Con Air - A fegyencjárat visszatekintő kritika

Üdvözlünk minden kedves utast a fegyencjáraton! A pilótafülkében az elmúlt negyven esztendő blockbusterjeinek tetemes részét jegyző producer, Jerry Bruckheimer és az egyenesen a reklámszakmából érkezett Simon West foglal helyet. Szórakoztatásunkért a kilencvenes évek kultikus színészei, az akkoriban már-már félisteni magasságokba emelkedett, atlétában feszítő Nicolas Cage, az öltönyt és szandált viselő John Cusack, az önmagát a társadalom rákos daganataként azonosító John Malkovich, továbbá Ving Rhames, Steven Buscemi, Danny Trejo, és még sokan mások felelnek. Az út során megcsodálhatjuk a gyönyörű nevadai sivatagot, azon belül is egy lepukkant roncstemetőt, majd a mesés Las Vegasszal, pontosabban a fél város leamortizálásával zárunk. Közben tájékoztatást kapunk az utazás kényelmét biztosító, „Soha többé nem kefélek nővel” és a „Búcsú a marhasülttől” című filmek vetítéséről, és elsőosztályú kiszolgálásban részesülünk az amerikai társadalom söpredékeinek tevékenységéből, hősies jótettekből, fékevesztett akcióorgiából, cool egysorosokból és a melldöngető kanszövegek benyögése után felbőgő gitárszólamokból, valamint a vissza a nyuszit a dobozba nevű szabály megszegésének következményeiből. Az öveket kérjük becsatolni és a karfát erősen megmarkolni: tömény és rázós, 115 perces menet lesz!

Ha a fenti sorokat olvasva hirtelen elkapott a nosztalgia, akkor ne csodálkozz: a Con Air a kilencvenes évek egyik legjobb akciómozija, valami olyan egyedi és megismételhetetlen csoda, ami csak akkor és csak ott készülhetett. Manapság, a futószalagon gyártott tizenkettő-egy-tucat filmek korában már nem csinálnak ilyeneket. Ma már több szempontból is elképzelhetetlen, hogy Hollywood boszorkánykonyhájából ilyesféle alkotások kerüljenek ki a nyári mozikínálatba, ez pedig több más tényezővel egyetemben csont nélkül legitimálja a Con Airt. 1997-ben ezt hívták úgy, hogy csúcsfilm, és bemutatása után 25 évvel is odaszegez a képernyő elé, még ha ezredjére is nézed újra. Kell ennél több? Ugye, hogy nem.

Ugyan mikor máskor lehettünk ennyire biztosak egy Bruckheimer-produkció minőségében, ha nem a kilencvenes években? Tudtad, hogy mit kapsz a pénzedért: látványos robbanásokat, dögös kamerabeállításokat, a lenyugvó naptól narancssárga színbe borult égboltot, hatásvadász akciójeleneteket és felejthetetlen képeket – félreértés ne essék, akkoriban sem volt minden arany, sőt, az old school izompacsirtáknak már lassan tíz esztendeje leáldozott, de Bruckheimerre mindig lehetett számítani, maradéktalanul megszolgálta a megelőlegezett bizalmat. Ugyan mikor máskor sorakoztatott fel egy akciófilm ilyen badass és emlékezetes figurákat olyan szövegekkel, amiről Hollywood manapság már csak álmodhat? Cameron Poe egy gyengéd, érzékeny férj/apa és egy überfasza macsó keresztmetszete, aki ott segít, ahol tud, elsősorban az eszét használja, erőszakot is csak akkor alkalmaz, ha szükséges, Cage pedig olyan lazasággal hozza a szerepet, hogy pusztán már az azóta mémmé vált vigyorgása (csukott szemmel, miközben dús hajába tép a szél) és a csibészes kacsintása miatt is örökre beírta magát az akciófilmek nagykönyvébe. Aki esetleg megkérdőjelezné az úriember színészi képességeit, nyugodtan nézze csak meg ezt a filmet, plusz csapja hozzá A sziklát és az Ál/Arcot, és mindjárt érteni fogja a hatalmas Nicolas Cage-kultuszt. 

Cyrus the Virus (igen, akkoriban még minden főgenyához járt egy odaverős név) a két lábon járó bűnözőzseni, akit John Malkovich olyan élettel telít meg, hogy azzal a mai wannabe gonoszok nagy részét röhögve megeszi reggelire. (Fun fact: Malkovich állítólag azért vállalta el a filmet, mert annyi pénzt kapott érte, mint öt filmjéért összesen, és így tudta támogatni kedvenc színházát. És valahol itt kezdődik a szakmai alázat: mert persze kell a lóvé, rendben van, de ha már kövér dollárkötegekért állunk a kamera elé, akkor hozzuk ki magunkból a legjobbat, hiszen mégiscsak színészek vagyunk.)

