Rambo II visszatekintő kritika

Lassan negyven évvel a Rambo II premierje után visszatekintve egészen furcsa, hogy a hollywoodi filmipar milyen érdekes paradoxonokat produkál. Az első rész 1982-ben, amellett, hogy szép sikert aratott és a kritikusok is elismerték, bemutatott egy olyan újfajta hőstípust, aki elvitathatatlan hatást gyakorolt az elkövetkezendő esztendők akciófilmes termésére. A rendíthetetlen és legyőzhetetlen amerikai héroszról, idolról van szó. Aki kigyúrt felsőtesttel, egyszemélyes hadseregként gyilkolja le a rosszfiúk tömegét, gépfegyverrel, pisztollyal, késsel, vagy akár puszta kézzel, gyakorlatban bemutatva azt, hogy mire is képes a magányos hős önerőből, továbbá igazodva a Ronald Reagan elnöksége alatt szárba szökkent neoliberalizmus eszményképéhez, ahol a reflektorfény immáron nem a jóléti válság miatt megrogyott identitáskeresésre, hanem az egyéni teljesítményre irányult. Elég csak megnézni a Rambo – Első vér ama jelenetét, amikor Rambo a sűrű erdőben lopakodva, csapdákat állítva, a természettel egybeolvadva intézi el szép sorjában a nyomába eredő, még hétvégi kiscserkészeknek is harmatgyenge rendőröket, majd végül a kővé dermedt seriff torkának szegezi a kését, aki korábban csak egy hétköznapi csavargónak nézte a vietnámi veteránt.

„Mindegyiket megölhettem volna. Téged is ugyanúgy. A városban tiéd a törvény, idekint viszont az enyém. Ne erőltesd! Ne erőltesd, vagy olyan háborút kapsz, hogy el sem hiszed.” – dörmögte Sylvester Stallone hátborzongatóan mély hangon, izzó tekintettel. Alig néhány mondat és rögtön eldőlt, hogy ettől kezdve szinte az egész évtized a tesztoszteronban fürdő, brutálisan nyers erőt képviselő, százkilós kézi-ágyút fél kézzel lóbáló izomhegyekről fog szólni. Az Első vérre jellemző drámát, földhözragadtságot és szociális érzékenységet hamar kilúgozták, helyüket pedig átvette az emberfelettiség, a maszkulinitás és a forrófejű attitűd, hogy már nem lapáttal, hanem markológéppel dobják a szenet a gőzmozdonyba, és közben semmiben, de tényleg semmiben nem ismernek visszafogottságot. Szóval lényegében: az amerikai akciófilm, mint olyan, agyatlan lett.

Pedig az első Rambo minden volt, csak agyatlan nem. Húsbavágó képet adott az értelmetlen és megsemmisítő vietnámi háborúról, valamint a harcból hazatért veteránokról, akiket otthon leköptek, megvetettek és semmibe néztek, ők pedig támogatás és segítség híján egyedül maradtak, magányosan járva a végtelen országutakat, nem szabadulva a brutális, feldolgozhatatlan emlékektől. Az Első vér egy erőteljesen pacifista, háborúellenes film, amelynek épp az a lényege, hogy főhőse egyszerűen nem akar harcolni, ám a barátságtalan körülmények mégis erre kényszerítik. Nem sebezhetetlen, se nem habzószájú gyilkológép, csak egy sokat látott és tapasztalt idegroncs ex-katona, aki hiába vonult hadba a hazájáért, otthon még ahhoz sincs joga, hogy egyen valamit egy isten háta mögött kisváros étkezdéjében – és pontosan ez adta meg az alapsztori szomorú, könnyfacsaró mivoltát.

