David Gordon Green és Danny McBride 2018-ban valóságos csodát művelt a negyven év alatt a rosszabbnál rosszabb folytatásoknak és a kettő, még azoknál is gyalázatosabb remake-nek köszönhetően szanaszét gyalázott ikonikus, maszkos sorozatgyilkossal, Michael Myersszel. Tették mindezt úgy, hogy a rengeteg felesleges, mítoszromboló, fontoskodó, okoskodó süketelés után visszatértek John Carpenter eredeti filmjének pőre egyszerűségéhez, és ezen felül az alapokhoz ragaszkodva képesek voltak újat mutatni a karakterrajzoktól, a traumafeldolgozásról, az áldozatszerepekről, és még a végtelenségig koptatott slasher műfajról is. A jól ismert és az első rész óta kegyetlenül kivéreztetett elemek nagyszerűen működtek együtt a szériában abszolút friss, vagy legalábbis ezúttal frappánsan előadott témákkal, az eredmény pedig nem csupán az utóbbi évek legjobb slasherje lett, hanem az 1978-as alapvetés után az első film, ami száz százalékban méltóvá vált Michael Myers figurájához és misztikumához. Elég csak azt a jelenetet kiemelni, amikor kedvenc gyilkosunk szó nélkül beletapos az őt hosszú évtizedek óta kezelő és elkeseredetten megérteni akaró pszichiáter arcába.
Ez a néhány röpke másodperc tökéletesen összefoglalja, miről is szól ez a karakter: ő maga a két lábon járó, testet öltött, nagy betűs, néma Gonosz, akit sehogyan sem lehet jobb belátásra bírni, lehetetlen eltántorítani a céljaitól, hajthatatlan, megállíthatatlan gőzgép. Csak a gyilkolás élteti – és amint megpróbálják bonyolítani, megmagyarázni, megfejteni, azon nyomban lőttek az egésznek. Greenék viszont remekül megértették mind a karakter, mind pedig a slasher-filmek lényegét: hogy Michael akkor van igazán elemében, ha a Carpenter-tézis szerinti szikár szimplicitásban szedi áldozatait, és hogy a zsáner sikerének kulcsa abban rejlik, hogy a hús-vér késtartóként funkcionáló szereplőket sikerül-e megkedveltetni a nézővel annyira, hogy izguljon értük, és szimpátiát érezzen irántuk. A 2018-as Halloween ezeket nagyon tudta hozni, a két folytatás, a Gyilkos Halloween, és most a legújabb, elvileg utolsó etap, A Halloween véget ér meg nagyon nem.
Az új trilógia problémája (ami egyébként az eredeti filmen kívül az összes részt ignorálta) könnyen visszavezethető az alkotói szándék és a mocskos anyagiak mérlegéhez, amivel mostanában a nagy frencsájzok szinte mindegyike küszködik. Az első felvonásnál érezhetően hajtotta a vágy Greenéket, hogy valami nagyot alkossanak, valami olyat, amellyel kellő tisztelettel adóznak Carpenter korszakalkotó mesterműve előtt, és amivel kirángathatják az addigra már a tehetségtelen kontárok által pépes húscafattá klopfolt Michaelt a ZS-kategóriás trash-horrorok szánalmas mocsarából, hogy újra a régi fényében tündökölhessen. Egyszerűen csak el akartak mesélni valamit, és ilyenkor az a helyzet, hogy vagy sikerül, vagy nem. Sikerült. Ha ezen a ponton azt mondják Greenék, hogy köszönjük szépen, ennyi volt, senkinek nem lehetett volna egy szava sem. De mivel a film váratlanul nagy sikert aratott, hamar vérszemet kaptak a producerek, és végül az eredetileg tervezett két rész közé gyorsan beszúrtak még egyet – utólag persze könnyű okosnak lenni, de ettől fogva egyértelmű volt, hogy a Gyilkos Halloween sorsa megpecsételődött.
