Conan, a barbár visszatekintő kritika

Noha a különböző, vadászgató, halászgató, gyűjtögető, néha még egymással is rivalizáló indián törzsek már jóval a spanyol konkvisztádorok és az európai telepesek érkezése előtt is évszázadokon keresztül szelték a végtelen prérit, majd a nagy hódítás után az észek-amerikai gyarmatok is sikerrel vívták ki saját szabadságukat a függetlenségi háborúban az őket elnyomó britek ellen, ha szigorúan nézzük, akkor könnyen kijelenthetjük, hogy az USA-nak nincs nagy történelmi múltja. Földjét sosem dúlták acélforgató barbár törzsek, nem taposták könyörtelen nomád hordák, nem születtek hatalmas birodalmak, többgenerációs uralkodó-dinasztiákkal, zsarnok királyokkal, ódon várakkal, kastélyokkal, ahogy bátor lovagok sem fogtak kardot, hogy hősies tetteikkel és legendás kalandjaikkal írják be a nevüket a történelem nagykönyvébe. Nem voltak ókori mitológiák, mindenható istenek, kitartásuknak és emberfeletti akaratuknak köszönhetően hősökké váló félistenek és halandók, sem pedig epikus középkori mesék. És valahol pont eme hiányérzet miatt indultak útjára a XIX. század végén-XX. század elején az olyan műfajok, mint a western és a fantasy – mert úgy voltak vele az amerikaiak, hogy ha már nincsenek saját mítoszaik, saját történelmük, akkor majd csinálnak maguknak.

És ugyanazzal a rettenthetetlen attitűddel, amellyel annak idején önnön erejükből nyerték el függetlenségüket, saját legendákat, saját meséket, és saját hősöket alkottak. A sosemvolt múltjukat fantáziájukkal pótolták, végtelen képzeteikből pedig régi világok, távoli galaxisok és mesebeli vidékek születtek meg, amelyeket jól fésült, célt sosem tévesztő pisztolyforgató cowboyok, bárdjukkal az ellenfelek seregein könnyedén átgázoló nemes harcosok és csillagközi kalandorok lakták be, akik havi rendszerességgel megjelenő magazinokban és ponyvákban szórakoztatták a közönséget. Ezen ambíciók lettek végül Hollywood alappillérei (hiszen a filmipart is főleg ezekre az álmokra és vágyakra építették), valamint a szuperhősképregények is ennek köszönhetően virágoztak ki – azt pedig már meg sem magyarázom, hogy, ahogy annak idején az orrba-szájba vetített westernfilmek/sorozatok sikerességét, úgy a manapság szintén mindenkit maga mögé parancsoló szuperhősmánia titkát is Amerika múltjának szegényes táptalaján kell keresni.

A századforduló után szárbaszökkenő mitológiaépítés, azon belül is a fantasy műfaj egyik legjelentősebb képviselője a tragikusan fiatalon eltávozott Robert E. Howard, akinek olyan ikonikus karaktereket köszönhetünk, mint Kull király, Solomon Kane, Cormac Mac Art, és nem utolsó sorban Conan, a kimmériai barbár, aki mindőjük közül a legnépszerűbb figurája lett a Howard agyából kipattant sword and sorcery szubzsánernek. Bár Howard többi hőse sem szűkölködött azokban az erényekben, amelyekkel a kimmériai hegyomlás kerekedett felül ellenségein, mégis leginkább Conan testesítette meg azt a karaktertípust, akinek bőrében az író is könnyen el tudta volna magát képzelni – egyúttal azt is, aki különböző okoknál fogva sosem lehetett. A Conan-sztorik felépítését és narratíváját megvizsgálva nem csak az tiszta, hogy túlbuzgott benne a mesélés iránti olthatatlan vágy, de magánéletét figyelembe véve az is megállapítható, hogy az író a karakter kalandjain keresztül élte meg azt, amit a valóságban nem tudott.