Ugyan Rambo itt még egy megtört, rémült, begyógyíthatatlan lelki sebekkel küszködő hős képét rajzolta meg, már ekkor megvoltak benne azon az erények, amelyek aztán azzá az akcióikonná varázsolták, akit ma ismerünk. Ettől függetlenül ne legyenek illúzióink: az első rész Rambója soha a büdös életben nem ment volna vissza rendet rakni Vietnámba (mint teszi azt a második etapban), se sehova máshova, ahol újra a harc várja. Ezzel szemben az 1985-ben bemutatott Rambo II már egészen más szellemben készült: egyrészt félig-meddig ragaszkodik az eredeti film mondanivalójához, viszont másrészt (főleg a forgatókönyvírásban és a rendezésben is oroszlánrészt vállalt Stallone miatt) a hazafias, patrióta hangvétel rendkívül ellentmondásossá tette a végeredményt. Tulajdonképen kiszúrja az ember szemét az elvakult USA-dicsőítés, a hányásig sulykolt üzenet (hogy a vietnámi háború kudarcát minden áron győzelemmé kell kovácsolni) egydimenziós propaganda-termékké degradálta a filmet, magát Rambót pedig a Reagan-kormány bármikor előhúzható egyszemélyes hadseregeként definiálta újra, aki a csillagos-sávos lobogó alatt lövi szét az USA ellenségeit és oldja meg az ország külpolitikájának kényes problémáit.

Utólag az eredeti szkriptet jegyző James Cameron (igen, James Cameron, azaz, ahogy mostanában nevezi magát, A Világ Ura) is elhatárolódott a végső változattól, mondván, hogy neki csak a felütéshez és az akciójelenetekhez volt köze, míg az amúgy akkoriban erősen republikánus eszméket valló Stallone felelt a politikai kiszólásokért, az áthallásokért és a célzásokért. Cameron egyébként a Terminátorral és A bolygó neve: Halállal együtt írta meg a Rambo II-t három szoba között vándorolva (mindháromban volt egy írógép, jegyzetekkel és vázlatokkal, hogy mindig csak egy adott melóra tudjon fókuszálni), a kész forgatókönyvet aztán Sly jelentősen átfazonírozta (pl. kivette belőle Rambo csatlósát, akit John Travolta játszott volna – valószínűleg ennek Stallone akkorra már Mount Everest-i magasságokba emelkedett egója volt az oka).

De ha elvonatkoztatunk a propaganda-elemektől, akkor a film cselekményét és struktúráját megvizsgálva egyből szemet szúrhatnak a jó öreg cameroni hagyományok. Ahogy az Alien folytatásánál váltott horroról akció-horrorra, a Terminátor 2-nél pedig sci-fi slasherről akcióra, úgy a Rambo II-ben is fogta a sikeres alapkoncepciót (ami amúgy sem nélkülözte a feszes akciójeleneteket, ugyanakkor mégsem az volt a film igazi lényege), hogy valami nagyobbá, jobbá dagassza. Ennek nyomán az egész filmet erre az „egyedül egy hadsereg ellen” című elgondolásra húzta fel. És még ha utóbbi mutatvány nem is sikerült minden szempontból (mert legyen a folytatás bármennyire szórakoztató a maga módján, az előző résszel így sem veszi fel a versenyt), a tálalás annyira jól sikerült, annyira macsós lett, hogy jó ideig a Rambo II volt az a mozi, amit csak úgy hívtunk: akciófilm.

Az igényesen, látványosan, tökéletesen megkomponált csihi-puhikat végig nézve nem is csoda, hogy a második felvonás a széria talán legemlékezetesebb darabja lett. A folyón, majd később a rizsföldeken lezajlott ütközet, a dzsungeles tombolás (lopakodással, gerilla trükkökkel és robbanó nyilakkal), az esztelen pusztítás az M60-assal a fogolytáborban és persze az ominózus helikopteres zúzás mind-mind Cameron keze nyomát dicséri, no meg a profi szakemberekét, akiknek köszönhetően ezek az akciójelenetek a mai napig megállják a helyüket, és a film költségvetésének legeslegutolsó centje is meglátszik rajtuk. Ezt hatásvadász pózokkal (Stallone rendesen kigyúrta magát a szerepre és nem is szégyelli mutogatni irigylésre méltó izomzatát), valamint ütős egysorosokkal támogatják meg (Trautman ezredes Rambo már-már emberfeletti képességeit fényező szövegei, vagy a főhős nyers beköpései megteszik a magukét, be is kerültek a műfaj nagykönyvébe), amelyek összessége csillogó masnival körbekötött dobozban adja át a nagybetűs hangulatot, aminek zseniális, utánozhatatlan feelingjét az eltelt évek csak tovább fokozták.

