Batman visszatér visszatekintő kritika

A nyolcvanas-kilencvenes évek második felében a képregényszakma és vele együtt Hollywood is jelentős változásokon ment keresztül. A kilencedik művészeti ág, többek közt a Watchmennek, a Kraven utolsó vadászatának, A sötét lovag visszatérnek és A gyilkos tréfának köszönhetően lényegében „felnőtt”, ami gyakorlatban az addig makulátlannak és daliásnak mutatott szuperhősök totális dekonstrukcióját jelentette, és az újhullámos írók (Alan Moore, J.M. DeMatteis, Frank Miller és még sokan mások) rámutattak, hogy ezek a karakterek nem csak, hogy sebezhetőek és esendőek, hanem számtalan lelki sebet, múltbéli traumát és komplexusok sokaságát viselik magukon. Tulajdonképpen az átlagemberek felnagyított másaivá váltak, akik közel sem olyan tökéletesek, mint azt a füzeteket lapozgatva elsőre gondolnánk, és közel sem olyan hibátlanok, mint amennyire azt a Marvel és a DC közel ötven éven keresztül próbálta belerágni az olvasó szájába, az Adolf Hitlernek behúzó Amerika Kapitánnyal, a jószívű kicserkészt játszó Supermannel, vagy a még a legkétségbeejtőbb helyzetben is végtelenül pozitív Pókemberrel. Hirtelen kiderült, a szuperhősképregényekben sem minden fekete és fehér, és ahogy megjelentek a különböző árnyalatok, úgy nyitott új fejezetet a nyolcvanas évek friss, földhözragadt, néhol kifejezetten kegyetlen és illúzióromboló irányzata a köpenyes igazságosztók történelmében.

A filmiparban is hasonló állapotok uralkodtak: az olajozott testű, tesztoszteron-túltengéses izomkolosszusok aranykora hanyatlásnak indult, a klasszikus akcióhősök, mint John Rambo, Marion Cobretti és John Matrix ideje nemsokára lejárt. A közönséget már az olyan, sokkal emberibb, az azonosulásra sokkal alkalmasabb figurák érdekelték, mint Martin Riggs vagy John McClane, akik végül dinoszauruszokká öregítették a szögegyszerű, mindig, minden esetben győzelmet arató hústornyokat. Ezzel együtt a rohanós tempóban fejlődő speciális effektek is egyre nagyobb veszélyt jelentettek a Stallone-, Schwarzenegger- és Van Damme-féle egyszemélyes hadseregekre – aztán 1989 nyarán mozikba került a Batman – A denevérember, ami látnoki módon, ugyanakkor öntudatán kívül előrevetítette, hogyan is fognak kinézni a nyári blockbusterek a jövőben.

Noha több mint tíz esztendővel Tim Burton filmje előtt Richard Donner a Supermannel már bebizonyította, hogy egy képregényadaptációt is komolyan lehet venni a mozivásznon, és a szuperhősök mozgóképes felemelkedésére, amit az X-Men – A kívülállók és a Pókember hozott el, nagyjából ugyanennyit kellett várni, a ’89-es Batman hatalmas sikert aratott, és azóta is rengeteg képregényfilmet inspirált. Bemutatása után óriási Batman-mánia söpört végig az egész világon, a boltok tömve voltak a filmhez kapcsolódó merchandising-termékekkel, és mivel a rendszerváltás idején jártunk, a hype Magyarországra is hamar eljutott (az akkori gyerekek és tinédzserek valószínűleg sokat tudnának mesélni az úton-útfélen eléjük villanó Batman-logóról, a boltok polcain sorakozó játékfigurákról és az újságosbódékban tornyosuló képregényekről).

A közönség tehát elégedett volt, a kritikusok is le voltak nyűgözve, Sylvester Stallone pedig nemrégiben pont a Batmant tette felelőssé a nyolcvanas évek akcióhőseinek bukásáért. Amiről minden beavatott tudja jól, hogy nem igaz (elég csak megnézni, hány esztendő telt el közötte és a szuperhőslavinát elindító első X-Men-film között), de abban nem tévedett nagyot, hogy a különleges effektek, a realisztikusabb koreográfia, a földhözragadt megközelítés és a modern technika szép nagy szöget vert be az old-school izomhegyek koporsójába. A több mint 400 milliós globális bevétel fényében viszont ez a producereket egyáltalán nem hatotta meg, boldogan durrantották a pezsgőt, és nem telt el sok idő, hogy újra csilingelni kezdjen a dollárjel a szemükben. A Warner Brothers hamar zöld utat adott a folytatásnak, a rendezői székbe nagy nehezen visszaédesgetett Burton pedig teljes kreatív kontrollt kapott, amit az elvont filmes nem is volt rest kihasználni. A Batman visszatér természetesen a nyári szezonban, 1992. június 16-án került a mozikba, ám ezúttal elmaradt a várva várt fanfár, amit az előző rész kapott, és bár a pezsgők nem maradtak bontatlanul a stúdió székházában, a fejesek azt mégsem fogyaszthatták annyira boldogan, mint 1989-ben.

