Avatar: A víz útja filmkritika

Pontosan 13 évet kellett várni James Cameron epikus meséjének folytatására: az első rész még 2009-ben akkora kasszát robbantott, hogy azzal egyből leiskolázta egész Hollywoodot és a komplett filmipart. Az Avatar grandiózus mennybemenetele a mai napig példátlan: hatalmas hype, óriási költségvetés, majdnem három milliárd dolláros világszintű bevétel, és akkor még nem is beszéltünk a hihetetlenül részletgazdag CGI-ről és a 3D-s technológia forradalmasításáról. Még manapság, a rengeteg szuperhősös blockbuster és látványfilm közt is ritka, hogy egy mozgóképes alkotás ilyen sok embert mozgasson meg, ennyire felkeltse a közönség figyelmét, ennyi vitát, eszmecserét indítson el, és ennyire mélyen beleépüljön a mindennapokba. Lehet szeretni, lehet utálni, de azt el kell ismerni, hogy Cameron meséje nem az a tipikus tizenkettő egy tucat mozi, amit hamar elfelejtene az ember: hiába 13 esztendeje mutatták be, még mindig beszélnek róla, és még mindig a világ legsikeresebb filmje – igaz, néha-néha akad kihívója, de a gyakori újravetítések során folyton folyvást visszakapaszkodik a csúcsra. És ahogy az Avatarra, úgy Cameronra is lehet kígyót-békát kiabálni, ám az kétségbevonhatatlan, hogy ilyet csak ő tud.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a film részben amiatt maradt ilyen hosszú ideig a köztudatban, mert Cameron rendszeresen csepegtette az infókat a várva várt folytatásról, amelyet ambiciózus nyilatkozatok (habár a forgatókönyv készen volt, a technológia még hiányzott a vászonra álmodásához, de semmi gond, Cameron mester fogta magát, és feltalálta azt), további bejelentések (nem is egy folytatás lesz, hanem mindjárt négy!), majd pedig a szokásos premiertologatások (a második epizód eredetileg 2015-ben jelent volna meg) tarkítottak. Attól függetlenül, hogy ezek miatt a dolgok miatt az internetre szabadult rosszmájú megjegyzésekkel azért nem nehéz egyetérteni (példának okáért: minden idők egyik legjobb blockbuster-rendezője miért is ragaszkodik ennyire az Avatar-frencsájzhoz, mikor 2009 óta rengeteg remek filmet tudott volna összehozni?), az izgalom a tetőfokára hágott, kevés olyan ember volt, aki ne akart volna visszatérni Pandora sokszínű világába.

Cameron amúgy sem az a sietős fajta: kínosan odafigyel a részletekre, ritkán enged az elképzeléseiből, a legeslegutolsó képkockát is milliószor átgondolja, mindennek úgy kell történnie, úgy kell kinéznie, ahogyan azt fejben megálmodta. Egyszerre irigylésre méltó és már-már abnormális ez az emberfeletti lelkesedés, viszont nyugodtan meg lehet nézni a filmjeit, a túlbuzgóság mindig is meglátszott a végeredményen, legyen az a Terminátor 1-2, A bolygó neve: Halál, A mélység titka, a True Lies, vagy épp a Titanic. Azon felül, hogy remek tehetséggel érez rá, hogy milyen arányban mérje ki a látvány-történet-karakterek szentháromságát, és hogy nagyon ért a kasszasikerek receptjéhez, Cameron apánk bizony nem szarral gurigázik, kívánnivalók nélkül hozza azt, amit kell, és amit megígért. Erre pedig egyre kevesebben képesek a filmiparban, és voltaképp ez az a dolog, ami egy következő szintre emeli az Avatar: A víz útját is. Ezen a ponton túl már jóval többről van szó, mint szimpla látványpornóról és üres tech demóról.

Ez a film egy mozgóképes önvallomás az egoról, a mozizás, mint közösségi élmény fontosságáról, és a szerző végtelen szerelméről, amelyet a saját maga által teremtett világa iránt érez. Ez látszik is minden egyes képkockáján: Cameron egy több mint három órás kalandra hív minket ismerős és eddig nem ismert helyekre egyaránt, univerzális, egyben aktuális, a valóságban is létező témákról mesél. Előbbivel a szívünket, utóbbival az agyunkat szólítja meg, olyan köntösben, amilyenben eddig még tényleg nem láttuk. Egyszerű tehát a képlet: ha tetszett az első rész, akkor ez is tetszeni fog, nincs nagy ok az aggodalomra, és jó esély van rá, hogy ezúttal is sokakat szippant majd be Pandora világa, és a nem mindennapi élmény után ismét sokan lesznek hálásak Cameronnak, hogy nem csak megálmodta, hanem a közönség elé is tárta megalomán agyszüleményét.

