Ragadozó visszatekintő kritika

Nem állítom teljes bizonyossággal, hogy pontosan emlékszem arra, hogy mikor, hol és hogyan láttam először gyermekkorom meghatározó filmjeit, de az 1987-es Ragadozóval való első találkozásomat álmaimból felkeltve is fel tudom idézni. Ha a nyájas olvasó most egy hangalámondásos, agyonmásolt VHS-kazettával kapcsolatos porlepte nosztalgiára számít a boldog nyolcvanas évekből, akkor sajnos ki kell ábrándítanom: amikor az amerikai akcióhősök gyökeret vertek a jó öreg szocializmus uralta Magyarországon, én még kósza gondolat sem voltam, ám a vasfüggöny lebontása csak kedvezett a magamfajtáknak, akik a rendszerváltás után látták meg a napvilágot, és menthetetlenül szívták magukba a nyugati popkultúrát. Az említett VHS-korszaknak megvolt az a sajátossága, hogy a filmekről már jóval azelőtt is szájhagyomány útján terjedő legendák keringtek, hogy az hozzáférhetővé vált volna a szélesebb közönség számára. Mindig volt legalább egy olyan ember, aki már látta, és ezt általában nem is volt rest megosztani társaival, sőt, nemegyszer előfordult, hogy időközben annyira ki lett színezve a film sztorija, hogy mire a szinopszis eljutott a harmadik-negyedik delikvens fülébe, annak már alig volt valami köze a tényleges műhöz.

Na, az óvodában nálunk nagyjából ugyanez ment, csak kicsiben, még a kilencvenes évek végén: egy haverunk jóvoltából már egészen korán tudomást szereztünk az olyan karakterektől, mint Superman, Pókember, Spawn, vagy Batman, és az olyan kultikus filmekről is, mint például a Terminátor, a Robotzsaru, vagy cikkünk tárgya, a Ragadozó. A rasztafrizurás, csáprágós földönkívülit először egy játékfigura formájában ismertem meg, majd az újságosbódék polcairól mosolygott (vagy inkább vicsorított) vissza rám (merthogy akkoriban már lehetett kapni Predator-képregényt magyarul, igaz, nem volt túl hosszú életű a széria), magáról a filmről azonban az égvilágon semmit sem tudtam, csak azt, hogy létezik, és hogy gyerekkorom egyik legnagyobb hőse, Arnold Schwarzenegger domborít benne.

És én emiatt naivan azt hittem, hogy a Predator amúgy tök jó arc. Azonban, miután hosszas keresgélés után megtaláltam nagyapám kazettái között az HBO-ról felvett kópiát (és miután nagyanyám úgy kb. ötször szólt rám, hogy a „Keksz” feliratú kazettákhoz még csak véletlenül se nyúljak), csakhamar realizáltam a tévedésemet. Hogy a Predator egyáltalán nem egy jó szándékú, pozitív figura, inkább egy vérszomjas, überpontos, überhalálos monster, egy „fucking alien”, ahogy Peter Keyes ügynök aposztrofálta a második részben – aki azért jött a Földre, hogy levadássza az emberi faj csúcsragadozóit, és hogy a nyitójelenetet követő másfél órát azzal töltse, hogy válogatott módokon keserítse meg Schwarzeneggernek és elitcsapatának életét. Persze nyilván gyerekként fel sem fogtam, hogy ez a film jóval többről szól, mint hogy hegyomlásnyi keményfiúk izmoznak és lövöldöznek Dél-Amerika párás dzsungelében, ahogy az sem esett le, hogy tulajdonképpen egy professzionális, rengeteg harcot megjárt, egy életre elég borzalmat látott harcoscsapat mentális és fizikai megsemmisülésének lehetek szemtanúja.

Nekem bőven elég volt Arnold, a rengeteg badass, melldöngető kanszöveg, a már a puszta megjelenésével és sajátos mozgáskultúrájával is tekintélyt parancsoló címszereplő (itt emlékezünk meg a Predatort játszó Kevin Peter Hallról, aki civil foglalkozását tekintve pantomim-művész volt), no meg a sok-sok bazinagy fegyver. Felnőtt fejjel újranézve azért már sokat tisztult a kép: teljes mértékben átjön a film koncepciója, a felütéstől kezdve (az emberi csúcsragadozók, azaz a gyilkos kommandó-alakulat rendszerezett, hatékony működése), a sztori közepén a néző arcába robbanó erős műfajváltáson át (az ismeretlen karmaiba beleszaladó, majd pedig szép lassan összeroppanó alfahímek űzött vaddá válnak), a koridegen fináléig bezárólag (Schwarzenegger itt nem igazán győz, inkább megmenekül).