Az okokat, hogy a Batman visszatér hogyan is feneklett meg, a marketingvonalon és a hollywoodi stúdiórendszerben (azon belül is a blockbuster-folytatások prekoncepcióiban) kell keresni. Mert végülis mit vár el a filmipar és a közönség egy hatalmas sikert aratott, nagy költségvetésű mozi sequeljétől, ami ráadásul minden idők egyik, ha nem a legnépszerűbb szuperhőséről szól, akikért a gyerekek és a felnőttek is egyaránt rajonganak? Legyen jobb, nagyobb, látványosabb, mint az első rész, hűen prezentálja a karaktereket, legyen kicsit más, de mégis illeszkedjen a fősodorba és a címszereplő által képviselt szellemiségbe, valamint teljesítse a kötelező műfaji elvárásokat, és végül – talán ez a legfontosabb – legyen eladható. Nos, a baj csak annyi, hogy a Batman visszatér ezeknek nagyjából pont az ellenkezője lett: ugyan a film kétségkívül grandiózusabb és látványosabb elődjénél (a hatalmas díszletek anno a Warner Bros. stúdiójának háromnegyedét befoglalták), Burton azonban ezen kívül minden téren dacolt azokkal az elvárásokkal, hogy milyennek is kellene lennie egy kasszasiker második részének.

Amíg az előd remekül eltalálta az arányokat, és a néhol az R-kategóriát súroló jelenetei ellenére is sikerült megnyernie a kisfiúktól-kislányoktól kezdve a gyermekes családokon át az idősebb korosztályt egyaránt, addig a Batman visszatér vetítése után már nem rohantak annyira nagy elánnal a szülők a kis borjaikkal a McDonald’sba. A kezdeti meghökkentést dühös levelek követték, miszerint a Happy Meal menü mellé nem igazán passzolnak egy ennyire sötét és erőszakos film figurái, amely után persze a hamburgeres cégnek és a Warnernek is magyarázkodnia kellett. És természetesen nem ok nélkül: a Batman visszatér éjfekete, néha már-már a horror felé kacsintgató hangulata és szürreális szellemisége inkább illik Tim Burton, mint Batman világához. Így a megállapítás, hogy ebben az esetben egy ízig-vérig Burton-filmmel és nem egy esszenciális Batman-mozival van dolgunk, nem is annyira ördögtől való gondolat, sőt, tökéletesen összefoglalja a lényeget.

Sokan mondják az ilyen régi és egyedi filmekre, hogy manapság már senki sem szánja rá magát, hogy akárcsak hasonló koncepciót álmodjon a vászonra, és ez a Batman visszatérre is igaz – csak ebben az esetben nem a minősége, hanem a merészsége okán. Ma teljesen elképzelhetetlen, hogy egy rendező ekkora mozgásteret kapjon egy ilyen fontos, aranytojást tojó frencsájznál, és nincs az a producer, aki vígan rábólintana egy ilyen elképzelésekkel rendelkező filmes ötleteire. Mert a Batman visszatér tulajdonképpen egy anti-blockbuster, és ezt Burton már a film nyitójelenetében egyértelműsíti: a prológusban a karácsonyi köntösbe bújtatott Gotham City fogad minket, aztán csakhamar egy vagyonos házaspár dobja a jeges folyóba torzszülött csecsemőjét, aki előtte emberi lénnyel összehasonlíthatatlan hangokat ad ki, üvölt, visít, és még egy ketrecéhez odatévedt macskát is beránt a rácsok mögé, majd felfal.

Már az is felér egy érvágással, hogy egy blockbuster karácsonyi szettinget húz magára (lévén a fülledt hőségből a mozitermek hűvös klímájába besétáló nézők nemigen tudnak azonosulni a havas, csípős hideggel a nyári évszak közepén), de az ember alapesetben sem ilyesmit vár el egy Batman-filmtől. És ez még csak a kezdet: a karácsonyi köntös csak külsőségeiben sugározza a képeslapokra való idillt, a pelyhekben hulló hó, a Gotham utcáin mosolyogva ajándékokat cipelő családok és a város főterén az égig magasodó gigantikus karácsonyfa mögött nincs más, csak sötét, szutykos sikátorok, roskatag épületek és tragikus méreteket öltő rothadás, amit a tiszta, fehér hótakaró és az ünnepi fényekben pompázó utcák sem képesek elfedni. Nem ez volt az első és nem is az utolsó Burton-film, amely karácsonykor játszódik, de sem ez előtt, sem ez után nem kezelte ilyen cinikusan ezt az ünnepet, mint a Batman visszatérben.

