a háború zivatarába belesodródó bolygók népeinek nem egyszer mindkét harcoló fél ugyanazt jelenti. És hogy végül melyikük melyik oldalra teszik a voksukat, az sokszor csak attól függ, hogy ki ígér jobbat/nagyobbat, míg mások, akik eddig hűen, odaadóan szolgálták a Köztársaságot, fellázadnak, ahogy azt sejteni lehet, nem alaptalanul.

Az események ok-okozati összefüggései zseniálisak, bőven túlmennek a meseszerűségen, és teljesen érthető problémákat rajzolnak meg. Mert vajon mire lehet számítani egy olyan bolygótól, melynek népe háromezer éven át támogatta a Köztársaságot, ők viszont semmit sem tettek cserébe a planétán tomboló gyilkos járványok vagy a komplett családokat lemészároló kalózok ellen? Ilyen helyzetben teljesen magától értetődik, hogy a nép fellázad, fegyvert ragad, és a háború zűrzavarát kihasználva szeretne magának profitálni, vagy a Szeparatisták mellé állva csak szimplán revansot venni a Köztársaságon, ami nem mellesleg folyamatosan nyerészkedett a peremvidéki bolygók értékes nyersanyagain, és közben az ott élő népekkel mit sem törődött. A mézes-mázos lózungok és hangzatos beszédek mögött könnyű meglátni a jéghideg, illúzióromboló valóságot: a Köztársaság velejéig korrupt, és a mocskos rendszer mindenkire végzetes árnyékot vet, aki a megvédésére esküdött fel – a jedikre éppúgy, mint a fegyverszünetet kezdeményező politikusokra és a lövészárkokban harcoló katonákra.

Az egyre durvuló konfliktus a Jedi Rendet is fokozatosan gyengíti, ahol ugyancsak megjelenik a széthúzás: egyesek nem hajlandóak alárendelni magukat a Köztársaság akaratának, ezért száműzetésbe vonulnak („Mi a béke őrei vagyunk, nem katonák!” – itt nyer igazán értelmet az előzménytrilógia egyik népszerű mondata), míg mások hitevesztettségük miatt végül engednek a Sötét Oldal csábításának. A pusztító háború, a határvonalak elmosódása és az észérvek, valamint a jeditanítások összeférhetetlensége szép lassan felőrli a Rendet: semmi sem csak jó, és semmi sem csak rossz, és ezekkel az árnyalatokkal a dogmatikus jedik nem tudnak mit kezdeni – és így csak még átérezhetőbb az, hogy később miért is buknak el a Köztársasággal együtt, és végül miért születhet meg a Galaktikus Birodalom.

Ebből a szempontból a jabiimi csata a sorozat egyik csúcspontja: a harcok a jediktől, a klónkatonáktól és a bolygó őslakosaitól is súlyos áldozatokat követelnek, mindezek középpontjában pedig Anakin Skywalker áll, aki szembekerül a háború morális komplexitásával, amelynek köszönhetően egyfajta komoly felnövéstörténet kerekedik ki a sima akciósztoriként induló jabiimi szálból. Nagy lépés ez A Sith-ek bosszúja elején megismert ember felé, és az írók remekbeszabott karakterrajzának köszönhetően a továbbiakban is vészjóslóan halad a sötétség ösvényén – különösen a Star Wars-veteránnak számító Haden Blackman brillírozik a kötelességtudatos, önzetlen hős és a tomboló haragjával már félig-meddig Darth Vaderre hajazó sötét lélek közt egyensúlyozva. A széria során jellemformáló helyzetekbe kerül, súlyos döntéseket kell meghoznia, és már itt fel-felpislákol benne az a személyiség, aki később elárulja a jediket és a Sötét Oldalra áll (ezt remekül prezentálja az a szám, amikor Obi-Wan állítólagos halála után egy buckalakó jedi mester mellé kerül, vagy amikor józan eszét vesztve, puszta gyűlölettől és dühtől vezérelve öli meg Assaj Ventresst), emellett a Tanács és időnként még tanítója is bizalmatlan vele szemben.