A gyenge szívproblémákkal és mániás depresszióval küzdő Howard a boksz és a testépítés iránt is komolyan érdeklődött, gyenge fizikuma és mentális állapota azonban nem tette lehetővé, hogy olyan kikezdhetetlen erővel bírjon, mint hősei, viszont kilenc-tíz éves korában ujjaival már az írógépet csapkodta, és alig múlt el tizennyolc, amikor egyik története nyomtatásban is megjelent. Tökéletesen érthető tehát, hogy művei miért olyanok, amilyenek, hovatovább, ebben a kontextusban még érdekesebb Conan-történeteket olvasni. Adott a fizikai erejével és primitív intelligenciájával bármiféle szörnyetegen, varázslón, és gonoszon felülkerekedő veszedelmes barbár harcos, aki ráadásul már puszta megjelenésével képes elnyerni a kívánt nő szívét (talán nem is olyan nehéz kitalálni, hogy Howard, amellett, hogy fizikailag sem volt a toppon, a gyengébbik nemnél sem voltak nagy sikerei), de maguk a nők is jórészt tehetséges, vakmerő kardforgatók, nem holmi gyenge, megmentendő cicababák. Az író nagyon is jól tudta, hogy a világ, amelyben él, enyhén szólva is igazságtalan, így hát nem volt rest úgy alakítani ezeket a sztorikat és karaktereket, ahogy szerinte kellett volna működnie a dolgoknak. Az ő világában ugyanis, bár történnek borzalmas események, a végére valahogy helyreáll a rend: a hősök legyőzik a rosszakat, megbosszulják a régi sérelmeket (nincs itt semmiféle filozofálás a hidegen tálalásról, meg a két megásott sírról: ha valaki megölte a családodat, szeretteidet, akkor baltát a fejébe!), és dicsőségben fürödve távoznak. Ez a fiktív világ kegyetlen, de igazságos.

Howard több mint húsz Conan-történetet írt (plusz egy regényt, ami egyébként remekül megmutatja, hogy hiába mestere valaki a novelláknak, attól még nem biztos, hogy a hosszabb terjedelmű sztorikkal is elboldogul), azonban idővel egyre kevésbé nyújtott számára felüdülést a kitalált világba való menekülés. A körülötte felhalmozódó magánéleti problémák, valamint édesanyja betegsége miatt 30 évesen önkezével vetett véget életének – fiatalon, pályája csúcsán, írói erejének teljében. Ám ez természetesen nem akadályozta meg alkotásait abban, hogy idővel megkapják a nekik kijáró elismerést, és hogy hősei mind a mai napig meghatározó, több művészgenerációt is inspiráló popkulturális alakokká váljanak. Főleg igaz ez a Conan-mitológiára: komoly feladat lenne a teljesség igénye nélkül felsorolni az összes olyan írót, akire hatással volt a kimmériai barbár és Hyboria sokszínű világa, de az is lehet, hogy – bár ezt Tolkien sosem ismerte el – még a Gyűrűk Ura sem létezne (vagy legalábbis nem abban a formában, ahogy ismerjük) a Conan-novellák nélkül.

Hősünk kalandjai természetesen nem értek véget Howard halálával: évtizedek óta készülnek könyvek, képregények (ezek közül a leghíresebb sorozat, a Savage Sword of Conan egy ideje magyarul is olvasható), videojátékok és filmek a kimmériai főszereplésével – és sajnálatos módon amennyire tevékenyen zúdítják ránk a különböző Conan-adaptációkat, pont annyira fullad rendre kudarcba Howard pőre, sallangmentes, alakoskodás nélküli szikár világának hű megidézése. Nem kell különösebben szőrösszívűnek lenni ahhoz, hogy arra a következtetésre jussunk, hogy ha filmről van szó, akkor csak egyszer sikerült úgy istenigazából átadni a Conan-mítosz nyers lényegét, mégpedig 1982-ben, John Milius rendezővel, és az Osztrák Tölggyel, Arnold Schwarzeneggerrel a főszerepben. Egyszeri és egyedülálló alkalom volt ez, amit nemhogy manapság, de még akkor, a nyolcvanas években sem tudtak megismételni.

Sőt, már az is hihetetlen csoda, hogy a Conan, a barbár akkor és ott, ebben a formában így létrejöhetett. Pedig, ha megnézzük Hollywood akkori állapotát, első látásra ez a koncepció értő kezekben eleve sikert ígért: a hatvanas-hetvenes években lezajlott Hollywood Reneszánsz alatt a motoros road movie-k, a westernek, a bűnfilmek és a szerelmi drámák határozták meg a mozikínálatot. Fantasyt még nagyítóval sem lehetett találni, azonban 1981-ben az Excalibur már elkezdte döngetni a kapukat, amiknek aztán a Conan, a barbár ment neki és szakított át. Profi rendezéssel, a történelem előtti civilizációk bámulatos megjelenítésével, hivatkozási alapnak számító zenével, a férfiasság, a puszta erő, a büszkeség és az ősi erények kidomborításával, nem utolsó sorban pedig egy filmiparba betörni akaró egykori testépítővel, aki noha sosem tartozott a kifogásolhatatlan színészóriások közé, fizikuma és karizmája miatt mindezek tökéletesen összpontosultak körülötte.