Ebben a világban az elhagyatott, hóborította állatkert akár temető is lehetne, a város alatti csatornarendszer mérges gázokkal van tele, a politikusok inkompetensek, az üzletemberek jóságos Télapóként mosolyognak a televízióban, miközben gátlástalanul teszik el láb alól azokat, akik veszélyeztetik a hatalmukat, a nőket elnyomják, vagy rosszabb esetben megölik, a bohócnak öltözött bűnözők egy sokszázas pingvinhadsereggel pedig folyamatosan terrorizálják a békés polgárokat. Egy igazi karácsonyi lidércnyomás rajzolódik ki a néző előtt, és Burton mindent ennek az ünnepnek rendel alá. A színektől és hangoktól kezdve (Selina Kyle neonfényben fürdő lakása és Danny Elfman csengettyűszóval és macskanyávogással felturbózott horrorisztikus zenéje már-már hátborzongató), a baljós kameramozgásokon át (mintha nem is egy Batman-mozit, hanem minimum egy fantasy-elemekkel megspékelt kísértetfilmet néznénk), a színészi játékig és a jelmezekig bezárólag (Michelle Pfeiffer bőrre feszülő Macskanő-kosztümje elképesztően vadító, de Danny DeVito Pingvin-maszkja, az undorító, zöldesfekete nyállal és a hatalmas hátsójára rátapadó szürke kezeslábassal is megér egy misét).

És persze a szeretet ünnepe az összes főszereplőre komoly hatással van, gyakorlatilag ez a cselekmény mozgatórúgója. A karácsony természetével járó felfokozott érzelmek indítják el azon az úton Pingvint, hogy megkeresse szüleit és megértse, hogy miért voltak vele ennyire kegyetlenek, Macskanő is ezért veszíti el a fejét és tud kiszakadni a hányattatott, szürke kisegér állapotból, ahogy Max Shreck kétszínűsége is ilyenkor tud igazán érvényesülni, Bruce Wayne pedig mikor máskor vágyna a nagy szerelemre, ha nem karácsonykor. Nem véletlen, hogy pont a főhőst említettem utolsóként, és az sem, hogy gyakorlatilag minden cikk, amely a filmről íródott, a kulcsfontosságú karakterek sorának a legvégére teszi a Denevérembert. Ugyanis Burtont – és ezt valamiért a producerek sem vették észre – már az első részben is sokkal inkább a tragikus, szürreális figurák érdekelték, mint a főhős, és mivel a második epizód egyből felsorakoztatott két ilyen karaktert is, minden lehetőség adott volt, hogy az ő személyiségükre fókuszáljon.

Így lett a képregényekben aljas, piti gengszter Pingvinből és a tehetséges besurranó tolvaj Macskanőből tragikus sorsú, társadalomból kirekesztett és mindenki által megvetett karakter. Előbbinek abnormális testi adottságai mellett a lelke is teljesen torz, a boldog gyermekkor, amelytől saját szülei fosztották meg, végül egy kegyetlen tervben csúcsosodik ki, utóbbi pedig lenézett, kihasznált titkárnőből avanzsálódik szellemileg nem kicsit megbillent femme fatale-lá – a történet ennek, az első ránézésre különböző, ám személyiségüket jobban megvizsgálva majdhogynem egyforma karakternek a bosszúálló hadjárata egy olyan társadalom ellen, amely kíméletlenül megrágta, lenyelte, majd kiköpte őket. Ám a filmnek van egy másik, sokkal szomorúbb színezete, amely nem csak a negatív karakterek céljait és motivációit magyarázza meg, hanem Batman szerepének is értelmet ad – hogy ez a három karakter lényegében az egész sztori alatt a szexet, azon keresztül pedig a testi és lelki beteljesülést hajszolja.

