Shazam! Az istenek haragja filmkritika

Majdnem biztos vagyok benne, hogy én voltam az egyetlen olyan ember a Földön (plusz az akkor a mellettem lévő székben ülő haverom), akinek anno a Shazam!-ról kapásból egy 2000-es évekbeli Rob Schneider-film jutott az eszébe. Különböző komplexusokkal megvert, esendő főhős, aki zavaros, hányattatott múltjából adódóan hatalmas terhet cipel a vállán? Pipa! Egy váratlan fordulat, amely során az előbb említett főhőssel történik valami megmagyarázhatatlan, valami természetfeletti, ami után teljesen megváltozik az élete? Pipa! Egy sor buktató, amin át kell verekednie magát? Pipa! Rengeteg humoros szituáció, már-már prosztónak nevezhető debil humor, olyan bugyután előadott tanulsággal karöltve, hogy azt még a legegyügyűbb néző is tökéletesen megértse? Dupla pipa! Oké, ennyi alapján még nem teljesen indokolt az összehasonlítás, hiszen a fent leírt tulajdonságok egy-két ritka kivételtől eltekintve manapság az összes szuperhősös eredettörténetre igazak, de a Shazam! négy esztendővel ezelőtt pontosan ezzel a mára már szinte teljesen eltűnt stílussal hódított.

Megpróbált egy kicsit más, kicsit személyesebb lenni, mint az átlagos képregényfilmek és mint a nagy vetélytárs, a Marvel, akivel akkor már jó ideje képtelen volt felvenni a versenyt (mondjuk ez azóta se sikerült). A felzárkózáshoz pedig egyetlen egy hatalmas, univerzális témát használt fegyverként: a családot. Igen, mostanság a Halálos iramban-sorozatnak köszönhetően valószínűleg már az erre szakosodott pszichológusok is a bekeretezett diplomájuknak a darabokra tört üvegével vágnak eret magukon a szó hallatán, de míg abban a frencsájzban a karakterek lassan már egy olyan kirakatfamíliává avanzsálódnak, akik a közösségi oldalakon tökéletes mosollyal pózolnak a tökéletes házuk tökéletes hátsó kertjében, közben meg egymás hátába mártogatják a verbális késeiket, addig a Shazam! annyira bájosan adta elő a család, a hit, a remény és a szeretet fontosságát és akkora szív hajtotta, hogy lehetetlen volt haragudni rá.

A sokat tologatott-halasztgatott folytatás, Az istenek haragja nagyjából ugyanezt szeretné megismételni. Új konfliktusok beemelésével (a kamaszkor közeledő vége, a felnőtt, felelősségteljes élet kezdetének legelső szelei) és új fenyegetéssel (több ezer éves görög istennő-szupergonoszok látogatnak el a mi világunkba, hogy az aktuális McGufffinnal elpusztítsák azt… vagy valami ilyesmi) akarja átadni a szokásos üzenetet, hogy a család mindenek felett áll, a család mindennél fontosabb, a család által találod meg önmagadat is, mindezt tipikus hollywoodi módon, mintha legalábbis ők találták volna fel az egészet. És őszintén szólva egészen jól megy neki. Billy Batson aggódik, nemsokára betölti a 18-at, barátai is nemsokára felnőnek, mindenki kezdi a saját életét élni, a saját útját járni, bejön a képbe az iskola, a munka és a szerelem, majd a következő nagy harc, és Shazam-família széthullni látszik.

De természetesen végül rendezik a konfliktusokat, és összefognak, hiszen a legnagyobb problémákat csak és kizárólag együtt lehet megoldani, ahogy az a nagy hollywoodi szabálykönyvben meg vagyon írva. Nincs is ezzel semmi gond, a második részben is ugyanúgy magabiztosan dobog az a bizonyos szív, még ha ezúttal ki is hagy egy-két ütemet. Az istenek haragja ugyanis hasonló metodikával operál, mint az előzmény. Annyi különbséggel, hogy amíg az első felvonás a könnyed, mégis hatásos karakterdrámával, valamint a klasszikus coming-of-age zsáner köntösével bekkelte ki a grandiózus szuperhősfilmekhez képest alacsonyabb, a megalomán látványpornó lehetőségét élből áthúzó költségvetést, addig a folytatás a forgatókönyv görcsös pillanatait és mondvacsinált konfliktusait (mert azt azért tegyük hozzá: a drámai szál közel sem annyira erős és eredeti, hogy végig elvigyen a hátán egy két órás filmet) tétekkel teli akciójelenetekkel és tisztességesen levezényelt várospusztítással kompenzálja.

