Ryan közlegény megmentése visszatekintő kritika

A kilencvenes években, a D-nap ötvenedik jubileumának közeledtével újra reflektorfénybe került az emberiség történelmének eddigi legnagyobb, legpusztítóbb háborús konfliktusa, és mivel az addigra kissé megfáradt téma új erőre kapott, sorra jelentek meg az ezt a korszakot felelevenítő regények, életrajzi könyvek, dokumentumfilmek, mozifilmek, tévésorozatok és videojátékok, amelyek a modern technika vívmányainak köszönhetően minden addiginál realisztikusabban mutatták be a második világégés több tízmillió emberéletet felőrlő brutális húsdarálóját. A témakörbe pumpált friss vér egészen az ezredforduló utánig kitartott. A valós eseményeken alapuló, valóban létező katonákat bemutató biográfiák miatt a csak „A Legnagyobb Nemzedéknek” hívott hősök végleg megdicsőültek, a mozivásznon és a tévéképernyőn szívbe markoló, hátborzongató részletességgel köszöntek vissza a háború hihetetlen borzalmai, a csúcsgrafikás FPS-játékok megállíthatatlannak tűnő áradatának köszönhetően pedig a 2000-es években felnőtt egy komplett generáció, ami álmából felkeltve is felismerné a félautomata M1 Garand puska jellegzetes, tárkiürülést követő csilingelését.

Eme korszak egyik legnépszerűbb, legpatinásabb képviselője a Ryan közlegény megmentése című mozi, amelyről valószínűleg még a világtól elzárva élő barlanglakók is hallottak, és amelynek rendezője az a Steven Spielberg, akit talán még az is ismer, aki egész életében csak két filmet látott. Előre látom a cikk alatti kommentszekciót: a film nyitójelenetében látható, amúgy történelmi fordulópontot jelentő partraszállás a háborús veteránok szerint közel sem volt ennyire brutális, túl sok a csillagos-sávos lobogó, a történet már önmagában véve is undorító giccs a javából, no meg a film annyira túl van csordulva a patriotizmus, heroizmus és az USA moralitásbeli fölényének nyálától és könnyeitől, hogy a produkció végeredményben menthetetlenül bele is fullad abba.

És még ha a fent említett dolgokban azért van is némi igazság (majd visszatérünk rá), az elvitathatatlan a Ryan közlegény megmentésétől, hogy gyakorlatilag egy mozgóképes mestermű, mi több, filmtörténelmi mérföldkő – minden hibájával együtt. Akik már látták, azok szerintem kapásból tisztában vannak vele, hogy most mi következik, és hogy mit fogok elsőként kiemelni. Igen, a partraszállást. Már csupán a film első fél órája is tökéletes bizonyítéka annak, hogy a Ryan közlegény megmentése miért van ennyire nagyra tartva, ilyen magas piedesztálra emelve, és hogy miért mondják rá azt, hogy mindezzel Spielberg lényegében megújította a műfajt. Nem szorul különösebb bemutatásra, nagyjából mindenki tudja, miről van szó. Hihetetlenül megrázó, a feszültség szinte tapintható, a néző csontjáig hatol, ahogy a bakák sápadt arccal, üveges tekintettel, imát mormolva hánykolódnak a páncélozott csónakokban, némelyikük a vízbe vagy a fedélzetre rókázik, nem feltétlenül a hullámoktól, mint inkább az idegességtől és a halálfélelemtől.

Aztán partot érnek, és alighogy lenyílik a rámpa, egyből aratni kezd a háborús gépezet: sok katonát már azelőtt eltalálnak a német géppuskák, hogy egyáltalán célra tarthatná a fegyverét, mások a vízbe ugrás után halnak meg, vagy a vízbe fúródó golyók miatt, vagy mert a nehéz felszerelésük az óceán fenekére húzza őket, az életben maradtak szerencséje pedig a további percekben dől el. Kerepel az MG42-es, robbannak a bombák, testek, végtagok szakadnak szét, belek folynak ki, szinte érezni az égő hús szagát, miután a lángszóró tartálya felrobban az egyik katona hátán, a vér vörösre festi a hullámokat, a hangos halálhörgés és a könyörgés éppúgy betölti a levegőt, mint a német haditechnika kíméletlen gyilkoló eszközei. Megnyomorított, haldokló emberek sírnak a segítségért vagy édesanyjuk után, egy katona a leszakadt karját keresi, egy másik lábából spriccel a vér, miközben a felcser elkeseredetten próbálja megmenteni az életét, a rádiósnak, aki az egyik pillanatban még a parancsnokságokkal beszél, a másikban már csak egy hatalmas lyuk tátong az arca helyén. Maga a KÁOSZ, végig nagybetűvel. A háború poklának maximumra csavart részletes bemutatása, ahogy mozifilmben addig még soha nem láttuk.