Burton ezt egyértelmű szóviccekkel („Just the pussy I’ve been looking for” – mondja Pingvin, amikor először találkozik a már a puszta megjelenésével is férfiszíveket megdobogtató, bőrruhába öltözött Macskanővel), és félreérthetetlen jelenetekkel rágja a néző szájába (Bruce és Selina nem sokat teketóriázik a kandalló előtt ülve), amivel a karakterek számára is keserű végkövetkeztetést ad. Merthogy van abban valami szomorú, hogy Batmant, Pingvint és Macskanőt is megnyomorította az élet, totális magányban tengetik mindennapjaikat, és végeredményben vágyaik is kielégítetlenek maradnak – hiába üldözik elkeseredetten és őrülten, nem érnek célt. Nincs végső beteljesülés, megváltás, feloldozás, csak a szomorú – és amúgy teljesen életszerű – egyedüllét. Pingvint másodjára is kiveti magából a társadalom, és végül saját madártársai kísérik be a hullámsírba, Macskanő, bár esélyes lenne egy szebb, boldogabb jövőre, saját magát képtelen megtagadni, Batman pedig, noha megtalálta azt a nőt, aki az ő tökéletes képmása, és akivel kiegészítik egymást, lehetetlen egy olyan valakivel a happy end, aki önmagával sem képes együtt élni.

Ezen a ponton Batman is jókora szeletet hasít ki magának a narratíva tortájából, és a rengeteg elmarasztaló véleménnyel ellentétben, amelyek ebben a filmben puszta reakciós karakterként írják le, aki mint olyan, végig a háttérben marad ellenségeivel szemben), szerepe és saját önnön tragédiája legalább annyira hangsúlyos, ha nem hangsúlyosabb, mint a színpad két negatív alakjáé, akikre Burton sokkal nagyobb fényt irányított. Több mint kilencven év alatt sokféleképpen ábrázolták már Bruce Wayne-t a mozivásznon, de talán itt tűnik mind közül a legmagányosabbnak: hatalmas kastélyában üldögél egyedül a sötétben, mint egy élettelen viaszbábú, és csak akkor van igazán elemében, ha a denevérálarcot viseli és gazemberek seggét rúgja szét. Ő is ugyanúgy küzd a benne lakozó szörnnyel, mint két ellenfele – és ebben a csatában végül mindhárman csúfosan elbuknak. Valószínűleg nem létezik komorabb, pesszimistább szuperhősfilm a Batman visszatérnél, és mindezt a karácsonyi ünnepet övező hangulat kifordításával, az ebből adódó magányosság, keserűség témájának felerősödésével, valamint azzal éri el, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem egy szuperhősfilmről van szó.

Egy lehangoló, sötét és groteszk mese (miközben a karakteríveket és a narratívát tekintve borzasztóan realisztikus is), amelyben ugyan megtalálhatóak a műfaj vonásai, ezek a vonások elidegenítően halványak – túlságosan is halványak ahhoz, hogy megnyerjék maguknak a szélesebb közönséget, és hogy kielégítsék velük a producerek és a rajongók többségének igényeit. És ez a Burtonnel tervezett harmadik résznek is betette a kaput: a negatív kritikákat, a várakozásoktól elmaradt bevételeket, no meg a gyermekes szülők felháborodását látva a Warner menesztette a rendezőt, a folytatás forgatókönyvét, amiben Robin Williams gonoszkodott Rébuszként, Brad Dourif Madárijesztőként, Billy Dee Williams pedig immáron Kétarcként, és még Robin is az új szereplők között volt Marlon Wayans alakításában, végül jelentősen átszabták. És mindenki jól tudja, hogy mi következett ezután: a Warner Happy Meal-kompatibilissé tette Batmant, aki így visszafordíthatatlanul elmerült Joel Schumacher giccses, rózsaszínes, mellbimbós jelmezekkel teletűzdelt világában.

A Batman visszatér közel sem tökéletes, sőt, ami azt illeti, rengeteg hibája van, és a logikai bakik, valamint az érthetetlen mozzanatok minimum két A4-es oldalt megtöltenének, de egyvalamit nem lehet tőle elvitatni: maga a nagybetűs mozi, mely különböző trükkjei, filmnyelvi manírjai miatt nagyvászonra termett. Pontosan tudja, mi akar lenni, és még ha összességében egy erős közepesnél nem is ér többet, legalább van saját identitása. És ez olyasvalami, amit ma Hollywoodban egy nagy költségvetésű stúdiófilmnél senki sem mer meglépni.

Gamekapocs értékelés: 6.0

Rendező: Tim Burton
Producer: Denise Di Novi, Tim Burton
Forgatókönyv: Daniel Waters
Történet: Daniel Waters, Sam Hamm
Szereplők: Michael Keaton, Danny DeVito, Michelle Pfeiffer, Christopher Walken, Michael Gough, Pat Hingle, Michael Murphy
Zene: Danny Elfman
Operatőr: Stefan Czapsky
Vágó: Chris Lebenzon
Gyártó: Warner Bros., Polygram Pictures
Forgalmazó: Warner Bros.
Eredeti premier: 1992. június 16.
Hazai premier: 1992. augusztus 14.