Mert csakis a pénz miatt készült el, és ahogy a hollywoodi kézikönyv írja, ebből a műveletből csak nagyon-nagyon ritkán lehet szerencsésen kijönni. Greenék papírforma szerint szépen kudarcot is vallottak. A Halloween véget ér viszont más tészta: a befejezéssel kapcsolatban még a középső rész minőségétől függetlenül és annak a ténynek a fényében is lehetett még némi bizodalmunk, hogy egy ilyen sorozatot lehetetlen minden igényt kielégítő módon lezárni anélkül, hogy csesztessék az adott slasher-ikon mitológiáját – mégis halványan pislogott bennünk a remény, hogy Greenék tisztességesen pontot tesznek a széria végére, és talán utólag még a tavalyi inspirálatlan borzalmat is felhúzzák kicsit.
Hiszen, ahogy fentebb is említettem, ez a sztori már a legelején megvolt papíron, ha más nem, akkor fejben mindenképp. Erősen élt tehát a gyanú, hogy az előző résszel ellentétben újra mesélni akarnak valamit, de ezúttal nem (vagy nem csak) a lóvé, hanem az alkotási vágy miatt. Lelövöm a poént: ha így is volt, baromira nem jött össze. De Greenék olyan szinten felsültek, hogy a filmet látva már-már elképzelhetetlen, hogy ezt ugyanazok csinálták/írták/rendezték/forgatták, akik a négy évvel ezelőtti mesterművet hozták tető alá. A forgatókönyv nem elég, hogy több sebből vérzik, mint Michael Myers áldozatai, de már a legelső percekben elindul egy olyan irányba, hogy abból nincs az a tehetséges, lelkes, talpraesett filmes, aki értelmes, következetes, vagy legalább mérsékelten szórakoztató dolgokat tudna kihozni. Sokszor azt sem lehet eldönteni, hogy mi történik a filmben, és tulajdonképpen a közönséggel együtt Greenéknek sincs halvány lila fingjuk sem arról, mit kezdjenek ezzel a történettel.
Egyesek Boszorkányos időszak-szintű rettenetet emlegetnek. Nehéz velük vitába szállni: embereink ugyanabba a hibába estek, mint elődeik, ám megkockáztatom, még Carpenter utódai sem alázták meg ennyire Michaelt (nem, még Rob Zombie sem), aki ezúttal akkora pofont kapott, és olyan mélységekbe zuhant, hogy onnan még a jóisten sem tudja kirángatni. Ezzel a karakterrel már sok mindent műveltek az írók és rendezők: leszúrták, fejbelőtték, feldarabolták, megették, kiköpték, hamuvá égették, de ilyen csúnyán még nem bántak el vele. Amihez annak idején kilenc rész és tehetségtelenebbnél tehetségtelenebb antitálentumok kellettek, azt Greenék két film alatt lezavarták – nem laza mítoszgyalázással, öncélú gyilokkal és merész kísérletezéssel, hanem otromba fordulatokkal, széllel szemben pisálással, meggondolatlanul, üvöltve rohanva fejjel a falnak, síkhülyén.
Már a Gyilkos Halloween is komoly hüledezést váltott ki a gyatra minőségével, de A Halloween véget ér után mintha a trilógia első része minimum egy másik dimenzióban létezne. Mármint értitek: 2018 van, ülök a moziban, kukoricát majszolva, kólát szürcsölve, Carpenter eredetijének nagy rajongójaként, gyanútlanul, mert fogalmam sincs, hogy mi vár rám. Elkezdődik a film, bekúsznak a feliratok, dübörög a klasszikus zene. Haddonfield őszi falevelekkel teli utcái, Jamie Lee Curtis Sarah Connor-üzemmódban, Michael Myers leláncolva, a levegőt átitatja a közelgő veszély, a Gonosz elszabadul, öl, felveszi A Maszkot, újra ül, és újra, és újra, szünet nélkül, néma gépként, könyörület nélkül, halálbiztosan. Az átlag slasherekben idegesítő, bunkó alfahímek és folyton dugni akaró csajok itt valódi érzésekkel, értelemmel, személyiséggel felruházott karakterek, akik sikoltva, fuldokolva, hörögve hullanak el Myers keze által, a szívem a torkomban dobog, mert Green briliáns rendezése és a vérprofi operatőri munka egyszerűen beránt, megfog, és atmoszférát teremt. A végső összecsapás közeleg, Michael hentel, éjszaka van, Laurie Strode lassan sétál fel a lépcsőn sörétes puskáját célra tartva, a Carpenter-família rázendít, én meg konkrétan nem hiszem el, amit látok. Ilyen nincs, ez csak valami álom lehet. De nem az: csak egy rakás szakember, aki tökéletesen felfogta, mitől volt zseniális az 1978-as film, és mitől lesz zseniális ugyanaz a recept negyven év múltán. Nem csupán kellemes meglepetés, hanem kifogástalan remekmű, és egy örök emlék, ami manapság a moziban szökőévente jó, ha egyszer előfordul.
