Rambo – Első vér visszatekintő kritika

Gyerekkorom felejthetetlen emlékei közé tartozik, amikor úgy hat-hét esztendősen hosszú kutatás után nagyapám VHS-kazettái között nagy nehezen ráleltem Sylvester Stallone egyik legnépszerűbb filmjére, a Rambo – Első vérre – és nagyjából a mű huszadik percében konstatáltam, hogy ez nekem egyáltalán nem tetszik, így az HBO-ról felvett, kissé megviselt kópia egy rétisas sebességével repült kifelé a lejátszóból. Addigra már eléggé beható ismereteim voltak a rendíthetetlen akciósztár patinás munkásságáról, és természetesen a Rambo-trilógia is népszerű téma volt a haveri körben. Ahogy régmúlt ifjúságunk legtöbb klasszikusánál, úgy itt is volt egy ember, aki már látta, és élményét hosszú anekdotázással osztotta meg velünk: Stallone kigyúrva, egy szál trikóban rohangál a hideg erdőben, a patakparton varrja össze a vérző karján éktelenkedő sebet, lopakodva cserkészi be a keresésére indított ellenséget, a fináléban pedig egy bazi nagy gépágyúval pusztít el egy fél várost. Szóval kiguvadt szemekkel, megemelkedett pulzussal hallgattuk a sztorit, mint a tábortűznél ülő gyerekek, nem is értettem, hogy nekem ez eddig hogyan maradhatott ki, mikor már betéve tudtam majdnem a komplett Stallone-életművet – nyilván abban a pillanatban, ahogy hazaértem, rögtön a VHS-gyűjtemény felé vettem az irányt.

Aztán persze, ahogy már említettem, nem jutottam sokáig. A film túl lassú, túl eseménytelen és túl komoly volt. Az sem segített sokat az ügyön, hogy Stallone-t akkorra már egy legyőzhetetlen, sebezhetetlen izomkolosszusként ismertem, aki rezzenéstelen arccal intézi el a rosszfiúkat, közben elnyom egy-két vagány egysorost, és a végén, akármilyen reménytelen is legyen a helyzet, mindig ő nyer. Erre mit kaptam? Az országút mellett magányos kóborló, fázó ex-katonát, akibe valamilyen rejtélyes okból beleköt egy helyi seriff (mit tudtam én akkor Vietnámról és az egész szituáció hátteréről…), ijedt, rémült tekintetet, még rémisztőbb flashbackeket, ahol kedvenc akcióhősömet kegyetlenül megkínozzák, de a filmben egyébként is folyamatosan elbánnak vele, ahol tudnak. Ő meg nem csinál mást, mint űzött vadként menekül olyanok elől, akiket a többi filmjében amúgy pillanatok alatt keresztbe lenyel. Igen, gyerekfejjel baromira nem esett le, hogy miről is akar szólni az első Rambo.

Nekem sokkal jobban feküdt a második-harmadik rész zúzós, agyatlan akcióorgiája, az első felvonás drámájával és picsogásával semmit sem tudtam kezdeni. De hát ilyen ez a gyerekkor: ha az első fél órában nem robban fel semmi és a főhős nem végez ki minimum egy raklapnyi gazembert, az a film nem lehet más, csak unalmas és szar. Aztán jó pár évvel később, mikor a Legendák Klubja sorozatban kiadták a trilógiát DVD-n, felújított képpel és hanggal, újra próbát tettem vele. Akkorra már mélyebben is beleástam magamat a vietnámi háború témakörébe, tiszta lett előttem, hogy akkoriban milyen indulatokat váltottak ki az amerikai polgárokból a hazatért veteránok, ahogy az Első vérben látható konfliktus kirobbanásának okai is világossá váltak.

Mert a folytatásokkal ellentétben az első rész egyáltalán nem egyszerű film: kell egy bizonyos érettség ahhoz, hogy az ember felfogja a lényegét és a mondanivalóját. Hogy ez tulajdonképpen nem egy akciófilm, hanem egy keserű korrajz, egy intelligens, mély gondolatokkal foglalkozó lélektani dráma, amely főhősén keresztül mutatja be a háború kegyetlen, mindent felőrlő gépezetének emberre gyakorolt hatásait, valamint az amerikai politika egyik, ha nem a legnagyobb baklövését, amelynek sötét árnyéka végzetesen bekebelezte a Vietnámban harcoló katonákat, akiket saját nemzetük vetett ki magából. Mert Vietnámot nem lehet másként értelmezni, mint kolosszális, történelmi bukásként, az USA krónikus értékválságának egyik legfontosabb okaként, amely során a világ első számú nagyhatalma elveszítette maradék ártatlanságát is.