Egyáltalán nem véletlen, hogy azóta minden egyes háborús csatajelenetet ehhez mérnek: a közvetlenség, a rángatózó, katonákra ráfókuszáló kamera (Janusz Kaminski operatőr szándékosan kerüli a műfajra jellemző nagytotálokat, és elsősorban magát az embert akarja megmutatni) húsba-vágóan tárja elénk a háború őrült mészárszékét, tulajdonképpen újra is írta vele a műfaj szabályait. Nincs perspektíva, nincs főhős (ekkor még Tom Hanks sem az, hiába ismerjük már ezer másik filmből), nincs uralkodó nézőpont, csak a kénköves földi pokol, ahol az emberek úgy hullanak, akár a legyek, az pedig, hogy valaki egy darabban megússza-e vagy sem, csakis a vakszerencsén múlik. A zsigeri jelző kevés ide, és ha jobban belegondolunk, a Ryan közlegény megmentése már az ilyen jelenetekért is megérdemli a tiszteletet: ehhez hasonló roppant nehéz, összehangolt munkát alapból sem látni sokszor, az, hogy ennek tetejében még a néző is ott érzi magát a csatában a katonák mellett, már csak hab a tortán.

Nem csoda, hogy a filmmel kapcsolatban mindenki ezekről beszél, ahogy az sem, hogy az egyéb tulajdonságairól már lényegesen kevesebb szó esik – pedig bőven vannak más pozitívumai is, csak azok elsikkadnak a zseniális nyitójelenet és a hasonlóan remek végső ütközet mellett. Spielberg ugyan nem örvendeztet meg minket igazán mély, új gondolatokkal, ám amit elmond, azt tökéletes és mindenki számára érthető formában mutatja be. A forgatókönyv éles párhuzamot von a filmben látható karakterek civil és katonai élete között: a fegyelem és a kötelességtudat, amely a hétköznapjaikat határozta meg, ugyanúgy átszivárog a csataterekre is – a rögzült normáktól még a háború embertelenségének ellenére sem tudnak szabadulni. És valahol itt lapulnak az okai annak, hogy miért nevezik „A Legnagyobb Nemzedéknek” ezt a generációt: bár természetesen a valóságban ez sem volt olyan egyszerű, mint amennyire az amerikaiak szeretnék látni, ez még nem a szabadelvű, szabályokat csupán szórakozásból áthágó lázadók kora volt, ahogy a film karakterábrázolása is a lehető legmesszebb áll A piszkos tizenkettő vagy a Kelly hősei zsivány figuráitól.

Az első harminc perc közvetlenségét és kapaszkodó nélküliségét követően Spielberg szépen lassan tárja elénk az egyenruha és a sisak alatt rejlő embert, akivel a horrorszerű nyitójelenet után (ahol még nem nagyon tudunk azonosulni senkivel sem – de figyelembe véve, hogy a harcmezőn tulajdonképpen mindenki csak magára számíthat, ez magától értetődik) végül szimpatizálni kezdünk. A macsó önhittséggel a biztos halálba menetelő katonák „páncélja” mögött fokozatosan felsejlik a hétköznapi nyárspolgár, akinek valójában semmi köze az öldökléshez és a háborúhoz, és aki az átélt borzalmak hatására egyre messzebb kerül a harcok előtti énjétől. Gyermekkori emlékek, kamaszkori élmények kerülnek elő, itt egy gyilkolásba belefáradt baka, aki elmerengve idézi fel édesanyját, ott egy volt tanár, aki már rég elveszítette ártatlanságát, ugyanakkor még mindig hisz a jóban, és igyekszik megőrizni saját emberségét.