Az utókor a megmondhatója, hogy nem kis teljesítmény ez, ugyanis Howard műveit nagyon nehéz mozgóképre adaptálni, elég csak a rengeteg félresikerült interpretációra gondolni: a briliáns érzékkel vegyített kaland és pátosz, a bő lére eresztett, ellenben sosem dagályos leírások nem éppen filmkompatibilisek, és akkor még nem is beszéltünk Frank Frazetta és Boris Vallejo festményeiről, melyek az évek során visszafordíthatatlanul összeforrtak Conan alakjával és világával. Mert most komolyan, hogy a fenébe lehet mozivászonra átvinni azoknak a képeknek a hangulatát? Nem is véletlen, hogy a legtöbben ezekhez az illusztrációkhoz társítják az anatómiai szuperformába öntött kimmériai barbárt, a rusnya, nem e világi szörnyetegeket, a gonosz boszorkányokat, a hősünket támogató lenge, kétes múltú, szexi nőket, valamint a lenyűgöző városokat, királyságokat, tengereket, erdőket, sivatagokat, kanyonokat, ahol még a legkisebb barlangban is elképesztő kalandok várják az embert. Szóval úgy lényegében mindent, amit Howard anno megálmodott az ütött-kopott írógépnél ülve.

És az, hogy a Conan, a barbár mindezt teljesíteni tudta, nem csak egy sor tehetséges és hozzáértő szakemberek múlott. Önmagában nem volt elég Oliver Stone egyszerű, ámde lényegre törő forgatókönyve, nem volt elég John Milius régimódi rendezői habitusa, ahogy nem volt elég Basil Poledouris világklasszis score-ja sem. Kellett ehhez a csillagok szerencsés együtt állása, kellett ehhez egy Arnold Schwarzenegger, aki imponáló felépítésével és szinte már emberfeletti izmaival (fun fact: összesen 20 kilót dobott le versenysúlyából a szerep kedvéért) tökéletesen megtestesíti az ősférfi prototípusát. Arnold már eleve a bodybuilder karrierje miatt megérdemli az elismerést és a tiszteletet, filmes pályafutásáért nemkülönben: attól függetlenül, hogy színész sose volt, pusztán küllemével és kisugárzásával sikerült kompenzálnia elhanyagolható színészi képességeit. Nem adta fel, szakadatlanul küzdött a céljaiért, és ezt a tanító való kitartást egy csipetnyi szerencse fűszerezte meg. Jókor volt jó helyen, a sors elé gördített néhány nagy lehetőséget, ő pedig tudott is élni velük.

Ennél nem is lehetett volna tökéletesebb az egész. Elég csak ránézni: amikor Conan vérszomjas vadállatként harcol az arénában, amikor törökülésben méltóságteljesen, határozott hangon mondja el egyetlen mondatban, hogy mi a legjobb az életben („To crush your enemies, see them driven before you, and to hear the lamentation of their women”), amikor a közelgő sereget nézve kéri istene segítségét, és még meg is fenyegeti, ha az nem segíti a csatában, amikor kiáll a balkonra, és jobb kezében apja törött kardját, bal kezében pedig Thulsa Doom levágott fejét szorongatja, vagy szimplán csak a pengét forgatja a tengerparton, félmeztelenül, ami gyakorlatilag a nyers erő mozgóképes poézise, a férfiasság és a tesztoszteron diadalmas ünneplése. Valami olyan, amit ma már nem lehet ilyen hatásosan közvetíteni egy filmben. Pont így kell ezt: a bonyolult lélektani fejtegetések mellőzésével, pusztán a hangulat erejével – valahogy úgy, ahogy a Conan-novellák oldalain.