Ahogy a mondás tartja, minél nagyobb a büszkeség, annál nagyobb a bukás, azaz magasról lehet a legnagyobbat esni. A második világháború végeztével (amit persze a kormány ügyesen úgy kommunikált, hogy a Szövetségesek elsősorban Amerika miatt nyertek meg), majd a következő évtizedben végbement gazdasági fellendülés miatt az USA nemzeti öntudata a csúcson volt. A reformok működtek, dőlt a pénz, az életszínvonal alulról verdeste a tökéletest: csak az nem dolgozott, aki nem akart, a hétköznapi kisemberek sem panaszkodhattak különösebben, a hazafias érzés a nemrég megvívott győztes háború, valamint a Szovjetunióval szemben mutatott helytállás okán pedig a tetőfokára hágott. Már csak egy újabb katonai konfliktus hiányzott, hogy még jobban erősödjenek a patrióta eszmék.

Ugyan Koreában az USA fiai már megmérettették magukat, a háború rövid idő alatt tűzszünettel zárult, és hamar kikopott a köztudatból. Az akkori fiatal generációnak még nem volt saját harca, de Amerika fejesei jóságos cukrosbácsiként szerencsére ezt is megoldották. Vietnám papíron nem is nézett ki rosszul: a világ legfejlettebb hadserege bevonul a Távol-keleti országba, ott gyorsan rendet tesz az egyszerű, primitív haditechnikával rendelkező rizstermesztők közt, és az első géppel rögtön jönnek is haza. Mi sem egyszerűbb. Azonban hamar hiba csúszott a gépezetbe: a könnyűnek és nemesnek kikiáltott hadjárat egy bő tíz évig tartó horrorisztikus rémálommá terebélyesedett, amely során ezek az úgynevezett egyszerű rizstermesztők taknyosra szopatták a modern, spéci hadieszközökkel felszerelt amerikaiakat, amelynek köszönhetően az USA nemzeti identitása végül a béka segge alá került.

A kötelező katonai sorozás egy ideig jó dolog volt, a lelkes ifjak szokás szerint önként és dalolva is teljes nyugodalommal vonultak a frontvonalra, de a lelkesedés csak addig tartott, amíg ezek a sokszor alig tizennyolc éves ifjak nem kezdtek el megnyomorodva vagy hullazsákba csomagolva hazatérni. A média persze az elején egyértelmű sikernek könyvelte el a háborút, de hamarosan a helyzet annyira súlyossá vált, hogy azt már nem lehetett csak úgy elfedni. Kiderült, hogy a saját terepét nagyon jól ismerő vietkongok rendre elverik a port az amerikaiakon, Walter Cronkite, az USA első számú tudósítója élő adásban mondta ki, hogy Vietnám veszett ügy, végül már mindenki számára tisztává vált, hogy akármennyi katonát odaküldhetnek, bármennyi bombát ledobhatnak, az amerikaiak soha a büdös életben nem fogják megnyerni ezt a háborút. Eközben otthon is forrtak az indulatok: az ellen-kulturális és polgárjogi mozgalmak már a Fehér Ház előtt tüntettek, a szabadelvű hippik repülőtereken dobálták meg és bélyegezték csecsemőgyilkosoknak a pokolból éppen hazatérő katonákat, akik agymosó lózungoktól feltüzelve csak a hazájukért mentek harcolni, de közben feláldozták mindenüket, amijük csak volt.