A politikai szál ugyan nem ennyire mély és kidolgozott, viszont szintén nagy szeletet hajt ki magának a sorozat tortájából, emellett jobban ki is bontanak néhány olyan dolgot, amelyeket a filmekben csak röpke félmondatokban emlegettek. A coruscanti piszkos politikai machinációk középpontjába Bail Organát teszik, aki kevés támogatójával karöltve próbálja érvényesíteni a demokráciát a Szenátusban (mint ahogy azt sejteni lehet, eredménytelenül), miközben szembeszáll az egyre nagyobb hatalommal rendelkező Palpatine Főkancellárral. Egy ponton feltűnik a Baljós árnyakban fontos szerepet játszó, később aztán méltatlanul mellőzött Finis Valorum, így végre választ kapunk arra, hogyan golyózták ki annak idején a pozíciójából és hogyan lett nagy befolyással bíró vezetőből kegyvesztett politikus, akire több mint tíz évvel ezelőtt a bámulatos tehetséggel felépített gyűlöletpropagandának hála ráfogták a Köztársaság minden létező nyűgjét. Az előzménytrilógiában ugyan nem sokat foglalkoztak ilyesmikkel (több mint valószínű azért, mert nem is lett volna rá idő), de a képregény rengeteg kardinális kérdést, rejtélyt fejt meg, egyúttal tovább is mélyíti azokat a dolgokat, amiket a rajongók kifogásoltak vagy hiányoltak a filmekből.

Senkinek sem tűnt fel, hogy az egész háború csupán parasztvakítás, és hogy minden létező szál egyetlen egy embernél, Palpatine-nál összpontosul, aki a háttérben zsinóron rángatja a politikusokat, a jediket, az egész Köztársaságot, de még a Szeparatistákat is? No, itt bemutatják, hogy nem volt ennyire egyszerű a helyzet, néhányak számára egyre nyilvánvalóbbá vált az, hogy valami nincs rendben, ám olyan mesteri tehetséggel mozgatják a bábukat a sakktáblán, hogy mire valaki kézzel fogható bizonyítékot szeretne, már ki is vonják a forgalomból. Ha kell, ártatlanokat áldoznak be, ha kell, terroristaakciónak tűntetnek fel egy-egy konkrét személy elleni merényletet – minden piszkos eszközt bevetnek, hogy ne derüljön fény a gonosz terv mibenlétére, és akik felesküdtek arra, hogy leleplezik az igazságot, csak távolabb kerülnek a megoldástól. Ezt a háborút nem nyerhetik meg. Mindig is értetlenül álltál azelőtt, hogy bár A klónok támadásában Dooku szemtől szemben bevallotta Obi-Wannak, hogy egy Sith nagyúr irányítja a Köztársaságot, a jedik mégsem tettek semmit sem azért, hogy kiderítsék ki az, vagy, hogy egyáltalán igaz-e, amit a gróf mondott? Na, itt kifejtik ezt is, és voltaképp így kerül képbe a kémthrilleres vonal, főszerepben a megkérdőjelezhető módszerekkel élő jedivel, Quinlan Vosszal.

A karaktert az animációs sorozatban is felhasználták, valamint könyvet is írtak róla, viszont itt sikerült igazán elkapni az árnyalt személyiségét és az ellentmondásos jellemvonásait. Általában távol marad a harcoktól és a vérzivataros frontvonaltól, ám nincs könnyű dolga: a kémszerepnek hála, amire lényegében rákényszeríttették, folyamatosan próbára teszik hűségét társai, barátai és a Jedi Rend iránt. Ő is feszegeti a határokat, sőt, legtöbbször pengeélen táncol: kettős ügynökként bizonyítania kell, hogy a Szeparatisták és Dooku gróf oldalán áll (ezért nemegyszer még a kezét is bepiszkolja), másrészt jediként természetesen nem tehet meg akármit, így csakhamar már a Tanács és az egész Rend is szúrós szemmel néz rá. Az írók remek dolgokat hoznak ki Vosból, és noha nemegyszer túlzásba esnek a köpönyegforgató stílusával és a túlbonyolított kémjátszmával, a végére az ő útját is szépek lekerekítik, egyúttal a Legendák egyik legszimpatikusabb figurájává teszik a sokszor a gonosz csábításának engedő, de a Rendhez mindvégig hű karaktert.

