Fekete Párduc 2 filmkritika

A Marvel Studios legújabb filmjével, illetve az azt készítő szakemberek nyilatkozataival kapcsolatban rendre egy középiskolás osztálytársam jut eszembe – az anonimitás érdekében nevezzük csak Katinak. Kati egy teljesen átlagos, többnyire mosolygós lány volt. Mondanám, hogy kedvesnek, közvetlennek és jó embernek tartottuk, már ha a négy év alatt ötnél többször találkoztunk volna vele. Kati ugyanis nem nagyon járt be a suliba, de ennek ellenére a ballagás előtt könnyek között áradozott nekünk, hogy milyen jól érezte magát a társaságunkban, és hogy milyen csodálatos volt velünk tölteni ezt a négy, élményekben gazdag esztendőt. El lehetett képzelni az arcunkat közben, bámultunk, mint hal a szatyorban. Kati ömlengésénél már csak azt dekódoltuk nehezebben, amikor ezeknél a bizonyos élményeknél (karácsonyi műsorok, rendezvények, versenyek, Föld Napja, stb.) minket, akik fizikailag is jelen voltunk és tettük a dolgunkat, folyamatosan csesztettek, amíg Kati valahogy kimaradt a számításból, senki sem említette meg neki, hogy talán nem ártana neki is részt vennie ezeken az eseményeken, vagy legalább tisztességesen látogatni a tanórákat. De hát, ahogy a mondás is tartja, mindig azt a lovat ütik, amelyik húz.

De nem is ez a lényeg. Kati édesapja 2014-15 körül elhunyt, őt pedig ez a tragédia, értelemszerű módon lelkileg teljesen összetörte. Normális, természetes, magától értetődő emberi reakció ez – viszont az már kevésbé, hogy hiába telt el lassan tíz év a halála óta, Kati mégis heti rendszerességgel posztolgat erről a közösségi oldalakon. Halállal kapcsolatos idézetek, keserű, dühös mondatok, gyertyás képek, bőgő szmájlik sorakoznak az üzenőfalán. Nemhogy nem sikerült feldolgoznia az apja halálát, de már a gyász szakaszainak első fázisánál megrekedt. Félreértés ne essék, maga a halál tényleg borzalmas dolog: ritka az olyan felnőtt ember, aki ne vesztett volna el valaki olyat, aki fontos volt számára, akit nagyon szeretett, és aki sokat jelentett neki. Ám lecsupaszítva a dolgot, a halál mégis csak az élet része. Vannak persze kiemelt, ha lehet ezt mondani, extrém helyzetek, körülmények (pl. egy gyermek halála), ami sokkalta nehezebbé, sőt, mi több, lehetetlenné teszi a „továbblépést”, de a legtöbb esetben egyszerűen muszáj ezt feldolgoznia az embernek, és elengednie azt, akit elveszített, máskülönben (ahogy szegény Kati esetében is) ez a gyász fogja meghatározni a mindennapjait és az egész életét is. (Abba már meg bele sem megyek bővebben, hogy valószínűleg kevés olyan szülő, hozzátartozó, házas, vagy legjobb barát van, aki azt akarná, hogy halála után a saját gyermeke, rokona, párja, vagy haverja még hosszú évtizedek után is ezen agonizáljon, ahelyett, hogy feldolgozná a tragédiát, és élné tovább az életét.)

Valami ilyesmi történik most a több mint két éve tragikusan elhunyt Chadwick Bosemannel kapcsolatban is. A színész 2020-ban halt meg vastagbélrákban, elvesztése pedig megrázta az egész világot: személyében nem csupán egy fiatal, a mozivásznon mindig erőteljesnek és rettenthetetlennek tűnő tehetség távozott, hanem ha lehet hinni a közeli ismerősöknek, egy magánéletben is önzetlen, jóindulatú ember, aki előtt fényes jövő állt a szakmában, és a világban is rengeteg pozitív dolgot tehetett volna. A tragédiára való reagálás az óceánon túl még azt is felülmúlta, amikor mi magyarok Bud Spencert gyászoltuk. Nem volt olyan nap, amikor ne futottunk volna bele nekrológokba az interneten, ismerősök, barátok és kollégák áradoztak arról, hogy Boseman milyen remek ember volt, közben a Marvel-rajongók is megtették a magukét. Legismertebb szerepének, T’Challának, azaz a Fekete Párducnak a filmbeli monológjaiból idéztek (a fanok valamiért még mindig képtelenek elvonatkoztatni attól, hogy Boseman amúgy nem a tárgyalt karakter volt, hanem egy színész, aki eljátszotta azt), és az eredetileg vele tervezett, ám sajnos nélküle megvalósult Fekete Párduc 2 alkotói sem voltak restek.