Persze ahogy az előd, úgy A víz útja is két halmazra bontható, amelyeknek kompromisszumot kell kötniük egymással, hogy az egyik ne nyomja el a másikat, azaz, hogy a látvány ne menjen minden áron a sztori és a karakterek rovására. Voltak olyanok, akik pont ezt nehezményezték az első részben, noha véleményem szerint, bár nem sikerült tökéletesen a kiegyensúlyozni a két dolgot, összességében a narratíva vitte magával a nézőt, főleg a cselekmény hatalmas emocionális töltete, valamint a sci-fi műfajába csomagolt valóságszagú áthallások miatt. A víz útjának is ugyanez a célkitűzése, viszont a két tulajdonság most nem simul össze annyira szépen, mint korábban.

Na, nyilván nem a látvánnyal van a probléma, sőt! 2009-ben se volt piskóta az atmoszférateremtés, a totál élethű motion capture, illetve a részletgazdag, ennél fogva teljesen élőnek és lélegzőnek ható környezet, amit még 13 esztendővel később is csak nagyon-nagyon kevesen tudnak überelni. De most, 2002-ben, a gigafilmek és a CGI-orientált produkciók korában az öreg Cameron olyan profi látványvilágot rakott össze, hogy az nemcsak az utóbbi idők tengerek és óceánok alatt játszódó alkotásait, de úgy en bloc minden eddigi blockbustert keresztben lenyel. Az, hogy megdöbbentő és ámulatba ejtő, még enyhe kifejezés. Már eleve az előző részben debütált erdős helyszínekre is rátesznek egy-két lapáttal, ahogy a figurák mozgása, összes grimasza és legapróbb arcrezdülése is messzemenőkig élethű. Egyszerűen nincsenek sumákolások, megúszós húzások, Cameron, mint egy ősz szakállú dinópark igazgató, nem spórolt semmin.

Azonban az igazi fő attrakció egyértelműen Pandora vízi világa és az ott élő törzsei. A tengerrel szimbiózisban létező na’vik bemutatása nagyszerű, a rengeteg szín, az ezernyi csoda, a számos új, eleddig ismeretlen faj láttán a néző megnyalja mind a tíz ujját, és a szemsimogató képek gyakorlatilag egy elszabadult fantáziával megáldott természetfilm benyomását keltik, ami a melankolikus zenével együtt olyan különleges hangulatot teremt, hogy azt óráig eltudnád bámulni. Cameron erre minden lehetőséget meg is ad, ugyanis A víz útja természetfilm-jellegét még tovább erősíti a vékonyka, az előző részhez képest jóval redukáltabb tényleges cselekmény. A 192 percnek megvannak a maga okai, Cameron ráérősen mesél, elsősorban képeken keresztül, hosszú snittekkel mutatja be a korall népének nevezett Metkayina törzs ökofilozófiáját, környezetvédő etikáját és lélektestvériségét, miközben élesen szembesít minket azzal, hogy a való életben mennyire kizsákmányoljuk és pusztítjuk a természetet, hogy mennyi kincstől fosztjuk meg magunkat és saját bolygónkat.

Nincs ebben semmi új, nap mint nap készülnek ezzel kapcsolatos dokumentumfilmek (Cameron is csinált néhányat, melyeknek emlékét most vissza is idézi), már az első résznek is volt egy ilyen, elég erős színezete. Itt megint jókora adagot kapunk az ipari fejlődést elmebeteg üzemmódban művelő emberiségről, akik a profitért cserébe bármit szétgyaláznak, bármilyen állatot legyilkolnak, és bárkit rabigába hajtanak, aztán maximum már csak annyira futja tőlük, hogy a halott tetemek fölött képmutató módon csodálkoznak, hogy milyen intelligens és páratlan lényekről van szó. Az üzenet kissé szájbarágós, de azt nehezen lehetne állítani, hogy nincs benne igazság – a természet kizsákmányolása nemhogy mérséklődik, hanem folyamatosan fokozódik, azt meg egyáltalán ne higgyük, hogy ha az emberiség rendelkezne azzal a technológiával, mint a filmben, akkor nem utazna távoli bolygókra, és nem aknázná ki minden áron az azokon található erőforrásokat.

