Az elveszett frigyláda fosztogatói visszatekintő kritika

Kalap, ostor, tarisznya, krémszínű ing, kopottas bőrkabát – néhány alapvető, egyszerű kellék, és rögtön tudja mindenki, hogy kiről van szó. Minden idők egyik legismertebb, legnépszerűbb hőse, Indiana Jones 1981-ben mutatkozott be a nagyérdeműnek, és rögtön filmtörténelmet írt, köszönhetően az akkori Hollywood két legnépszerűbb mesélőjének (ez lenne Steven Spielberg és George Lucas), akik gyermeki lelkesedéssel alkották meg a definitív kalandmozik vitathatatlan fokmérőjét, amelynek elkészítése legalább annyira izgalmas, mint maga a film.

A legenda szerint a két országos cimbora 1977-ben véletlenül botlott egymásba egy Hawaii nyaralás során: Lucas a Star Wars középkori kínzókamrájával felérő forgatása után akkorra már a haját hullatta (ő sem és a stúdió sem bízott a sikerben, csak egyvalaki – kettőt találhatott ki volt az), Spielberg pedig nemrég fejezte be a Harmadik típusú találkozások című gigantikus sci-fijét. A két rendező évek óta jó barátságot ápolt egymással, így a napozás, az úszás és a homokvár építés mellett reggeltől estig filmekről beszélgettek. Időközben a hívás is megjött Hollywoodból: minden negatív prekoncepció ellenére a Star Wars hatalmas siker, a mozik előtt kilométeres sorok állnak, a kasszákba nem győzik tölteni a blokkpapírt, mindenki látni akarja, mindenki erről beszél.

Lucas elégedetten dőlhetett hátra a medence mellett, és dörzsölhette a markát a bankszámlájára nemsokára megérkező súlyos dollármilliók okán (ugyanis a 20th Century Fox, mivel kolosszális bukásra számított, a film merchandising jogait lazán hozzávágta Lucashoz potom 1 dolcsiért), de nem volt sokáig rest, máris felvetette barátjának a következő nagyszabású ötletét. Spielbergnek mindig is nagy álma volt egy James Bond-film megrendezése, de mivel az egyedül az angolok kiváltsága, a direktor hoppon maradt, Lucas azonban szigorú, mégis megnyugtató hangnemben rászólt: gyorsan lépjen túl rajta, mert kitalált valami jobbat.

Ezen a ponton indultak be igazán a dolgok. Lucas beszélt a bibliai Szövetség Ládájáról, amelyben a zsidók a Tízparancsolat kőtábláit őrizték, gaz nácikról, akik a harmincas években Hitler parancsára minden áron meg akarják kaparintani azt, hogy az erejének kiaknázásával leigázzák a világot. Valamint egy tettre kész amerikai kalandorról, aki nappal unalmas, egyetemen tanító régészprofesszor, éjjel azonban igazi keményöklű hős, a műkincsek szakértője, a női szívek elrablója, tulajdonképpen James Bond és egy szuperhős keveréke, akinek egy-egy ütésétől állkapcsok törnek, de közben az eszét sem rest használni, ha arra van szükség. Néha alaposan ellátják a baját, ám ő minduntalan nyomul előre, sokszor több sebből vérezve, hogy elorozza a rosszfiúk elől a természetfölötti kegytárgyakat.

Köztudott, hogy minden idők legnagyobb kalandora a tervezési fázis legelején még Indiana Smith néven futott, a karaktert pedig a harmincas-negyvenes években vetített nagysikerű mozisorozatok (Spy Smasher, Masked Marvel, Commando Cody, Tailspin Tommy) és mozifilmek (Captain Blood, Robin Hood, Az inkák titka) főhősei inspirálták. Lucas és Spielberg is ezeken az alkotásokon nőtt fel, így a közös nevező már eleve megvolt, és a durván négy évig tartó munkafolyamat végeztével megszületett Indiana Jones, sokunk gyermekkorának legesleghatalmasabb szenzációja. Merthogy Az elveszett frigyláda fosztogatóit nehéz nem úgy értelmezni, mint korszakos mesterművet: sodrása hajmeresztő, humora finom, akciójelenetei nem eresztik az embert.

Zseniális műfajfilm, a kaján vigyor és a kölyökkori szenvedély minden egyes képkockáját átitatja, főhőse erőteljes karizmával rendelkezik, és Spielberg, valamint Lawrence Kasdan forgatókönyvíró (aki majdhogynem ugyanannyit tett hozzá az eredeti Star Wars trilógia erényeihez, mint maga Lucas) mindent ennek a figurának rendel alá. A szimpla, ámde lebilincselő történettől kezdve (megtalálni, megszerezni a Frigyládát, leverni az ellenséget és leszállítani a rakományt az USA kormányának), a leginkább képregénybe illő, egydimenziós gonosztevőkön át (kevés olyan rendező van, aki a nácikat síkegyszerű, már-már perverz módon szórakoztató szemétládákként és realisztikus, hátborzongató szörnyetegekként is képes ábrázolni), a rátermett, férfias vonásokkal megrajzolt női karakterig bezárólag (Marion az akkoriban uralkodó trendekkel ellentétben majdhogynem ugyanolyan aktív részese a cselekménynek, mint Jones, ami alanyi jogon tartja távol a megszokott, megmentésre váró oldalbortáktól).

