Spawn - Az ivadék visszatekintő kritika

A nyolcvanas-kilencvenes évek gyerekeinek kétfajta film létezik. Ott vannak az örökérvényű kultklasszikusok, mint például az Alien, a Terminator, a Predator, a Robotzsaru vagy az eredeti Star Wars-trilógia (a sort még hosszan lehetne folytatni), amelyeken egyszerűen nem fogott az idő kereke, és még ma, harminc-negyven esztendővel később is igazi öröm őket újranézni. Ugyanazt az élményt nyújtják, mint amikor pelyhedző állú, csillagszemű lurkóként először láttuk a moziban, esetleg hangalámondásos VHS-en, vagy azon a videókazettán, amire a fater hosszú kutatás során lelt rá, miután bejárta a környező városok/falvak összes létező tékáját, összetett kezekkel imádkozva, hogy a vágyott film tokja alatt ott virítson az apát a fiú szemében egy csapásra halhatatlan istenné varázsoló kis biléta. Ha az megvolt, akkor aznap mindnyájan nyugodtan aludtunk. Aztán ott vannak a B, vagy rosszabb esetben ZS-kategóriás gagyik, amiket már a premierjük idejében is a világ legrosszabbjai közt jegyeztek, de akkor, gyerekszemmel iszonyatosan menőnek számítottak, és ha ma előveszed, kínosan, elpirulva fogod a fejed, és talán még szégyelled is magadat azért, mert ez neked régen mennyire tetszett.

Nincs itt szó semmiféle bonyolult egyenletről vagy ízlésficamról: gyerekként még a legnagyobb szar is jó, gyerekként még egy Power Rangers, vagy egy Batman és Robin is egy kategóriába kerülhet bármelyik filmtörténelmi alapvetéssel. Persze ezen fércművek többségének rongyosra nézése közben tudat alatt azért sejtettük, hogy valami nem egészen stimmel, de nem foglalkoztunk vele. A felhőtlen, boldog gyermekkor vastag szemüvege minden lehetséges anomáliát kizárt, így az sem különösebben meglepő, hogy sokunk életének meghatározó filmjei között egy-két kakukktojás is helyet foglal.

Ilyen az 1997-ben bemutatott, idén 25 éves Spawn – Az ivadék is. Nyilván nem én vagyok az egyetlen, aki már egészen korán, még írni-olvasni sem tudó óvodásként találkozott először Todd McFarlane kultikus karakterével. A világunkat is alig tudtuk, de szó szerint lenyűgözött minket az Image Comics fejének hihetetlenül népszerű antihőse (gyk: az első Spawn-képregényből több mint másfél millió példány kelt el, és a sorozat hosszú évekig előkelő helyet élvezett a top 10-es eladási listán), akinek kalandjai teljesen más szellemiséget képviseltek, mint bármi, ami akkoriban nézett vissza ránk az újságosbódék polcairól. Nyers volt, véres, brutális és kifejezetten durva (a mai napig nem értem, hogy a magyar kiadás 17. számának borítóján pózoló, egyik kezében véres kardot markoló, a másik kezének az ujjaival meg egy letépett arccal bábozó Violator hogy a francba mehetett át a rostán), szóval egyáltalán nem az a hősies, vidám móka volt, amivel az ember Superman, Batman vagy Pókember füzeteit lapozgatva találkozott.

Utólag nézve már az is érthetetlen, hogy a szüleink végül megvették nekünk McFarlane korhatárt körberöhögő agyszüleményeit – nem hiába, a könnyektől csillogó bociszemeknek nem lehet ellenállni. A rajzok már önmagukban is felértek egy komoly esettanulmánnyal, de ez minket nemigen hatott meg: mit nekünk letépett fejek, karok, lábak, Niagaraként spriccelő vérpermet, kiontott belek, vagy levágott, falra ragasztott kisgyerekujjak, csak azzal foglalkoztunk, hogy a főhős milyen állatian néz ki az önálló életet élő láncokkal borított jelmezében és a gigantikus, vörös köpenyében. Ennyi bőven elég volt. És a Spawn iránti rajongásunkat McFarlane saját gyártású akciófigurái (a mester nem csak képregényekkel, hanem játékokkal és egyéb merchandising-anyagokkal építette fel hatalmas, több millió dolláros birodalmát), valamint az első és eddig egyetlen hivatalos élőszereplős filmadaptáció csak még tovább fokozta.