Persze attól függetlenül, hogy a film szinte összes elemét a főszereplő aurájának rendelték alá, Schwarzenegger neve önmagában még nem volt garancia a sikerre – az illusztris stáb is rendesen odatette magát. Nincs semmi túlragozva, túlmagyarázva, a kardpárbajokat és a harcjeleneteket mindenféle túlspilázott megoldás nélkül koreografálták meg. A fegyverek ennek megfelelően igaziak, nem holmi műanyag, fröccsöntött kacatok (minden kardnak, tőrnek, fejszének és kalapácsnak megvan a maga súlya, és amikor lesújtanak vele, az bizony tényleg odacsap), a nők zöme sem siránkozó nebántsvirág (Valeria és Conan nagyjából öt szót szólnak összesen egymáshoz, és lássanak csodát, mégis működik köztük a kémia), James Earl Jones pedig zseniális Thulsa Doomként. A nagyszerű tulajdonságokra, a hősábrázolásra és a festményekre kívánkozó pózokra az elképesztően erős és döbbenetesen gyönyörű zene teszi fel a koronát. Garantáltan forr az ember vére, miközben Basil Poledouris Wagner és Prokofjev műveinek epikusságát idéző muzsikáját hallgatja – ami az alapból is isteni magasságokban lebegő atmoszférát egy következő szintre emeli.

Sípok, üstdobok, fanfárok, kórus: a jelenetekkel, képekkel együtt igazi éteri állapotba katapultálják a nézőt/hallgatót, kevés soundtrack tud ennyire belesimulni a film szellemiségébe. Az összhatás lehengerlő: Te magad is kardot rántanál, ölnél, harcolnál valami nemes dologért, vagy pusztán csak a bosszúért, de ha egyedül csak a zenét hallgatod, a képzeletedben akkor is látni fogod a robosztus testű barbárt, ahogyan az utolsó csepp véréig küzd, még a túlerővel szemben is. Szó, ami szó: nem ok nélkül jegyzik Poledouris mesterművét a legnagyobbak közt. A zene és a minimálisra redukált dialógusok elegye már-már nem is hagyományos moziként, hanem operaként interpretálja a filmet.

Egyáltalán nem ördögtől való a gondolat: a Conan, a barbár inkább opera, mint film. Egy legendás hőseposzokhoz mérhető grandiózus klasszikus, ami nem mellesleg újra divatba hozta a fantasy zsánert, előrevetítette a nyolcvanas-kilencvenes évek akciómozijainak hőstípusát, valamint megajándékozta a filmtörténelmet egy meghatározó sztárral. Ahogy már említettem: a csillagok szerencsés együtt állása. És mint az köztudott, ilyen csodák nagyon-nagyon ritkán történnek, ahogy egy poént sem lehet kétszer elsütni. A Conan, a barbárt egyetlen egy folytatás követte 1984-ben (Conan, a pusztító), szintén Schwarzenegger főszereplésével, azonban nem sikerült megismételni az előd mennybemenetelét. Így a harmadik felvonás végül nem készült el (noha a Kull, a hódító című tévéfilm sokat merített annak forgatókönyvéből, nem sok köze volt már sem Conanhez, sem Arnoldhoz), a kimmériai barbár azonban egy zs-kategóriás sorozatban domborított, majd készült egy remake is 2011-ben, Jason Momoával – mindegyik borzalmas lett, és nem csak a ’82-es csúcsfilmhez képest. Egy ideig szó volt arról, hogy Schwarzenegger visszatér, mint öreg, élete alkonyán járó, mindennapjait már királyként tengető Conan még egy utolsó csatára, és habár a szkript elvileg már régen elkészült, majdnem biztos, hogy ebből sem lesz már semmi. Mondjuk ez talán nem is akkora baj: Hollywood manapság amúgy sem tud mit kezdeni a „barbár” kifejezéssel. Szomorkodni így sem kell, az elbaltázott próbálkozások és a kudarcba fulladt projektek kiszáradt, megkövesedett földjén így is van egy fényesen ragyogó ékkő, mely egészen az égbe nyúló hegyekig csúcsosodik, és trónján ülve neveti ki a hitványabbnál hitványabb Howard-adaptációkat.

Gamekapocs értékelés: 10

Rendező: John Milius
Producer: Buzz Feitshans, Rafaella De Laurentiis
Forgatókönyv: John Milius, Oliver Stone
Szereplők: Arnold Schwarzenegger, James Earl Jones, Sandahl Bergman, Ben Davidson, Cassandra Gaviola, Gerry Lopez, Mako, Valerie Quennessen, William Smith, Max von Sydow
Zene: Basil Poledouris
Operatőr: Duke Callaghan
Vágó: C Timothy O'Meara
Gyártó: Dino De Laurentiis Corporation
Forgalmazó: Universal Pictures, 20th Century Fox
Játékidő: 129 perc
Eredeti premier: 1982. május 14.