De a többiek sem panaszkodhatnak: a Con Air azon filmek során gyarapítja, ahol a kisebb szerepekben nem éppen a szakma krémje képviselteti magát, itt azonban szó szerint mindent vittek, és egy életre megjegyezték a nevüket. Diamond Dog, a fekete gerillaharcos (ha ez a film ma kerülne a mozikba, nemhogy ez a karakter lenne a főboss, de még egy saját előzménysztorit is kapna), az ex-feleségének családját kiirtó Billy Bedlam (Nick Chinlundot mintha egyenesen egy bostoni kocsma sörrel megöntött pultja alól szalajtották volna), a több rendbeli nemi erőszakért elítélt Johnny 23 (Danny Trejo már pusztán a páratlan fizimiskájával karriert csinált), valamint az egyszerre rémisztő és valahol elképesztően vicces Garland Greene (Steve Buscemi mindig is zseniális volt az ilyen beteg figurák életre keltésében), mind-mind előkelő helyet foglalnak el a fegyencjárat első osztályán.

Nincs itt semmiféle cicoma, erőltetett kozmetikázás, bonyolult tényfeltárás, hogy miért lettek ezek a bűnözők olyanok, amilyenek. Csak odavágnak egy szimpla jelenetet, lassított felvételben: a rabok gúzsba kötött karokkal és lábakkal leszállnak a buszról, majd egy hosszú sorfal között menetelnek a rabszállító repülő felé, az őrök feszült pillanatok közepette, gépfegyverüket szorítva mustrálják őket, a szakemberek a hátukról lelógó, hangosan csörgő bilincszuhatagot hurcolva készülnek az útra, közben az illetékes rendőrbíró dióhéjban summázza az életpályájukat. Na, így kell karaktereket bemutatni: néhány mondat, és mindent tudsz a figurákról. Ismétlem magam: mikor máskor fordulhatott volna elő ilyesmi, ha nem a kilencvenes években?

És mikor máskor történhetett volna meg az, hogy az ezeréves, már akkor is kőkorszakinak számító klisék kopottságuk ellenére is ennyire jól működtek együtt? Zöldfülű, tapasztalatlan, ám rendkívül tanult, intelligens fiatal zsaru, akin kívül mindenki hülye? Seggfej kormányügynök, akit a cselekmény minden létező módon szívat, és aki a film végére hirtelen megjavul? Csak békére és nyugalomra vágyó főszereplő, aki egyáltalán nem akar hős lenni, de mivel önhibáján kívül rosszkor van rossz helyen, a szélsőséges körülmények miatt nincs más választása, mint megmenteni a napot? A főhős segítségére szoruló haver (aki természetesen fekete) és bajba jutott hölgy?

Na, ebben a filmben mindent megkapsz, ráadásul egyszerre! Cameron Poe azon fáradozik, hogy fecskendőt szerezzen előbbinek, hogy az megkapja a gyógyszerét és ne patkoljon el, Johnny 23 kihasználja a kínálkozó alkalmat, és rögtön ráveti magát utóbbira, Larkin elkeseredetten próbálja megállítani a repülőtérre kivezényelt kommandósokat, akiket aztán Cyrus és bandája felrobbanó járművek, magasra hágó lángcsóvák és heves golyózápor közepette percek alatt lekaszál, jórészt örömteli, vigyorgó arccal és/vagy habzó szájjal vicsorogva.

Micsoda zseniális character development ez kérem szépen, és micsoda tanítani való szakmai attitűd – csakis ilyen lelkesedéssel, csakis ilyen kompromisszummentes, „az összes szenet bele a gőzmozdonyba”-stílusú felfogással érdemes akciófilmet csinálni. Mondjatok egy mai műfajtársat, amiben ennyire flottul működik minden. Na ugye, hogy manapság nincs már ilyen. És ez a tény csak még magasabb hatványra emeli a Con Air amúgy is csúcson terpeszkedő coolságát. Természetesen készült ennél jobb, látványosabb, vagányabb akciófilm, nem is egy, ugyanakkor ettől függetlenül is a kilencvenes évek egyik legfényesebben ragyogó csiszolatlan gyémántja, és mint ilyen, egyszerűen megunhatatlan. Nagyon jól fogod tudni, hogy hányas a kabát, ha újra előveszed, és valahol ebben (is) rejlik a nagyszerűsége – erre a járatra mindig hatalmas élmény lesz jegyet váltani.

Gamekapocs értékelés: 9.0

Rendező: Simon West
Producer: Jerry Bruckheimer
Forgatókönyv: Scott Rosenberg
Szereplők: Nicolas Cage, John Cusack, John Malkovich, Steve Buscemi, Ving Rhames, Colm Meaney, Mykelti Williamson,
Zene: Mark Mancina, Trevor Rabin
Operatőr: Davit Tattersall
Vágó: Chris Lebenzon, Steve Mirkovich, Glen Scantlebury
Gyártó: Touchstone Pictures, Jerry Bruckheimer Films
Forgalmazó: Buena Vista Pictures Distribution
Eredeti premier: 1997. június 6.
Hazai premier: 1997. július 31.