Már a nyitójelenet is szépen megágyaz annak az epikus hullámvasútnak, amely ugyan rengeteg helyről merített, különféle élményekből építkezik, ám ezeket az élményeket annyira választékosan és játékosan mixeli össze, hogy abból egy olyasféle gyöngyszem született meg, ami 1981-ben abszolút újszerű és úttörő volt, és amely komplett nemzedékeket inspirált. Továbbá több millió csillogó szemű kissrácnak hozta kézzel fogható közelségbe a vadregényes helyeket, a buja dzsungeleket, a kopár sivatagokat, az ezernyi veszélyt rejtő labirintusokat, az ezekben lapuló félelmetes fenyegetéseket (kígyókat, pókokat, rovarokat, csapdákat), a mesés, de tiszteletet parancsoló ereklyéket, no meg az autós üldözéseket és a féktelen ökölharcokat, amiket ezekért a becses kincsekért vívnak.

A kamera lassan követi a fák között óvatosan bandukoló kincsvadászokat, a horrorelemek már itt fel-feltünedeznek, becsúszik egy-két véresebb képkocka is, Jonest először arc nélkül, ikonikus ruhadarabjaiban látjuk, végül teljes valójában is megmutatkozik. Jönnek a franchise azóta klasszikussá vált, többször idézett elnyűhetetlen tulajdonságai, amelyek a főhősnek csak egy sima hétköznapnak minősülnek, nekünk viszont a barlangokkal, tarantellákkal, mérgezett nyilakkal és gördülő golyókkal kikövezett kiutat jelentik a szürke hétköznapok rideg valóságából. És ez még csak a bevezetés: kocsmai verekedés a havas Nepálban, kergetőzés Kairóban (ahol szemtanúi lehetünk, milyen legendásan vicces pillanatokat szülhet egy egyszerű ételmérgezés), a térképterem felderítése, a Frigyláda megtalálása, csetepaté a repülőtéren, autósüldözés (ami nem mellesleg az akciórendezés és a kaszkadőrszakma magasiskolája), majd végül a láda kinyitása és a híres-neves „olvadós” jelenet, ami generációk agyába éget bele. Hol látunk ma ilyet, a túlérzékenység és a kényes cenzúra korában egy nagyköltségvetésű nyári mozifilmben?

És itt most nem csak erről az egy konkrét szegmensről és még csak nem is arról van szó, hogy mostanság már nem készülnek ilyen filmek. Mert az a büdös nagy igazság, hogy már akkoriban is csak ez az egy (azaz tulajdonképpen három) film volt, amelyek tökéletesen egyediek és megismételhetetlenek, a műfaj egyértelmű csúcsteljesítményei. Azóta is megpróbálják őket másolni, utánozni, de bármennyire erőlködnek, sehogy sem jön össze a bravúr – akad egy-két jólsikerültebb alkotás (A smaragd románca, A múmia, A Karib-tenger kalózai), de megközelíteni vagy felülmúlni senkinek sem sikerül. Spielberg és Lucas valamire nagyon rájött anno: tudták mit és hogyan kell ábrázolni ahhoz, hogy az elérje a kívánt hatást, tudták, hogyan kell adagolni az akciót és a humort, hogy azok erősítsék egymást, ne pedig kioltsák, és nem utolsó sorban tudták azt is, hogy hogyan adjanak el a közönségnek egy zseniális főhőst, aki egyáltalán nincs túlgondolva, de mégis örökre bevonult a popkultúra nagyjainak panteonjába.

Ez pedig legalább annyira Harrison Ford érdeme is. Senki sem viseli úgy a kalapot, ahogy ő, senki sem csattogtatja úgy az ostort, ahogy ő, és senki sem vigyorog úgy egy nácira, mielőtt kidobná a kocsiból, mint ahogy ő. Ford, bár sosem volt nagy színészóriás, mégis imádjuk, mert ő Han Solo és ő Indiana Jones – kész, ennyi, nem is kell több. Pusztán a kiállása, a karizmája és a kisugárzása a halhatatlan filmes ikonok közé katapultálta, Indy bőrébe bújva pedig egy, a Schwarzenegger-Stallone-Willis-Gibson kvartettel szemben gyökeresen más hőstípussal, férfiideállal ajándékozta meg a nézőket. Egy intellektuális hérosszal, aki rengeteg női szívet dobogtatott meg, és akinek hatására gyerekek milliói vették fel a kalapot, inget, bőrkabátot és csatoltak az övszíjukra ostort vagy épp ostort imitáló ugrálókötelet a farsangi bálokon.

Azt, hogy Az elveszett frigyláda fosztogatói miért lett ekkora kultuszfilm, és hogy mi az, amitől ennyire beleivódott a köztudatba, amitől mind a mai napig nem akadt méltó vetélytársa, nehéz lenne megmondani. Nem igazán léteznek emberi szavak, amikkel ki lehetne fejezni a nagyszerűségét és a jelentőségét, legfeljebb azzal, hogy noha a világban sokféle embernek van sokféle véleménye bizonyos dolgokról, legyen az film, zene, könyv, vagy bármi, mégis léteznek olyan művészeti alkotások, melyekről a nép döntő hányada egyetlen egy összefüggő tudatként gondolkodik. Az elveszett frigyláda fosztogatói pontosan ilyen – és elnézve a mai Hollywood blockbusterjeinek felhozatalát, a filmeseknek bőven lenne mit újra megtanulni belőle...

Gamekapocs értékelés: 10

Eredeti cím: Raiders of the Lost Ark
Rendező: Steven Spielberg
Producer: Frank Marshall
Forgatókönyv: Lawrence Kasdan
Történet: George Lucas, Philip Kaufman
Szereplők: Harrison Ford, Karen Allen, Paul Freeman, Ronald Lacey, John Rhys-Davies, Denholm Elliott
Zene: John Williams
Operatőr: Douglas Slocombe
Vágó: Michael Kahn
Gyártó: Lucasfilm Ltd.
Forgalmazó: Paramount Pictures
Játékidő: 115 perc
Eredeti premier: 1981. június 12.
Hazai premier: 1985. október 24.