És még a kiindulópont (Rambo visszamegy Vietnámba, hogy kiszabadítsa a háború óta ott raboskodó amerikai hadifoglyokat) sem különbözik sokban az első rész alapmotívumaitól, miszerint a kormány, amely lelketlenül dobálta katonáit egy értelmetlen háború húsdarálójába, ezután több száz amerikait hagyott megrohadni azokban a táborokban, amikről nem mellesleg pontosan tudják, hogy hol vannak. Noha a Stallone által hozzáadott elemek már enyhén szólva is problémássá teszik, hogy olyan mély, háborúellenes, dicsőítő lózungok nélküli szemmel tekintsünk rá, mint ahogy az első részre – sőt, tulajdonképpen a Rambo II bizonyos szempontból annak ellentéte lett. Gondoljuk csak végig: Amerika elveszít egy másik országban vívott becstelen háborút, amelyben egy rakás szemétséget, sőt, gyakorlatilag emberiség elleni bűnöket követett el (folyamatos bombázások, nagymértékű elhalálozást és születési rendellenességeket okozó vegyszerek bevetése, több millió civil áldozat, stb.), majd arra a következtetésre jutnak, hogy tulajdonképpen nyerhettek volna, ha hagyják nekik, ezért mindent elkövetnek, hogy törlesszenek. Ha a valóságban nem is, a mozivásznon mindenképp.

És bár Rambo visszamenőleg nem nyerte meg a háborút, azért megmutatta az ellenségnek, hogy hol lakozik az atyaúristen. És milyen szépen tette: a második rész még manapság is megsüvegelendő adrenalinbomba, egy letűnt, egyszerűbb, a nosztalgia szemüvegével nézve jobb kor tesztoszterontól duzzadó hírmondója. A külföldről becsempészett, agyonmásolt, hangalámondásos VHS-éra egyik legnagyobb slágere, ma is fogyasztható bármikor, annyira mély lenyomata a ’80-as éveknek és annyira tetten érhető benne az évtized filmgyártási szokásainak a stílusa, összes jellemzője, hogy a retro-érzés is még inkább a csúcsra vitte (ebben azért van némi szerepe a mai CGI-s műanyag látványfilmeknek is – azokhoz képest milliószor igazibb, hatásosabb benyomást kelt). Mi több, az eltelt csaknem negyven esztendő is jót tett neki – sántító politikai üzeneteit már sokkal könnyebb megbocsátani, vagy legalábbis szemet hunyni felette.

Bár a propaganda íz már a premierje idejében sem foglalkoztatta túlságosan a közönséget: valósággal özönlöttek rá az emberek, akkori árfolyamon világszerte 300 millió dolláros bevételt termelt, ezzel 1985 második legsikeresebb filmjévé lépett elő a Vissza a jövőbe után. Tegyük hozzá, hogy a harmadik helyet szintén Stallone foglalta be a Rocky IV-el, ami majdhogynem ugyanilyen számokkal büszkélkedhetett – így Sly lett az ’80-as évek egyik legnagyobb szupersztárja. Rambo neve pedig innentől kezdve egyet jelentett a darálós, ész nélküli akciófilmekkel, ezzel a képpel ivódott be a köztudatba, és ez a kép mind a mai napig bőszen ki is tart. Mondhatnám, hogy sajnos – már ha nem ezen a filmen nőttem volna fel, és ha nem tudnám még most is bárhol, bármikor megnézni egymilliomodjára is, ugyanazzal a boldog vigyorral az arcomon. Még úgy is, hogy minden mögöttes üzenete ellenére mégiscsak egy agyatlan akciófilm. De annak zokszó nélkül tökéletes.

Gamekapocs értékelés: 8

Eredeti cím: Rambo: First Blood Part II
Rendező: George P. Cosmatos
Producer: Buzz Feitshans
Forgatókönyv: Sylvester Stallone, James Cameron
Történet: Kevin Jarre
Szereplők: Sylvester Stallone, Richard Creena, Charles Napier, Steven Berkoff, Julia Nickson, Martin Kove, George Cheung
Zene: Jerry Goldsmith
Operatőr: Jack Cardiff
Vágó: Mark Goldblatt, Mark Helfrich
Gyártó: The Walls Interactive, Carolco Pictures, Anabasis Investments, N.V., Estudios Churubusco
Forgalmazó: Tri-Star Pictures
Játékidő: 96 perc
Eredeti premier: 1985. május 22.
Hazai premier: 2023. április 20,