Tőrbe ejtve: Az üveghagyma filmkritika

2019-ben a sokat szidott író-rendező, Rian Johnson (akiről valószínűleg nem egy Woodoo babát készítettek, majd szurkodták azt szét a dühödt Star Wars-rajongók) egy klasszikus, régimódi, mégis frissnek ható jópofa krimivel jelentkezett, amivel nem csupán kijavította korábbi ballépését, de az évtized egyik legjobb filmjét tette le az asztalra. A Tőrbe ejtve, amellett, hogy társadalmi és aktuálpolitikai felhangjaival ügyesen forgatta fel az Agatha Christie-féle detektívtörténetek stílusát, idilli hangulatával és patikamérlegen kimért meseszerűségével röpke 120 percre visszahozta a vasárnap délutáni-kora esti órákban vetített tévéfilmek feelingjét. Azokat, amelyeknél már a történet legelején biztosak lehettünk benne, hogy a cselekmény végén a főhős lefüleli az aktuális tettest, és amelyekben sokszor nem is elsősorban a gyilkos személye, mint inkább maga a nyomozás folyamata, az apró kirakós darabkák összeillesztése volt érdekes.

Ennek a szövevényes, rejtélyekkel teli pókhálónak a közepén pedig ott állt a Daniel Craig alakította Benoit Blanc, a magánnyomozó, aki összefogta az egész sztorit. Éles eszű és cinikus, mint Sherlock Holmes; tökéletesen tisztában van saját szakértelmével, és ezt nem rest úton-útfélen hangoztatni, néha harmadik személyként beszélve önmagáról, majd amikor elragadja a hév, lelkes buzgalommal leplezi le a fondorlatos gyilkosságot, pont mint Poirot. Emellett időnként szerény, direkt botladozó is, amivel sikeresen fenntartja annak látszatát, hogy egyáltalán nem annyira jó, mint amennyire a híre, csak azért, hogy végül kimutassa foga fehérjt, és bámulatos tehetséggel húzza ki a szőnyeget a tettes lába alól, akárcsak Columbo hadnagy tette fénykorában. Az összkép tökéletes volt, a végeredményt a közönség is szerette, a szakma pedig megérdemelt díjesővel jutalmazta, valamint Daniel Craig remek színészi játéka miatt egyre biztosabbá vált az a feltételezés, hogy nem csak James Bondként fog emlékezni rá az utókor.

Természetesen egy ekkora siker folytatásért kiáltott, viszont a koronavírus kicsit átrendezte a mozi és a streaming sakktábláját, melynek eredményeként a Netflix több mint 400 millió dolláros szerződést kötött Johnsonékkal, nem is egy, hanem mindjárt két további Benoit Blanc-filmre. Az kétségtelen, hogy az alkotók jól jártak ezzel az üzlettel, az viszont már más kérdés, hogy a közönség, azaz mi, maradéktalanul elégedettek leszünk-e a folytatások minőségével. Mert ha mondjuk öt vagy hat évvel ezelőtt hoztak volna össze egy ilyen volumenű dealt, mindnyájan boldogan bokszolunk a levegőbe, de a streaming szolgáltató jelenlegi helyzetét elnézve már enyhén szólva sem a győztesek nyugalmával dőlünk hátra, ha a Netflix ráteszi valamire a kezét.

Félelmeink egyébként nem voltak teljesen alaptalanok, noha Az üveghagyma című második epizód többé-kevésbé ügyesen épít az első rész által lefektetett alapokra. A recept nagyjából ugyanaz: ismét adott egy zárt helyszín (ódon kastély helyett ezúttal egy modern berendezésű görög sziget), ahol egy kis csapat körül bonyolódik a helyzet. Nemsokára megtörténik az első gyilkosság is, a forgatókönyv pedig különböző perspektívákon keresztül ismerteti meg a szituáció többféle olvasatát, miközben fondorlatosan rávezet minket a megoldásra, melyben ezúttal sem a gyilkos kiléte, sokkal inkább a gyilkosság módszere és indítéka a lényeges. Az apró részletek, a különféle szemszögek, a hanyagul elejtett félszavak mind-mind fontos szerepet játszanak a történetben, amelyek aztán a fináléra egy egységes egésszé állnak össze. Itt nincsenek felesleges dialógusok, sem töltelékszálak – még a legkisebb, legjelentéktelenebbnek tűnő tárgyaknak is konkrét, jelzésértékű mondanivalójuk van, egy népszerű gitártól kezdve, a világ leghíresebb festményén át, a címszereplő üvegpalotáig bezárólag.