A premier előtti hetek, hónapok másról sem szóltak, minthogy a stáb tagjait mennyire megrázta a dolog, némelyikük emiatt már azt fontolgatta, hogy kilép a produkcióból, mások a végleges visszavonulással kacérkodtak, a forgatás közben sokszor könnyekben törtek ki, és hogy Boseman szelleme végig ott kísértett a stúdióban, meg úgy egyáltalán: hogy milyen tehetséges, kivételes, szuper embert veszítettünk el. Az Álomgyár szokás szerint ezt is túltolta, mára már úgy felmagasztalták Bosemant, mintha minimum az évezred színésze lett volna, a Fekete Párduc pedig egy Keresztapa-szintű halhatatlan, meghatározó mestermű. Nehéz is eldönteni, hogy ezek a nyilatkozatok tulajdonképpen tényleg a stáb fájdalmát tükrözik-e, vagy csak a film promótálása miatt kellett kicsit jobban rájátszaniuk (mert azt egy percig sem gondoljuk, hogy a profitorientált Hollywoodban majd pont most nem szól minden a pénzről).

Ha előbbiről van szó, akkor alapból is túl van gondolva az egész, azt meg egyenesen kétlem, hogy Boseman családja, de még maga Boseman is ilyesfajta, egyébként már totálisan egészségtelen hódolatra vágyott volna. Utóbbi esetben meg csak simán morbid a dolog. És emiatt a Fekete Párduc 2 sorsa is eleve elrendeltetett volt. Persze utólag már könnyű okosnak lenni, de jobban belegondolva, és a jelenkori hollywoodi filmiparban uralkodó trendeket, jelenségeket figyelembe véve arra már a legelején számítani lehetett, hogy nem csupán öt-tíz percben fognak megemlékezni a színészről, hanem kvázi az egész film erre a tiszteletadásra lesz felépítve. Az talán egy kicsit a készítők mellett szól, hogy a film előkészületei már nagyban folytak, amikor Boseman meghalt, a premiert is sokszor elhalasztották, így két évbe telt, mire mozikba került, és ugye hol máshol emlékezhetnének meg róla rendesen, ha nem most, a saját filmjében – ám amilyen formában ezt teszik, arra még ez sem elég jó mentség.

A Fekete Párduc 2 T’Challa képernyőn kívüli halálával indít, a cselekmény középpontját pedig a gyászfolyamat, a traumafeldolgozás, illetve a folyamatos nyűglődés és kesergés határozza meg. Nyilván túlzásba viszik az egészet: az akciójelenetek (már amennyi van belőlük – MCU-mércével mérve meglepően kevés) lassú és hosszú, dialógusokkal teli szegmensek szakítják meg, ahol a forgatókönyv mélységei nagyjából „a bátyám halott”, „a király elhunyt” mondatok ismételgetéseivel merülnek ki. Ryan Cooglerék gyakorlatilag mindent feláldoznak a tiszteletadás oltárán, ezen felül még az átlagos blockbustereknél pár fokkal intelligensebb filmeknél is nagyobbat akarnak mondani, de annyira, hogy ezzel nem csupán erőltetett lesz a végeredmény (ennél már csak akkor lett volna konkrétabb az egész, ha a karakterek a kamerába nézve kiszólnának a néző felé és ráparancsolnának, hogy „SÍRJÁL!”), de nagyjából minden más elemet elnyomnak, amitől több lehetne ez a film egy újabb szokványos MCU-produkciónál.