És a java még csak ezután következett: a végighazudott és elvesztett vietnámi háború lezáródott ugyan, de a hosszú, véres konfliktus az egyéb fiaskókkal együtt (pl. Watergate-botrány) teljesen kikezdte a nemzeti identitást. Az USA önbizalma megrendült, a sorkatonaságot eltörölték, és miközben a kormányzat minden erejével próbálta kitörölni a történelemből a háborút, nem foglalkozott az abban harcoló veteránokkal, így a borzalmas, kitörölhetetlen emlékektől idegroncsokká vált ex-katonák a társadalom perifériájára kerültek. A kórházak és a pszichiátriák megteltek poszt-traumás stresszben szenvedő emberekkel (a betegség nevét először Vietnám után kezdték használni), mások csövesekként és koszos csavargókként járták az országot, mivel semmiféle segítséget nem kaptak a hazájuktól. Csupán egy rossz emléket jelentettek az országnak, így a civilek is kifejezetten rossz szemmel néztek rájuk.

John Rambo is egy ilyen ember. Évekkel a háború után szeretné meglátogatni régi bajtársát, akivel Vietnámban szolgáltak együtt. Főhősünk megérkezik egy békés, festői szépségű tóhoz, Jerry Goldsmith zseniális, gitárszólamokkal megspékelt zenéjének kíséretében, és a filmben először, egyben utoljára mosolyodik el. Ugyanis megtudja, hogy régi barátja meghalt rákban, valószínűleg azoktól a vegyszerektől, amiket még Vietnámban szórt szét a hadsereg. Rambo szomorúan továbbáll, és egy félreeső, Hope nevű kisvárosban köt ki, ám ott nem várják annyira kitörő örömmel, mint amennyire a település neve ígéri: a helyi seriff egyszerű csavargónak nézi a katonai kabátban, hálózsákjával a vállán baktató szakadt, büdös és rendezetlen frizurájú veteránt, ezért kitoloncolja a városból – ám Rambo nem hagyja magát, és többedszeri felszólításra sem engedelmeskedik az egyre paprikásabb Teasle seriffnek. Végül börtönbe kerül, ahol a helyi erők nem bánnak vele kesztyűs kézzel, amelynek hatására Rambóban előtörnek a vietnámi fogolytáborban elszenvedett brutális emlékek, ezért randalírozni kezd, majd a közeli erdőbe menekül. Embervadász indul ellene, ám hamarosan kiderül, hogy az üldözött veterán egy többszörösen kitüntetett háborús hős, a speciális alakulat egykori tagja és a gerillaharc szakértője, akivel szemben a túlerőben lévő helyi rendőrség, a felfegyverzett nemzeti gárda és a rút terep semmiféle előnyt nem jelent.

A film alapjául David Morrell First Blood című könyve szolgált – a regény 1972-ben jelent meg, amikor még nagyban tartott a háború, és az akkor már jó ideje tartó háborúellenes hangoknak köszönhetően egy csapásra bestseller lett. Hamar lecsaptak a megfilmesítési jogokra, ám a projekt hosszú ideig a dobozban hevert, mígnem Mario Kassar és Andy Vajna kezdett neki a munkálatoknak. Rambo szerepe fél Hollywoodot körbejárta, végül Stallone-nál landolt, aki forgatókönyvíróként is kivette a részét a dologból. És ahogy mondani szokás, a többi már történelem: Sly alakított valamicskét az eredeti alapanyag nyers és kíméletlen stílusán (mivel Morrell regényében Rambo tényleg egy megveszekedett őrült, aki bűntudat nélkül gyilkolja le az életére törő rendőröket), és szimpatikussá tette a hőst, ennek nyomán a végeredmény, illetve annak üzenete is kissé más lett.

Az Első vér ugyanis erősen pacifista, társadalomtudatos film, amely egyáltalán nem az öldöklésről vagy a látványos akciójelenetekről szól, sőt, tulajdonképpen a főhős nem is akar harcolni, inkább a körülmények kényszerítik rá arra, hogy fegyvert fogjon – nem a hazájáért, nem valamelyik barátjáért, hanem saját magáért. Ironikus, hogy így, több mint negyven esztendő távlatából visszanézve pont az első Rambo volt az, amely vitathatatlan hatást gyakorolt a nyolcvanas évek akciófilmes termésére, mikor az ezután következő, főhőseiket minden értelemtől és kifinomultságtól megfosztott, vazelinezett testű izomkolosszusként és egyszemélyes hadseregként bemutató mozikkal ellentétben az Első vér Sly kipattintott testét leszámítva nélkülöz minden ilyesféle tulajdonságot. Sőt, ha csak az ez a film készült volna el a sorozatból, manapság Rambo karakterére is egészen máshogy tekintenénk.