Az előbb említett, ezúttal kissé elhanyagolt sztori már más tészta. Cameron egyrészt a látványt és a mögöttes tartalmat előrébb helyezte (oké, az első résszel is ez volt a helyzet, de ezt most sikerült még tovább fokozni), másrészt a tétek kevésbé globálisak, egyúttal a történet is sokkal személyesebb. Egy Avatar-film esetében mondjuk eleve infantilis olyan szavakat használni, mint „kicsi”, vagy „visszafogott”, elvégre minden idők leglátványosabb mozijáról beszélünk, de ha lehámozzuk róla a vérprofi CGI-t és a zseniális számítógépes effekteket, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy A víz útja kevésbé rengeti meg Pandora világát, mint az első rész, és középpontjában inkább a család áll. A karakterek emiatt már mélyebbek, árnyaltabbak, a forgatókönyv a tettek érzelmi következményeire, a felnövésre, az apa-fia kapcsolatra és a házasság próbatételeire koncentrál, amolyan Cameron best ofként, ami frappáns módon merít a rendező eddigi összes filmjéből. A korábban kollektív, egy egész bolygóra kiterjedő kilátás összeszűkül, mely azt hozza magával, hogy A víz útja már korántsem egy kerek, önmaga lábán tökéletesen megálló alkotás, csupán megágyaz a soron következő folytatásnak, ám bizonyos szemszögből nézve a tétek még felül is múlják az előző részt.

Hiszen a többség szempontjából valóban fontos egy virágzó planéta, az otthon megvédése, de az egyén számára mégiscsak a család a minden, a család jelenti az otthont, nem számít, hol járnak, amíg együtt vannak és összetartanak. Cameron ugyan rengeteg szirupos jelenetet, túlérzelgős párbeszédet és bölcselkedő monológot hoz ki ebből az alapgondolatból, mégis, A víz útja teljesen más szinten mozog, mint a mai blockbusterek legtöbbje: nincsenek modoros dialógusok és poénok, sem erőltetett, vicceskedő beszólások, amiket szinte csak a fiatal generáció tud értékelni, a réi iskola tanulónak viszont leginkább már fárasztó, nincsenek óvodásként viselkedő felnőttek és kötelező balfékek. Formanyelvében, hangulatában és gondolatvilágában a korai Steven Spielberg és George Lucas klasszikusok köszönnek vissza, amelyeknek felfogása 2022-ben már jócskán idejétmúlt, de végeredményben A víz útja ezt szépen előnyére fordítja.

És hát ki más hozná el nekünk újra a precízen összerakott, centire kiszámolt intelligens blockbusterek korát, mint Hollywood utolsó nagy rendezőinek az egyike? Az Avatar folyatása röpke három óra tizenkét percre feleleveníti az old school történetmesélést és a régifajta gigafilmeket, amikor a karakterek és a sztori még egészséges mértékben tudott együttműködni a speciális effektekkel, és amikor még nem volt ördögtől való gondolat, hogy egy látványfilmnek is lehet agya és képviselhet igazi értéket. Pont ebben rejlik A víz útja sikere: lehet, hogy Cameron félig-meddig feláldozta a sztorit a világépítés oltárán, és lehet, hogy a forgatókönyvön levakarhatatlanul ott díszeleg az álomgyári konform bélyege, de mint élmény, zokszó nélkül lehengerlő. Elintézhetjük annyival, hogy majd streamingen jó lesz, várhatunk minimum két évet, mire leadja a televízió, beérhetjük a neten keringő kamerás, bilihangos kalózverzióval, de ha tényleg érdekel minket ez a film, akkor csak magunkkal szúrunk ki, ha költségkímélő alternatívákat keresünk. Ezt az élményt csak nagyvásznon, 3D-ben, lehetőleg IMAX-ben szabad magunkévá tenni, úgy van igazán értelme – meg különben is, pont az ilyen alkotások miatt találták ki a mozit.

Gamekapocs értékelés: 8.0

Rendező: James Cameron
Producer: James Cameron, Jon Landau
Forgatókönyv: James Cemeron, Rick Jaffa, Amanda Silver
Történet: James Cameron, Rick Jaffa, Amanda Silver, Josh Friedman, Shane Salerno
Szereplők: Sam Worthington, Zoe Saldana, Sigourney Weaver, Stephen Lang, Kate Winslet
Zene: Simon Franglen
Operatőr: Russell Carpenter
Vágó: Stephen E. Rivkin, David Brenner, John Refoua, James Cameron
Gyártó: Lightstorm Entertainment, TSG Entertainment
Forgalmazó: 20th Century Fox
Játékidő: 192 perc
Eredeti premier: 2022. december 16.
Hazai premier: 2022. december 15.