Tehát felejtsük el az első epizód zártabb, kisebb terekbe beszuszakolt megúszós csihipuhijait, immáron egész Philadelphiát bevonják a CGI-parádéba. Épületek omlanak össze, kocsik robbannak fel, hidak szakadnak le, stadionok válnak a földdel egyenlővé, emberek menekülnek sikoltozva a rájuk szabadított túlvilági szörnyetegek elől – látvány tekintetében nincs miért szégyenkeznie a filmnek, mindent tud, amit a kortársai. És ez cseppet sem az a tipikus Snyderes apokalipszis, melyben az isteni képességekkel felruházott szuper-lény úgy hatol át a felhőkarcolókon, mint kés a vajon, és közben ügyet sem vet az alatta szaladgáló szerencsétlen halandókat. David F. Sandberg nem felejti el, hogy a hősöknek elsősorban az a dolguk, hogy segítsenek, nem pedig az, hogy ész nélkül romboljanak, jórészt csak azért, mert az milyen baromi jól néz ki a mozivásznon.

Ilyenformán ez még a karakterfejlődéshez is hozzájárul: az, hogy a főhős és társai a film elején látható felelőtlen károkozástól lassacskán eljutnak az átgondolt csatatervekig és a szupererejük észszerű felhasználásáig, a felnőtté, a naggyá és a jobbá válás blockbusterbe csomagolt allegóriája, egyben a figurák iránt érzett szeretetünk kulcsa is. Főleg igaz ez Zachary Levire, aki csak a kötelezőt hozza, de azt kifogástalanul: amikor kell, komoly, amikor kell, vicces. A filmre egyébként is jellemző a komolyság, ennek köszönhetően valamivel kevesebb a poén, de azok nagyjából működnek, emiatt a képregényfilmeket a legbonyolultabb, legérthetetlenebb Nolan-i mindfuckokkal azonosító Helen Mirren sem lóg ki annyira az összképből. (Ettől függetlenül szinte látom magam előtt, hogy miközben próbálta eljátszani a karaktert a forgatáson, a szakemberek csak értetlenül röhögtek, sugdolózva egymásnak és mutogatva rá, hogy „nézd má’, ez nem tudja hol van, há’ színészkedik!”).

A visszafogottabb komédiázás egyébként a végeredmény malmára hajtja a vizet, bár megkockáztatom, a Shazam! az egyik olyan képregényes frencsájz a kevés közül, amelynek teljesen jól áll a debil humor – abból azért itt is van bőven, ám szépen eltalálták az arányokat, egy-egy beszólás nemhogy nem vág tönkre komplett jeleneteket, de még az élményből sem zökkent ki. Mert annak ellenére, hogy Az istenek haragja az utolsó harmadban úgy felpörög, mint egy bespeedezett partyállat, és annyira őrjöng, hogy végül a korábban felállított alapvetéseket és szabályokat is tomboló óriásként rombolja le (ehhez jön még egy hátsó fertályból előrángatott tök random befejezés), azt meg kell hagyni, hogy hatalmas lelke van.

Ugyan ez még nem mentség mindenre, de manapság, amikor a szuperhősös téma mintha kicsit kifulladni látszódna, pont elég, arról nem is beszélve, hogy a bemutatót megelőző marketingkampány alapján mintha még maga a stúdió sem bízott volna a film sikerében. Előzetesek, melyek az egész cselekményt elmesélték, a nagy meglepetésvendéget lelővő tv-spot (a Facebook üzenőfala is napi ötször dobta fel), szóval végig benne volt a levegőben, hogy a folytatás rossz lesz. Pedig egyáltalán nem az, sőt, némely tekintetben még az első részre is ráver. Sokat persze nem szabad várni tőle (most őszintén, van olyan, aki mostanság nagy elvárásokat támaszt egy DCEU-filmmel kapcsolatban), de amit kell, azt teljesíti. Ahogy mondtam: ebben az esetben, itt és most ennyi is elég.

Gamekapocs értékelés: 8

Eredeti cím: Shazam! Fury of the Gods
Rendező: David F. Sandberg
Producer: Peter Safran
Forgatókönyv: Henry Gayden, Chris Morgan
Szereplők: Zachery Levi, Asher Angel, Jack Dylan Glazer, Rachel Zegler, Adam Brody, Ross Butler, Meagan Good, Lucy Liu, Djimon Hounsou, Helen Mirren
Zene: Christophe Beck
Operatőr: Gyula Pados
Vágó: Michel Aller
Gyártó: New Line Cinema, DC Studios, The Safran Company
Forgalmazó: Warner Bros. Pictures
Játékidő: 130 perc
Eredeti premier: 2023. március 17
Hazai premier: 2023.március 16.