A cselekmény telis-tele van utalásokkal, főhajtásokkal, szimbólumokkal és metaforákkal, ember legyen a talpán, aki az első megtekintéskor kiszúrja mindet – ezek a tulajdonságok nem csupán csavarossá, hanem kiszámíthatatlanná is teszik a történetet. Na meg persze gúnyossá: a szereplők egytől egyig gyarló, álnok, vagy simán csak buta figurák, hasonlóképp, mint az előző epizód konzervatív nyugati társadalmi értékrendeket valló, ám a saját, pénzzel kitömött komfortzónájukba belehülyült, ezért a külvilág valós problémáiról semmit sem tudó családtagjai. A társaság minden egyes résztvevője a modern kapitalizmus valamelyik ágának két lábon járó képviselője (technológia, politika, divat, streaming), élükön az Elon Musk-Jeff Bezos paródiával, aki őrült ötleteivel akar nyomot hagyni a világban, és közben egyáltalán nem érdekli, hogy az elkeseredett önmegvalósítása alatt hány ártatlan ember kerülhet a képzeletbeli puskájának rosszabbik végére.

Persze a többieket sem kell félteni, mindnyájan a nagy sikerre és vagyonra hajtanak, és lehetőleg minél kevesebb belefektetett munkával szeretnék azt megszerezni. Ennélfogva hamar kiderül, hogy a csapatot kizárólag csak az önérdek tartja össze, Johnson pedig ki is forgatja ezeket a karaktereket, és leleplezi alantas, önző hátsó szándékaikat. Láthatóan élvezettel cincálja szét őket, a kiöregedett modellek, az üresfejű influenszerek, a politikai pálya felé kacsintgató törtető cápák, és a saját képzelt nagyságukban fürdő techguruk is egyaránt megkapják a magukét, az első epizódra jellemző aktuálpolitikai kiszólásokkal megfűszerezve.

Amelyeket Johnson ezúttal egy kicsit túl is tolt. Az eredeti film többek közt azért volt remek, mert bár ott is akadtak túlzó pillanatok és röhejes karakterrajzok, a végeredmény mégis hihető határokon belül mozgott – épp annyira volt gúnyos, hogy az összkép még pont szórakoztató maradt. Az üveghagyma viszont olykor rettenetesen elveti a sulykot: hiába a neves színészgárda, Edward Norton, Kathryn Hahn, Kate Hudson és Dave Bautista, a figurák leginkább csak felszínesek, és nem hagynak olyan mély nyomot, mint tette azt Jamie Lee Curtis, Ana de Armas, vagy Chris Evans az első részben. A poénok és a humor mennyisége, valamint a zsáner kiparodizálása, amelyeket az előző felvonás frappánsan mért ki, itt annyira el lett számolva, hogy az inkább már a szórakoztatás rovására megy, és akkor az elképesztően túlhúzott, a valóságtól teljes mértékben elrugaszkodott fináléról még nem is beszéltünk!

Bár utóbbival kapcsolatban elég lenne annyit leírni, hogy: Netflix. Igen, ha azt hitted, hogy a streaming szolgáltatóval kötött üzlet majd nem hozza magával a cég összes saját gyártású alkotásába beleerőltetett agendákat, akkor eléggé eltévesztetted a házszámot – ugyan itt nincs annyira erőszakosan jelen, de mégis kellemetlenül kiszakítja a nézőt az élményből. Ráadásul az sem segít az összképen, hogy miután megtörténik az a bizonyos haláleset és elkezdődik a nyomozás, gyakorlatilag végig kell néznünk még egyszer ugyanazt a filmet, csak egy más szemszögből. A történet első felében felvázolt szerepjátékot, ami a nyomozás katalizátorának van beállítva, pillanatokon belül lesöprik az asztalról, innentől kezdve a cselekmény egy önismétlő, saját farkába harapó kígyóként halad előre, ami minden bizonnyal a krimi műfajának megszokott narratív formuláját szeretné felrázni, dacolva, vagy inkább visszaélve a zsáner felé támasztott elvárásainkkal.

Szóval Johnson lényegében ugyanazt a lapot játszotta ki, mint a Star Wars: Az utolsó Jediknél – és bár ezúttal talán egy fokkal jobban sült el a művelet, mint ott, a siker sajnos most sem lett egyöntetű. Ennek ellenére én azt mondom, hogy ebben a témában és ebben a karakterben még mindig van egy, de esetleg két filmnyi potenciál. Az üveghagyma nem éri el az előző rész színvonalát, de mégis, így ünnepekkor üde színfolt, minden hibája ellenére. Mindenesetre legközelebb ennyi már nem lesz elég, és valószínűleg nem mondok nagy hülyeséget azzal, hogy mindnyájan jobban járnánk, ha a következő alkalomnál Johnson inkább a krimi műfaj megszokott, ősrégi kliséire támaszkodna, és azokat tiszteletben tartva hozna ki belőlük valami újat, ahelyett, hogy kiforgatná azokat.

Gamekapocs értékelés: 7.0

Rendező: Rian Johnson
Producer: Ram Bergman, Rian Johnson
Forgatókönyv: Rian Johnson
Szereplők: Daniel Craig, Edward Norton, Janelle Monáe, Kathryn Hahn, Leslie Odom Jr., Jessica Henwick, Madelyn Cline, Kate Hudson, Dave Bautista
Zene: Nathan Johnson
Operatőr: Steve Yedlin
Vágó: Bob Ducsay
Gyártó: T-Street
Forgalmazó: Netflix
Játékidő: 139 perc
Eredeti premier: 2022. december 23.
Hazai premier: 2022. december 23.