2022: ismét csak ülök a moziban, a karfán könyökölve, tartva a fejemet, nézem ezt a wannabe sorozatgyilkost, a vendégszereplővé silányított, félgőzzel vergődő Michaelt, egy rockzenekar kb. ötödik búcsúkoncertjének szintjén robotpilótázó Jamie Lee Curtist. Az agyhalott tinédzsereket, akik szinte üvöltenek azért, hogy végre alaposan felkoncolja őket valaki. A borzalmasan idióta szerelmi szálat, az amúgy kellően brutális, de a narratíva érdektelensége miatt a halottnak a csók elvén működő kivégzéseket, a zavaros, sehova sem tartó mögöttes mondanivalót, amit csak azért is a számba akarnak rágni, és kiábrándultan, fáradtan, elnyűtten, nagy sóhajok közepette mondogatom magamban kétpercenként, hogy nem érdekel. A film végén a teremből kifelé menet pedig megfogadom, hogy dögöljek meg, ha még egyszer beülök egy Halloween-filmre.
Amilyen ígéretesen indult ez az új széria, olyan csúfos véget ért – és a legszomorúbb az egészben, hogy pont azok dobták bele a Rob Zombie által elkövetett két merényletnél is mélyebb sírba ezt a frencsájzt, akik négy évvel ezelőtt újra piedesztálra emelték azt. Szépen le lett ez már zárva 2018-ban, minden további hozzátoldás/továbbgondolás felesleges rókabőr csupán, ami csak leköpi azt a szobrot, amit Carpenter kifaragott, Greenék pedig restauráltak. És utóbbi csapat csinálja majd az eredeti Ördögűző folytatását – naná, hogy abból is mindjárt trilógiát terveznek. Négy évvel ezelőtt még azt mondtam volna, hogy a legjobb kezekben van, hajrá, most viszont csak legyintek: gyerekek, inkább hagyjuk.
U.I.: Egyébként Hollywood is bekaphatja. Már a kezdetektől fogva a profit-orientáltság határozza meg, de mostanában már a megszokottnál is vadabbul, holttestek fölött köröző dögkeselyűként erőszakolja szét legnagyobb sorozatait, és holmi szánalmas pénzhajhászás reményében kapargatja azokat a csontokat, amikről már a legeslegutolsó bőrt is lehúzta. Nem is lenne akkora baj ez, csak legalább jól csinálnák. Mert így csak meggyalázzák a gyerekkorunkat, a kedvenceinket, a klasszikusokat, kivétel nélkül mindent, ami régen érték volt. Lehet, hogy szépen keresnek vele, de nincs az a mennyiségű zöldhasú, amiért megérné ennyire kifacsarni pl. egy Michael Myerst.
Gamekapocs értékelés: 1.0
Rendező: David Gordon Green
Producer: Malek Akkad, Jason Blum, Bill Block
Forgatókönyv: Paul Brad Logan, Chris Bernier, Danny McBride, David Gordon Green
Szereplők: Jamie Lee Curtis, Andi Matichak, Rohan Campbell, Will Paton, Kyle Richards, James Jude Courtney
Zene: John Carpenter, Cody Carpenter, Daniel Davies
Operatőr: Michael Simmonds
Vágó: Tim Alverson
Gyártó: Miramax, Blumhouse Productions, Trancas International Films, Rough House Pictures
Forgalmazó: Universal Pictures
Eredeti premier: 2022. október 14.
Hazai premier: 2022. október 13.
Borzasztóan csalódott vagyok.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.