Természetesen utóbbit is imádtuk (jelen cikk írója ugyanúgy lecövekelt a TV előtt, amikor az HBO egyik reklámszünetében lejátszották a mozi előzetesét, mint az 576 Shopban, amikor meglátta a polcon fenyegetően sorakozó jobbnál jobb Spawn-figurákat), mégis hogy a fenébe ne imádtuk volna? Pedig már akkor is bőszen villogott a fejünk felett lebegő villanykörte, jelezve, hogy ezzel a filmmel valami bizony nem stimmel, és így érett fejjel, több mint húsz év után visszafordíthatatlanul megkopott az a báj és szenvedély, ami anno piedesztálra emelte ezt a jobb sorsra érdemes alkotást. És az internetnek hála utólag az is kiderült, hogy mint megannyi más, töméntelen lehetőséget rejtő film, melyet a pénzszagot szimatoló producerek, a koncepcióhoz méltatlan költségvetés és a lelkes, ámde tapasztalatlan készítők végül kivégeztek, úgy a Spawnnak is kifejezetten szomorú története van.

Pedig nem is indult rosszul az egész: a Columbia Pictures már egészen korán, 1992-ben, az első Spawn-képregény megjelenésének évében filmet akart csinálni, de McFarlane, mivel nem kapott volna elég kreatív kontrollt, nemet mondott. Aztán jött Michael DeLuca, a New Line Cinema fejese, aki el is húzta emberünk előtt a mézesmadzagot: biztosította, hogy minden döntésben McFarlane-é lesz az utolsó szó, valamint hogy a merchandising-jogokból is busásan részesül majd. A képregénymogulnak sem kellett több, egy dollárért eladta a megfilmesítési jogokat, és innentől kezdve ment minden, mint a karikacsapás.

McFarlane kreatív, üzleti és úgy en bloc mindenféle szempontból boldog volt, mert nem egy mamutstúdió, hanem a kisebb, egy sor klasszikus horrorfilmről ismert New Line vette gondozásba a projektet. DeLuca határozott koncepciókat állított fel az adaptációval kapcsolatban: a film a kasszasiker reményében PG-13-as korhatárral operáljon, de úgy, hogy közben őrizze meg a képregény sötét, kegyetlen hangulatát. A rendezői székben, több lehetséges név (pl. Tim Burton és Alex Proyas) felmerülése után az addig csak speciális effekteken dolgozó Mark A.Z. Dippé foglalt helyet (csak a jó ég a megmondhatója, mi lett volna ebből a filmből, ha az előző két úriember közül kerül ki a győztes, de felesleges belegondolni, ne hullassunk több értelmetlen könnyet). A forgatókönyvíró Alan B. McElroy egyenesen a B-ligából érkezett, a Halloween 4 és a Mint a tűz is az ő szerzeménye, de ő felelt a szintén 1997-ben debütált, kultikus HBO-s Spawn-rajzfilmsorozatért és a zseniális Spawn: Az ivadék átka című spin-off képregényért is (hogy utóbbi kettőt hogyan tudta összehozni, az szerintem még előtte is rejtély mind a mai napig).

Nem nehéz megállapítani, hogy hol tűntek fel az első jelek a Spawn bukásával kapcsolatban – igazából már a fenti, nem túl illusztris gárda leszerződtetésénél megpecsételődött a film sorsa. A stúdió szokás szerint mindent megígért a lelkes, bizonyítási vágytól fűtött alkotóknak, ugyanúgy, ahogy ők is a rajongóknak: a történet és a karakterek mélysége a Fausttal, Dantéval, a Bibliával és a görög mitológiával fog vetekedni, a speciális effektek nem szorítják majd háttérbe a drámát, ami az élet és a halál kegyetlen mivoltát, valamint a Jó és a Gonosz közti harcot és a két oldal határainak elmosódását állítja középpontba. Ironikus módon a kész filmben ez pont fordítva sült el.

A sokat hangoztatott komolyság, az erős narratíva, a bravúros karakterprezentáció és a mögöttes tartalom a kukában landolt (vagy talán nem is volt soha). Helyette maradtak az ötlettelen akciójelenetek (igaz, nem rosszak, de nem is jók, inkább az a semmi extra-kategória, amit ezelőtt vagy száz filmben láthattunk már), a közepes színészi alakítások (Michael Jai White-ből nem véletlenül nem lett sztár, és Martin Sheenre sem emiatt a film miatt fogunk emlékezni, de azért John Leguizamo ellopja a show-t Violatorként), és a tudatos koncepció nélkül megvalósított trükkök.

