John Wick: 4. felvonás filmkritika

A modern akciófilmek megkerülhetetlen ikonja, azaz a fejlövések királya, John Wick lassan tíz éve henteli a gengsztereket, maffiózókat és bérgyilkosokat, ezalatt az idő alatt pedig egy kisebb harmadik világbeli ország lélekszámával megegyező rosszfiút küldött át a másvilágra. Még 2014-ben lőtte, szúrta és verekedte be magát a műfaj bőrkötéses nagykönyvébe, a produkcióért az addig csak két, Zs-kategóriás, only on DVD-s Dolph Lundgren-filmet szövegező Derek Kolstad, és az addig profi kaszkadőrként dolgozó, a rendezésben akkor még tapasztalatlan Chad Stahelski és David Leitch felelt. Ez a tény már látatlanban megelőlegezett egy helyet a John Wicknek a felejthető, tizenkettő egy tucat akciómozik között, ám a végeredmény a röhejesen egyszerű koncepciójával és a B-filmes jellegéből adódó szégyentelenségével, tökösségével és fekete humorával rúgta ránk az ajtót, ugyanis megvolt benne az az összetevő, ami a legtöbb kortársából hiányzik: az elegáns stílus.

Gondoljunk bele, már maga az alapsztori is az Elrabolva, illetve a többi hasonszőrű Liam Neeson-akciófilmmel kapcsolatos gúnyos viccelődésekből eredt (gyk. a szuperképzett főhős már azért is képes lenne bosszút állni és legyilkolni egy fél hadsereget, mert egy orosz maffiózó megdobta őt egy fagylalttal – a John Wick esetében a főhős kutyájának megölése és a kocsijának ellopása miatt indul be a vendetta). De a klasszikus szamurájfilmekre jellemző őserőt és mozgáskultúrát is olyan zseniálisan sikerült beleimplantálni a cselekménybe, hogy az csont nélkül eladta az egészet. Nem is szólva Keanu Reevesről, akinek színészi képességei hiába korlátozottak, a munka, amit beletett ebbe a szerepbe, rögtön kétségbevonhatatlan piedesztálra emelte.

A John Wick persze siker lett, egyből rá is cuppant az Álomgyár: beindult a folytatás-gépezet, amely természetesen a még valamikor az őskorban lefektetett és azóta kikophatatlan elveket követte. Legyen jobb, nagyobb, látványosabb, izgalmasabb, szóval ezesetben: legyen benne több ellenfél, több bunyó, több lövöldözés, több vér, durvább csörték, nyakatekertebb koreográfiák, és ami működött az első részben, az minden következő felvonásban legyen négyzetre emelve. Ez viszont alanyi jogon hozta magával, hogy minden következő felvonás egyre butább és hiteltelenebb lett, a most bemutatott negyedik részben meg már ott tartunk, hogy a sorozat konkrétan saját maga paródiájává, karikatúrájává vált. Igen, a John Wick 4 egy paródia, vagy még inkább: olyan, mint egy videojáték.

Külön szakaszokra tagolt küldetésekkel, rövid mellékmissziókkal (Berlin), tíz lövés után is felkelő ellenfelekkel, erős sub-bossokkal és még erősebb főgonoszokkal, speckó ruhákkal (kevlár öltöny), gyér mesterséges intelligenciával és logikátlanul viselkedő NPC-kkel (a videojáték-feelingre egyébként komplett jeleneteket építenek, frappáns kamerakezeléssel). Nem fekáliával gurigáztak az alkotók, nagyjából a film kétharmada akciójelenetekből áll, amelyekben a készítők az abszurditásig fokozzák a küzdelmeket. Legyen szó a már említett golyóálló öltönyről, a szamurájpáncélszerű kommandós szerkóról, robbanó lövedékes puskáról, és az annyira túlbonyolított, túltolt akrobatamutatványokról, hogy már egy sima ellenfél elintézése is úgy néz ki, hogy Wick először kétszer kicsavarja a delikvens karját, majd lábával körbefonja a nyakát, megpörgeti a tengelye körül, földre küldi, üt rajta párat, aztán két golyót a mellkasába küld, kettőt pedig a fejébe, és megy tovább a következő célpontra. A negyedik részre eljutottunk odáig, hogy a cselekménynek abszolút semmi értelme, és hogy a sorozat eddig felépített világa gyakorlatilag már köszönőviszonyban sincs a valósággal.

