Pókember: A Pókverzumon át filmkritika

2018-ban egy lyukas garast nem tettem volna arra, hogy a Pókember: Irány a Pókverzum! ekkorát fog menni, arra meg főleg nem, hogy rögtön a képregényadaptációk halhatatlan panteonjába katapultálja magát. A Phil Lord és Chris Miller produceri vezényletével készült animációs film nagyszerű főhősével (Peter Parker helyett ezúttal az afrikai-puerto ricói származású, a füzetekben egyébként már több mint tíz éve létező Miles Morales öltötte magára a Pók-gúnyát), intelligens humorával (ki hitte volna, hogy a mai Hollywoodban van még olyan produktum, ami nem csak és kizárólag a még a fiatal korosztályt is hülyének néző idióta poénokkal operál), mély érzelmi töltetével és komplex sztorijával meghódította az egész világot. No meg persze a végtelenül inger-gazdag képi világával – és mindent összevetve elég nehéz volt elhinni, hogy ezt a színvonalat lehet még hova fokozni.

Mert itt nem csupán arról volt szó, hogy a műfaj szokásos parafrázisait (felnövés, útkeresés, illetve ezen dolgok viszontagságainak az ábrázolása) kell újból, egyben jobban elmesélni, nem csupán arról, hogy tovább kell mélyíteni a karakterek drámáját, és még csak nem is arról, hogy az alapból is káprázatos látványvilágot kell még káprázatosabbá tenni, esetleg túllépni a film saját animációs határain. Itt zokszó nélkül lapot kellett húzni a 19-re úgy, hogy az a bizonyos 19 minden idők eddigi legjobb Pókember-filmje.

Ezért talán nem is véletlen, hogy majdnem 5 évet kellett várni a folytatásra: rengeteg meló volt benne, rengetegen dolgoztak rajta, a rendezők, az írók, az animátorok is egyaránt vért izzadtak, ráadásul nem is egy, hanem mindjárt két epizódot kellett megcsinálni (ugyanis lényegében egy filmről beszélünk, amit végül ketté szedtek), szóval a készítők vitathatatlanul óriás kihívást helyeztek maguk elé. Tovább színezni a színkavalkádot, drámaibbá tenni a drámait, látványosabbá varázsolni a látványorgiát, azaz: tökéletesíteni a tökéletest. És ez maradéktalanul sikerült.

A Pókverzumon át úgy lett jobb, nagyobb, epikusabb és érzelmesebb, hogy az első epizód összes erényét egy következő hatványra emelte. Nem győzted kapkodni a fejed a rengeteg impulzustól, a szemet gyönyörködtető színkavalkádtól és az egymástól gyökeresen eltérő alternatív világok ábrázolásától? Na, a folytatásban minden dimenzió másféle rajzstílusban jelenik meg, és legtöbbször egy-egy jeleneten belül is többféle grafikai megvalósítást kapunk.

A vizualitás főbb motívumai világról világra változnak, és ezek annyira különállóak, hogy tényleg olyan, mintha mindegyiket más-más művész rajzolta volna. Nagyjából hat különböző animációs stílus kapott a helyet a filmben, ezek közül van, amelynek színei mindig az abban a világban lakó Pókember lelkiállapotához mérten változnak, de akadnak kétdimenziós papírmasé figurák is (utóbbiak láttán a képregényolvasók garantáltan csorgatni fogják a nyálukat), arról pedig, hogy a Falmászó hány változatban jelenik meg, gyakorlatilag külön cikket lehetne írni.

Akiknek tetszettek a különféle Pókemberek az első részben, azoknak ez maga lesz a nagybetű Kánaán: a második epizódban szó szerint kinyílik a világ, egyszerűen annyiféle Pókembert szúrhatunk ki, hogy azt megszámolni is szinte lehetetlen, közben a készítők nem több száz, hanem több ezer helyről merítenek. A nagyobb szerepekben tetszelgő Gwen, a 2099-es, az indiai és a Punk Pókember mellett van itt minden, amire csak vágyhat a keménymag, képregényekből, rajzfilmekből, sőt, mozifilmekből emelnek át figurákat, a rengeteg utalás és easter egg száma pedig végeláthatatlan. És ez egyáltalán nem csak üres fan service. A Pókverzumon át legnagyobb bravúrja, hogy ezt a rengeteg elemet és jópofa kikacsintást remekül implantálja bele a feszes cselekménybe és a nagyszerű karakterívekbe.  

Előbbi hihetetlenül magas fordulatszámon pörög (a 140 perces játékidő nagyjából fele annyinak érződik), a szövevényes multiverzumos alapanyagból az írók vitathatatlanul kihozzák a maximumot, utóbbi pedig immáron nem csak Miles és a szuperhőssé válás buktatói körül forog, hanem a főszereplők hátterét is sokkal jobban kibontja. A forgatókönyv érdekes témákat boncolgat, komoly egzisztenciális kérdéseket vet fel (milyen döntések, tragédiák tesznek minket azzá, akik vagyunk), amelyek egy idő után már bőven túlmutatnak az egyszerű, világmegmentősdis szuperhős toposzokon, és a természetesnek ható párbeszédek, a remek beszólások, valamint a vicces szituációk nem csak az év, de minden idők legjobb Pókember-filmjévé teszik a második epizódot.

Jól lehet, ezt a címet eddig az Irány a Pókverzum! birtokolta – de el nem tudom képzelni, hogy erre hogyan fognak még egy lapáttal tenni a jövőre érkező harmadik, egyben befejező részben. A Pókverzumon át ugyanis jelenleg a műfaj egyik csúcsa, minden Pókember-fannak kötelező, valami olyan, saját lábán is tökéletesen megálló csoda, amit nagyon nehéz lesz felülmúlni. De egyáltalán nem ördögtől való gondolat, hogy összejön – végül is egyszer már sikerült.

Gamekapocs értékelés: 10

Eredeti cím: Spider-Man: Across the Spider-Verse
Rendező: Joaquim Dos Santos, Kemp Powers, Justin K. Thompson
Producer: Phil Lord, Christopher Miller, Amy Pascal, Avi Arad, Christina Steinberg
Forgatókönyv: Phil Lord, Christopher Miller, Dave Callaham
Szereplők: Shameik Moore, Hailee Steinfeld, Brian Tyree Henry, Luna Lauren Vélez, Jake Johnson, Jason Schwartzman, Isaa Rae, Karan Soni, Shea Whingham, Greta Lee, Daniel Kaluuya, Mahershala Ali, Oscar Isaac
Zene: Daniel Pemberton
Vágó: Michael Andrews
Gyártó: Columbia Pictures, Sony Pictures Animation, Marvel Entertainment, Arad Productions, Lord Miller Productions, Pascal Pictures
Forgalmazó: Sony Pictures Releasing
Játékidő: 140 perc
Eredeti premier: 2023. június 2.
Hazai premier: 2023. június 1.