Ugyanúgy Spielberg is szüntelenül keresi a jót, és bízik abban, hogy az még ebben a pusztító helyzetben is felülkerekedik azon a gonoszságon, amit a háború őrülete és kaotikussága hoz magával. És noha időnként ez nem így van (néha még egy alapvetően jó cselekedet is súlyos emberáldozatokat szül), az egész film üzenete arra fut ki, hogy nem attól lesz hős valaki, hogy sok németet öl meg, hanem attól, hogy hány embert ment meg. Jelen esetben ha csak egyetlen egy katonát segítesz ki a pokolból és a biztos halálból, már az ezerszer jobban meghatároz téged és a régi, háború előtti énedet, mint az, hogy mennyi ellenséget küldesz át a másvilágra.

Az pedig, hogy mindezt mennyire giccses tálalásban kapjuk meg Spielbergtől, csakis ízlés és empátia kérdése. Jól lehet, a rendező néha-néha tényleg eléggé túltolja a biciklit (a film az amerikai zászló nemesnek gondolt képével nyit és zár, csak hát a legtöbben nagyon jól tudják, hogy ehhez a lobogóhoz azért nem kevés vér tapad), de amikor a három fiát elvesztő anyuka kétségbeesetten rogy térdre a tornácon, vagy amikor a haldokló katona próbálja egyben tartani a kifolyó beleit a csatatéren és közben édesanyja után könyörög, azt egyszerűen nem lehet giccsként értelmezni. A filmben látható szituáció és a történelem ezen korszaka tökéletesen megindokolja ezeket a dolgokat. Ahhoz, hogy elfogadjuk ezt, csupán végig kell gondolni a helyzetet: mind a négy fiad elindult háborúzni, három közülük elesett a fronton, és mindezt egyszerre zúdítják rád – felfoghatatlan csapás ez. Akiket megszültél és felneveltél, most holtan, golyóktól és bombáktól szétszaggatva fekszenek a hullazsákokban.

Ugyancsak elég elképzelni azt, hogy a hazádtól távol, a világ másik végén vérbe fagyva agonizálsz egyedül, csak percek választanak el a haláltól, és nem jön senki sem, aki egy aprócska megnyugvást adna – utolsó lélegzetvételeidnél te is azokra gondolnál, akiket szeretsz, vagy még inkább arra, aki életet adott neked, és aki felnevelt. Ennek fényében remekül érthető a Ryan közlegény megmentésének felütése, hogy egy komplett hadosztály kerül mérlegre egyetlen egy ember életével szemben. Ez giccses lenne? Valljuk be, kicsit azért igen – de az érzelmi töltet egyszerűen beszippant, és logikussá teszi a koncepciót, még ha a zárójelenet lényegét könnyek és szavak nélkül is teljesen megértettük volna, és még ha a fegyvert soha nem fogó, a háborúban soha nem harcoló nézők is nagyon jól tudják, hogy a háború azért nem pont így működik.

Létezik jobb, mélyebb háborús film a Ryan közlegény megmentésénél? Még szép! Kapásból tudnék vagy egy tucat olyan alkotást mondani, amelyek hatásosabban és ütősebben ragadják meg a háború borzalmait és az emberi természetet – de Spielberg filmje még így is ott van a legjobbak között. Minden ízében profi munka, már csak az említett grandiózus csatajelenetek miatt is. És persze ne feledjük, hogy enélkül a film nélkül sok más klasszikus teljesen más formában vagy egyáltalán nem is létezne, nem is szólva a modern háborús videojátékokról. Negatívumai ellenére is rengeteget köszönhetünk neki.

Gamekapocs értékelés: 10

Eredeti cím: Saving Private Ryan
Rendező: Steven Spielberg
Producer: Steven Spielberg, Ian Bryce, Mark Gordon, Gary Levinsohn
Forgatókönyv: Robert Rodat
Szereplők: Tom Hanks, Edward Burns, Tom Sizemore, Jeremy Davies, Vin Diesel, Adam Goldberg, Barry Pepper, Giovanni Ribisi, Matt Damon
Zene: John Williams
Operatőr: Janusz Kaminski
Vágó: Michael Kahn
Gyártó: Amblin Entertainment, Mutual Film Company
Forgalmazó: DreamWorks Pictures, Paramount Pictures
Játékidő: 170 perc
Eredeti premier: 1998. július 24.
Hazai premier: 1998. szeptember 17.