Most persze jöhetnétek azzal, hogy minek akarok én kidolgozott sztorit, mély karaktereket, logikát, meg miféle hatalmas, magasröptű gondolatokat várok el tőle, mikor ez egy akciófilm, csak le kéne tennem az agyamat a mozi bejáratánál, hátradőlni és vigyorogva élvezni. És igazat is adnék nektek, ha a John Wick 4 a helyén kezelné magát, ha nem szegne meg és hágna át minden olyan szabályt, amitől az első és félig-meddig a második rész is érdekes volt, ha nem tágítaná az irrealitásig és a következetlenségig az alapból is ezer helyen támadható világát, és ha a történetben nagy elánnal hangoztatott következmények nem lennének totálisan súlytalanok. Való igaz, mindezt nem a negyedik epizód találta fel, az eddigi folytatások fokozatosan hagyták egyre jobban figyelmen kívül a frencsájz szabályrendszerét, de amíg azok a túlzásaik ellenére is szerethetőek voltak, a John Wick 4 esetében az elégedetlenséget felülíró mosoly már egyáltalán nem olyan őszinte, mint az első három résznél.

Igazából itt már minden teljesen mindegy: Wick nem a mumus, nem a halál, nem a kaszás, nem a bosszú, hanem egy kinyírhatatlan félisten, egy szuperhős, akihez képest a Terminátor csak egy kezdő homokos a gőzfürdőben, és akiről már azt sem lehet tudni, hogy úgy istenigazából mi hajtja a puszta túlélésen kívül. Innen látszik, hogy a készítők eredetileg csak egy filmet terveztek. Ott még működött a „megöltétek a kutyámat, ezért mind megdöglötök”, mint motivációs forrás, azóta egyre nehezebben jönnek át az ürügyek, de mint mondtam, ez lényegtelen, a fő az, hogy legyen valami mondvacsinált ok, ami miatt halomra kell ölnie a rosszfiúkat.

Ami a túlzások ellenére azért többé-kevésbé most is működik, pedig ezúttal már akkora baromságok történnek, hogy azt nem lehet kibírni röhögés nélkül. A rendőrség, mint olyan, egyszerűen nem létezik, a civilek nem nagyon vesznek tudomást arról, hogy körülöttük emberek verik és lövik szét egymást, néha mintha az autók is önműködők lennének (az AI-n dolgozhattak volna még egy kicsit a fejlesztő urak/hölgyek), aztán a film vége felé már annyira elszalad a ló az alkotókkal, hogy nincs az az isten, aki elhiteti, hogy ezt tényleg komolyan gondolták. Örömmel jelentem, hogy az autós gázolásokkal és a lépcsős akcióval a második rész ominózus metrós-hangtompítós, röhejesen életszerűtlen szekvenciáját is sikerült minimum duplán felülmúlni.

Nem arról van szó, hogy a John Wick 4 borzalmas lenne, mert nem az, noha a 169 perces játékidő azért néha eléggé fárasztó tud lenni, de az akciórajongóknak bőven okoz kellemes pillanatokat. El lehet nézegetni ezt is, ahogy az előző folytatásokat, viszont egyre nyilvánvalóbb, hogy ebben a koncepcióban nem nagyon volt egy filmnél több kraft. Persze lesznek spin-off filmek- és sorozatok, előbb-utóbb biztosan elkészült az ötödik rész is, de ezek után már tényleg elkerülhetetlen, hogy a hollywoodi elvek miatt ne váljon szánalmas, méltatlan trash-parádévá ez a frencsájz. Igazság szerint, ha nagyon szőrösszívűek akarunk lenni, akkor ez már a negyedik résszel megtörtént.

Gamekapocs értékelés: 6.5

Eredeti cím: John Wick: Chapter 4
Rendező: Chad Stahelski
Producer: Basil Iwanyk, Erica Lee, Chad Stahelski
Forgatókönyv: Shay Hatten, Michael Finch
Szereplők: Keanu Reeves, Donnie Yen, Bill Skarsgard, Laurence Fishburne, Hiroyuki Sanada, Shamier Anderson, Lance Reddick, Rina Sawayama, Scott Adkins, Ian McShane
Zene: Tyler Bates, Joel J. Richardson
Operatőr: Dan Laustsen
Vágó: Nathan Orloff
Gyártó: Summit Entertainment, Thunder Road Films, 87Eleven Productions
Forgalmazó: Lionsgate
Játékidő: 169 perc
Eredeti premier: 2023. március 24
Hazai premier: 2023.március 23.