Összességében a Star Wars-fanok elégedettek lehetnek, még ha a sorozat minősége nem is mozog végig egyenletes pályán. A vége felé már érezhetően visszavettek a lendületből és a főszereplőkre koncentráló történetek is inkább A Sith-ek bosszújában látható események újrahasznosítása körül forogtak (páros besurranás egy cirkáló hangárjába, összecsapás egy vívóképességeket tökéletesen elsajátító jedivadász robottal, stb.), szóval lényegében félig-meddig olcsó fan service-szé degradálták a szériát, amin az epikus és a felejthető skála között ide-oda mozgó rajzok sem segítenek. Egyszer szemet gyönyörködtetően részletes, realisztikus képek tárulnak elénk, máskor viszont túl művi, túl rajzfilmes, túl steril a stílus. De még ezt is könnyű elnézni, mivel tényleg mindent megkapunk ebben a sorozatban, ami egy magára valamit is adó, igényes Star Wars-rajongó szem-szájának ingere – mindent, amiért lelkesedni lehet, mindent, amiért szeretjük ezt az univerzumot. Idegen bolygókat, azt benépesítő, érdekes civilizációkat, látványos űrcsatákat és fénykardpárbajokat, világhű harci gépeket, droidokat, váratlan fordulatokat, hősiességet, árulást, köpönyegforgatást, jediket, sitheket egyaránt, önálló személyiséggel, jellemmel rendelkező egyedi klónkatonákat (Alfa sok szempontból a későbbi animációs sorozat Rexének az előfutára), és a sort még hosszan lehetne folytatni.

Negatívumok ide vagy oda, a Republic-sorozat klónháborús sztorivonala minden szempontból a Disney előtti Star Wars egyik legfényesebben ragyogó ékköve. Maga a széria ebben a formában 2006-ig futott, amikor is a 66-os parancs végrehajtása, a jedik bukása és a Birodalom felemelkedése szó szerinti és átvitt értelemben is véget vetett a Köztársaságnak. Innentől kezdve a sorozat a Dark Times címet kapta, ahol már az életben maradt jedik, az új politikai rendszer és nem utolsó sorban Darth Vader játszotta a főszerepet, az események pedig a Birodalom megszilárdítása és a kíméletlen tisztogatás körül forogtak. Néhány, a Republicban megkezdett történetszálat tovább is fűztek, és mivel a harmadik és negyedik film közti időszakkal addig nemigen foglalkoztak, a széria igazi szellemi aranybányának bizonyult – az írók zsenialitását bizonyítja, hogy a Republic után ismét sikerült a bravúr, és a Dark Times képében szintén egy olyan cím született meg, melyre mindmáig meleg szívvel emlékeznek vissza a rajongók. De ez már egy másik történet.

Persze ma már egyik sem számít kánonnak, de hozzá kell tenni, jelen cikk tárgya is sok helyen ellentmondott, nem csak A klónok háborújának (ez mondjuk aligha a képregény hibája), hanem a többi, mára már Legendák-besorolással ellátott műnek. Ám őszintén szólva manapság nem akkora problémára: egy kiterjedt, több tucat világot és még több figurát megmozgató univerzumról van szó, amelyhez rengeteg történetet írtak már, így lényegében a rajongók úgyis azt tekintenek kánonnak, amit akarnak – és a Republic-sorozat klónháborús történetvonalát nem is olyan nehéz odasorolni.