Mert ez a Rambo nem az a Rambo, aki legyőzhetetlen gyilkológépként lődözte be magát a nyolcvanas évek akcióikonjainak panteonjába. Ez a Rambo megtört, fáradt, elesett, sebezhető, szinte már sajnálatra méltó (figyeljétek az arcát, mikor Teasle közli vele, hogy letartóztatja: az a mélységesen szomorú, kiábrándult tekintet többet mond ezer szónál), és a folytatásokhoz mérve a harci képességei is teljesen földhözragadtak. Nincs itt semmiféle heroizmus, Rambo tettei inkább elkeseredettek, mintsem győzedelmesek, akár egy sarokba szorított vadállat, aki ösztönösen vág vissza a késeiket élező vadászoknak, azaz ebben az esetben Teasle-nek, aki annyira elhiszi magáról, hogy jó és tisztességes ember, hogy önhittsége miatt, valamint a férfiasságán esett csorba következtében tulajdonképpen egy mini-Vietnámot robbant ki, ami egyébként remekül leképzi az egész Egyesült Államok felemás viszonyát a hadseregét alkotó katonákkal.

Amíg a háborúban vannak, lengetik az amerikai zászlót és támogatják őket, a hazatérésük után viszont teherként tekintenek rájuk, akiket minél előbb el akarnak felejteni. És valahol pont ez a film legfontosabb motívuma: a magány. Hogy Rambo egyedül maradt, félreállították és kitaszították (nem könnyű párás szemek nélkül kibírni a barlangos jelenetet, amikor Rambo rádión beszél egykori parancsnokával, és kiderül, hogy régi egységéből már csak ő van életben), hogy a háborúban még megbecsülték, itthon viszont senkinek sem kell, miközben a nap minden percében kísértik a frontvonalon átélt szörnyűségek. Egy sokat látott katonai tipikus kórképét rajzolja meg a film, különösen az ominózus fináléban. Egy férfi sebzett fájdalmát és félelmét a magánytól, a kilátástalanságtól és a jövőtől, aki úgy érzi, ebből a helyzetből nincs kiút, hiszen hiába változtatta meg a háború, mégiscsak ember, nem oktalan gyilkológép. És Stallone hibátlanul kelti életre ezt a figurát – főleg az ő játékának köszönhető, hogy az Első vér még ennyi év után is köztudatban maradt.

Emellett annak is, hogy a film témája sajnos mindmáig fájóan aktuális. Gyakorlatilag mindig van egy olyan földrész, ahol épp háború dúl, Amerika is ahelyett, hogy tanult volna a múlt hibáiból, rendre újakat követ el. A hazafias giccs illúziójával továbbra is fiatalok ezreit lehet megvezetni, akik a nemesi eszmék és az igazi háborúk hamis ígérete alatt lesznek részei annak a gépezetnek, ami nem tűr semmiféle érzelmet, és ami épp ezért hús-vér roncsot csinál azokból, akik hajtják azt. Mondhatnánk, hogy ennyi pusztítás és áldozat után az emberiségnek így a XXI. század modern világában most már másfelé kellene tekintenie, de ne legyünk naivak: amíg fajunk a Föld bolygót tapossa, addig fogjuk gyilkolni egymást – és addig lesznek újabb és újabb megrontott lelkek, akik majd John Rambo mögött sétálva róják a végtelen országutakat.

Gamekapocs értékelés: 10

Eredeti cím: First Blood
Rendező: Ted Kotcheff
Producer: Buzz Feitshans
Forgatókönyv: Michael Kozoll, William Sackheim, Sylvester Stallone
Szereplők: Sylvester Stallone, Richard Creena, Brian Dennehy, Bill McKinney, Jack Starrrett, Michael Talbott, Chris Mulkey, Jonh McLiam, Alf Humphreys, David Caruso
Zene: Jerry Goldsmith
Operatőr: Andrew Laszlo
Vágó: Joan Chapman
Gyártó: The Walls Interactive, Carolco Pictures, Anabasis Investments, N.V.
Forgalmazó: Orion Pictures
Játékidő: 93 perc
Eredeti premier: 1982. október 22.
Hazai premier: 2023. április 13.