Apropó, trükkök: lehet itt azzal jönni, hogy ez egy 25 éves film, és a CGI akkoriban még közel sem volt annyira fejlett, mint manapság, de a szakemberek itt olyan feladatot vállaltak magukra, amit lehetetlen volt úgy teljesíteni, hogy a végeredmény ne nézzen ki borzalmasan már 1997-ben. Spawn ruhája ugyan még mindig ötletes, Violator is egészen tűrhető, de ezenkívül a 4K-s UHD-tévén mintha egy ősrégi PlayStation 1-es videojáték átvezető filmjei elevednének meg (különösen igaz ez a pokolbeli jelenetekre), és az a vicc az egészben, hogy a főhős ikonikus köpenyével valószínűleg anno vért izzadtak az effektesek, mire sikerült úgy megcsinálni, ahogy a filmben láthatjuk – és ami ennek ellenére még 25 évvel ezelőtt sem volt valami szívderítő. Hát igen, ez sem egészen így festett nagyanyám kőkorszaki képcsöves Sony tévéjén még 2002-ben. (Fun fact: gyerekkoromban két dolgot nem értettem. Hogy Spawn vörös palástja miért lett ennyire mellőzve, valamint hogy miért láthattuk többször hősünk odakozmált arcát, mint az egyébként tényleg impozáns maszkot. Előbbire lásd a magyarázatot fent, utóbbiban meg nagy szerepet játszhatott az, hogy szegény Michael Jai White alig kaphatott levegőt abban az álarcban.)

És akkor még csak a CGI-ről beszéltünk: a film javára lehet írni, hogy egészen hűen követi az alapanyagot, ugyanakkor az alig több mint másfél órás játékidő szűkre szabott keretei arra kényszerítették az írókat, hogy kilencven perc alatt zavarják le azt a karakterépítést, amihez a képregényben a legszerényebb becslés szerint is minimum 50 rész kellett (ezért többek közt az eredeti sztori amnéziás vonalát is dobták). És elég sok logikai bakit is eredményezett, Spawn megalapozatlan pálfordulásától kezdve (hősünk végül itt is a Jó szolgálatába állítja magát, csak a filmből nem igazán derül ki, hogy mi okból jutott erre a következtetésre), Jason Wynn házhoz a pofonért-féle problémamegoldásán át (rendes tőle, hogy fizikailag is jelen volt Al Simmons megölésénél, ám mivel nagyon jól tudta, hogy mit tesznek vele a pokolban, talán okosabban is intézhette volna az ügyet), a mellékszereplők egybites attitűdjéig bezárólag (Wanda láthatóan nemigen gondolkozott el, hogy mégis ki a franc lehet ez a ropogósra sült pasas, aki úton-útfélen feltűnik, de a többiek is a lehető legtermészetesebben kezelik le, hogy eddig tök normálisan éltek a zöldövezetben, most meg mindenféle rémségek, nekroplazmát okádó beszélő fejek, meg kereszteslovagok randalíroznak a nappaliban).

Bármennyire is meglepő, a film anyagilag nem volt bukás, még annak ellenére sem, hogy a forgatási gondok miatt a költségvetés több mint duplájára duzzadt, és összesen 45 millióból kellett tisztességes nyereséget termelnie. A kritikusok és a rajongók ugyan nem voltak maradéktalanul boldogok, de a majdnem 90 millió dolláros világszintű bevétel miatt hamar megkezdődtek a folytatás munkálatai – és legalább ilyen hamar kútba is esett a projekt. Bár régóta szó van egy Jamie Foxx főszereplésével készülő rebootról, amit maga Todd McFarlane írna és rendezne, de azon kívül, hogy évente kétszer előkerül róla egy-egy friss hír, semmi érdemi lépés nem történt vele kapcsolatban. Gondolom nem vagyok vele egyedül, ha azt mondom, ez a karakter aztán végképp megérdemelne egy, az eredeti koncepcióhoz végletekig hű, méltó filmet. Persze az 1997-es adaptációt sem akarom annyira a sárba tiporni: szerettem/szerettük mi ezt annak idején, kár is lenne tagadni, és túlzás nélkül sokunk gyerekkorának egyik legmeghatározóbb, legmenőbb filmje volt. Éppen ezért, ha sokat jelentett neked és azt akarod, hogy szépnek maradjanak meg róla az emlékek, akkor a saját érdekedben semmiképp se nézd újra!

Gamekapocs értékelés: 4.0 

Rendezte: Mark A.Z. Dippé
Szereplők: John Leguizamo, Michael Jai White, Martin Sheen, Theresa Randle, Nicol Williamson, D.B. Sweeney
Forgatókönyv: Alan B. McElroy
Zene: Graeme Revell
Hazai premier: 1998. január 22.