És akárhogy nézzük, erre a közönség akkoriban egyáltalán nem volt felkészülve. A nyolcvanas években járunk, a mozit a tesztoszteron-túladagolásban szenvedő izomkolosszusok uralják, a Halálos fegyver már félig-meddig beharangozta az akcióhősök következő generációját, de a Die Hardra még egy esztendőt várni kellett, és a CGI-technológia áttörése is messze van még. John McTiernan rendező viszont ügyesen és körmönfontan játszik a sztereotípiákkal, mivel a Ragadozó az első néhány másodpercet leszámítva teljesen úgy indul, mint egy átlagos, korabeli Schwarzenegger-film. Az űr hideg sötétje után két helikopter landol egy latin-amerikai banánköztársaságban napfelkeltekor, rajta hat sokat látott nehézfiúval, akik annak rendje s módja szerint szépen sorjában el is hagyják a repülő alkalmatosságot – Schwarzenegger pedig lazán kidobja a zsákját, rágyújt egy szivarra, és természetesen utoljára száll ki a gépből.

De most komolyan, már ezt az egy jelenetet is tanítani kellene a színjátszó iskolában. Kőkemény férfiak, egybites párbeszédek, a minden idők legmaszkulinabb kézfogása (ez egyébként hatalmas filmtörténelmi pillanat), aztán nemsokára már Huey gépmadarak szántják fel az eget. Néhány nosztalgiázó félmondat, katonai bakancson landoló dohányköpet, borotválkozás jéghideg tekintettel (természetesen borotvahab nélkül), mocskos disznóviccek és pörgős rock and roll. Alig tíz perc telt el, és már mindent tudsz a karakterekről: együtt nevetsz velük, mellettük vagy, amikor céltudatos arccal szelik át az őserdőt, amikor rajtaütnek egy gerillatáboron („Mi mentőcsapat vagyunk, nem kivégzőosztag!” – mondja Schwarzenegger az eligazításon, ám ne legyenek kétségeink a fiúk képességeit illetően, ha arra van szükség, pillanatok alatt teaszűrővé lyuggatják a gazembereket, ahogy azt gyakorlatban is láthatjuk), és akkor is, amikor a cselekmény szikár férfifilmből eszeveszett túlélőhorrorba csap át. Még el sem kezdődött a lényeg, de te már azon kapod magad, hogy máris megkedvelted a figurákat. És valahol pont ebben rejlik egy valamire való szörnyfilm igazi fontossága, és ez az, amit a szakemberek manapság hajlamosak figyelmen kívül hagyni: ha nem sikerül néhány perc alatt megszerettetni a karaktereket a nézővel, akkor megette a fene az egészet.

A forgatókönyv pedig pont annyit árul el róluk, amennyit muszáj, se többet, se kevesebbet. A vietnámi háborút megjárt osztag a Reagan-kormány külpolitikai módszereinek megfelelően a Szovjetunió legveszélyesebb helyein fordult meg (Kelet-Berlin, Afganisztán), és több mint valószínű, hogy ott is ugyanilyen elszántan tették a dolgukat, mint ahogy a film már említett jelenetében. Az írók semmit sem rágnak a közönség szájába, csak halványan, hanyagul elejtett félmondatokkal zavarják le a karakterépítést, és a végeredményt kétségkívül őket igazolja. Ugyanez igaz a címszereplőre is: Hollywood manapság már mindent túlmagyaráz, oda és úgy világít be bazinagy reflektorokkal, ahová és ahogyan egyáltalán nem kellene, emiatt később a Predatorok megfoghatatlan, hátborzongató misztikumát is sikerült szétgyalázni (meglepő módon nagyrészt ez pont annak Shane Blacknek köszönhető, aki ebben a filmben a vicceket puffogtató geek-katonát játssza, no meg aki többek közt a Halálos fegyver és Az utolsó cserkész büntető forgatókönyveivel vonult be a mozgóképes történelembe), itt azonban még sűrű homály lengi körül az űrből érkezett földönkívülit.