Merthogy milyen is a Boseman-témán kívül a Fekete Párduc 2? Ez a frencsájz már nagyon-nagyon régen egy moziban vetített tévésorozat benyomását kelti, ennek fényében ez a film körülbelül egy filler-epizódnak felel meg. Látványosnak látványos, hellyel-közzel izgalmas, de körülbelül annyi haszna van, hogy felsorakoztat néhány új figurát, akik később majd biztosan fontosnak lesznek, de hogy miért, az nem ebből a filmből fog kiderülni. Ezt a Vasember-aspiráns Iron Heart szenvedi meg a legjobban: neki tényleg csak annyi szerepe volt, hogy az itteni feltűnése megalapozza a jövőre érkező saját minisorozatát, azt is úgy, hogy a film végén kb. ugyanott tart, ahol elkezdte – de lehetséges, hogy ott legalább megóvnak majd minket az itteni, leginkább a ’90-es évekbeli Power Rangers-széria dizájnjához hasonló páncéltól. Mindazonáltal Tenoch Huerta még így is simán ellopja a show-t Namorként. Michael B. Jordan Erik Killmongerét követve ismét egy olyan antagonistával gazdagodott az univerzum, aki átélhető, de morálisan mégis megkérdőjelezhető és elítélendő motivációval rendelkezik. Nem kimondottan gonosz, nem tör világuralomra, nem az anyagi haszon és a kapzsiság vezérli, egyszerűen csak a népét védi. Vehemensen, minden áron, lelkiismeretfurdalás nélkül, főleg szomorú gyerekkora és a mezoamerikai történelem erőszakos múltja miatt – amelyek egyúttal a mérhetetlen bosszúszomját is erősen táplálják.

Huerta kellő karizmával és méltósággal hozza a képregényekben már ősidők óta létező Namort, akiből a remek színészi játéknak, valamint a nem kevésbé nagyszerű karakterprezentációnak köszönhetően az utóbbi évek MCU-s termésének egyik legmarkánsabb „főgonosza” született meg, akinek ráadásul még azt is sikerül többé-kevésbé elfeledtetnie, hogy a Fekete Párduc 2 inkább egy családi dráma, mintsem szuperhősfilm, vagy még inkább: egy hosszúra nyújtott, giccses nekrológ. Ugyanakkor a sztori végső konklúziója sikeresen elszereparálja Namort Killmongertől, ahogy a második részt is az első felvonástól. Régi sérelmek, potenciális veszélyforrások, hajthatatlan bosszúvágy és a természeti kincseket, erőforrásokat kíméletlenül kizsigerelni akaró szuperhatalmak fenyegetései okán szárba szökkenő félelmek kerülnek pellengérre a vakandaiak és a talokanok között, akik természetesen harcba indulnak egymás ellen (ezen a ponton érdemes megjegyezni, hogy a főhőssé előlépő Shurin is alakítottak kicsit az írók, miután az első részben sokakat irritált a karakter), ám ahelyett, hogy elpusztítanák egymást, teljesen más megoldással rukkolnak elő. Ami ha jobban belegondolunk, szépen megragadja az eredeti figurák lényegét, egyúttal utat is mutat a jelenkor emberiségének.

SPOILERES zárszó: Kár, hogy azt a bizonyos konklúziót borzalmasan közhelyesen és sebtében zavarják le, miután jelenetek sokaságában építgették és csiszolgatták a sztori csúcspontjának szánt pálfordulást. Két és fél órán keresztül vitatkozik, eszmét cserél, filozofál, majd háborúzik két nép, emberek tucatjai halnak meg közben, felnyársalják egymást, aztán hirtelen békét kötnek. „Gyerekek, hagyjuk ezt a fenébe, inkább menjünk haza!” – nagyjából eddig jut a történet, és ez egyébként, bár kötve hiszem, hogy szándékos volt, de remekül összefoglalja az MCU „egy lépést előre, kettőt hátra” metódus alatt nyűglődő negyedik fázisát. Amit egyébként pont ez a film zár le. Jelenleg itt tart a Marvel. Viszont ezúttal legalább az óvodás poénokat sikerült hanyagolni. Ironikus, hogy ehhez a kis komolysághoz pont egy színész halála kellett.

Gamekapocs értékelés: 5.5

Rendező: Ryan Coogler
Producer: Kevin Feige, Nate Moore
Forgatókönyv: Ryan Coogler, Joe Robert Cole
Történet: Ryan Coogler
Szereplők: Letitia Wright, Lupita Nyong'o, Danai Gurira, Winston Duke, Florence Kasumba, Dominique Thorne, Michaela Coel, Tenoch Huerta, Martin Freeman, Julia Louis-Dreyfus, Angela Bassett
Zene: Ludwig Göransson
Operatőr: Autumn Durald Arkapaw
Vágó: Michael P. Shawver, Kelley Dixon, Jennifer Lame
Gyártó: Marvel Studios
Forgalmazó: Walt Disney Studios Motion Pictures
Játékidő: 161 perc
Eredeti premier: 2022. november 11.
Hazai premier: 2022. november 10.