Nem tudjuk, pontosan honnan jött, nem tudjuk, mióta van itt, sőt, fajtársairól sem tudunk meg az égvilágon semmit. A szkript csak a legszükségesebb infókat csepegteti: nem e világi, high-tech cuccokkal felszerelt lény, a párás, meleg éghajlat és az erőszak vonzza, lételeme a vadászat és csendesen, láthatatlanul végzi a dolgát. A rendező frappánsan borzolja a kedélyeket, szépen és lassan fedi fel a Predator külsejét, mígnem a film végén, amikor már úgyis tudja a néző, hogy mivel állnak szemben a szereplők, premier plánban is megmutatja, és közben nagyvonalúan figyelmen kívül hagyja az eredetét is, minden olyan elemmel együtt, amely a karakter ködbe burkolódzó misztikumát csorbítaná. A szabad szemmel alig látható gyilkos fenyegetést pedig az elitcsapat mély megdöbbenéssel, konkrét rettegéssel reagálja le.

Apropó Vietnám: az átlagos rutinmunkának induló, majd végül őrült rémálomba átcsapó történetbe nem nehéz belelátni Amerika legrémisztőbb háborújának traumáját, ahol a buja dzsungel és a láthatatlan ellenség miatt végül már nem a győzelem a szempont, csupán a túlélés és a megmenekülés. Az írók zseniálisan kiforgatják a maszkulin akciófilmek tulajdonságait: szinte tapintható a karakterek arcára kiülő feszültség és félelem, az egész pikantériája pedig pont az, hogy jelen esetben olyan figurákról van szó, akik már láttak és átéltek mindenféle borzalmat, amivel ember csak találkozhat, így elméletben kizárt dolog, hogy bármitől is meghökkenjenek vagy megijedjenek.

Ám a Predatortól még bennük is megfagy a vér, és ez az, amitől igazán hatásosan működik a film: amikor az addig semmitől sem megriadó Billy sápadt arccal, némán fürkészi a dzsungelt, félelemről és halálról beszélve („Tisztán érzem, hogy les ránk valami. Valami, ami nem ember.”), vagy amikor Mac vérben forgó szemekkel, totál elmeroggyantan a „Long Tall Sally”-t énekelve indul harcba a Ragadozó ellen, ott már nem a macsóság a lényeg, hanem annak érzékeltetése, hogy ezek a keményfiúk, akikről azt hiszed, hogy az égvilágon semmi sem rendíti meg őket, valójában be vannak tojva. A végkifejlet ennek megfelelően puritán módon zajlik: Dutch nem a testi erejével, hanem az eszével és a találékonyságával kerekedik felül az ellenfelén, és az, hogy végül győztesen kerül ki az ütközetből, nem kifejezetten a gondosan megtervezett taktikának, mint inkább a szerencsés véletlennek köszönhető.

Csoda hát, hogy a filmet még bemutatása után 35 évvel is megkerülhetetlen kultklasszikusként tartják számon? Egyáltalán nem! A Ragadozóban minden benne van, amit egy kisfiú, és amit egy meglett, felnőtt akciófilm-rajongó akarhat: előbbieknek már pusztán a vagány űrlény, dzsungel, lövöldözés, büntető egysorosok, Schwarzenegger, a Nagypapa (!), utóbbiaknak pedig, mintegy plusz érdekességként az egyszerű, ámde nagyszerű mögöttes tartalom. McTiernan briliáns atmoszféra teremtéssel, Alan Silvestri pedig fülbemászó zenével kíséri a gyilkos túrát, a karakterek teljes mértékben a helyükön vannak, a színészek, noha ha megfeszülnek sem fognak a legnagyobbak között sorakozni, elfelejteni sosem fogod őket, és akkor még ott van a Predator jellegzetes, kattogós hangja, mely generációk agyába égett bele. Ha igazi autentikus, nyolcvanas évekbeli nosztalgiára vágysz, kevés alkalmasabb film létezik ennél – ezredjére is ugyanolyan feelinges ellátogatni a guatemalai dzsungelbe, mint először. Ha a cikket olvasva neked is megjött a kedved, akkor nincs más hátra, mint: Get to da choppa!

Gamekapocs értékelés: 10

Rendező: John McTiernan
Producer: Lawrence Gordon, Joel Silver, John Davis
Forgatókönyv: Jim Thomas, John Thomas
Szereplők: Arnold Schwarzenegger, Carl Weathers, Elpidia Carrillo, Bill Duke, Richard Chaves, Jesse Ventura, Sonny Landham, Shane Black, R.G. Armstrong, Kevin Peter Hall
Zene: Alan Silvestri
Operatőr: Donald McAlpine
Vágó: John F. Link, Mark Helfrich
Gyártó: 20th Century Fox, Lawrence Gordon Productions, Slver Pictures, Davis Entertainment
Forgalmazó: 20th Century Fox
Játékidő: 107 perc
Eredeti premier: 1987. június 12.
Hazai premier: 1990. május 31.