Indiana Jones és a sors tárcsája filmkritika

Már egészen korán megfogalmazódott bennem három kívánság a legújabb, több mint valószínű, hogy utolsó Indiana Jones-filmmel kapcsolatban. Az első, hogy tisztelettel bánjanak minden idők egyik legikonikusabb hősével, akit az immáron 80. életévét taposó Harrison Ford személyesít meg (lehet itt jönni mindenféle reboottal meg Chris Prattel, de valljuk be, ha nem Ford viseli a kalapot és nem ő csattogtatja az ostort, az körülbelül annyit ér, mint nyílt törésre a sebtapasz). A második, hogy ne gyilkolják le az élményt úton-útfélen benyögött erőltetett, óvodás poénok (ez manapság már kötelező elvárás Hollywoodban). És végül a harmadik, talán a legfontosabb: hogy az ötödik rész lehetőleg ne köpje úgy szembe a klasszikus trilógiát, hogy ezentúl teljesen más szemmel kelljen néznem azokat a filmeket, amiken felnőttem. Nos, ezek közül van, ami zokszó nélkül sikerült, van, ami csak félig-meddig – de ne rohanjunk ennyire előre, mert arról mindenképp meg kell emlékezni, hogy mennyi minden szólt A sors tárcsája címre keresztelt kaland ellen.

Eleve ott volt az Álomgyár mára már kétségkívül elpusztíthatatlan fejlövése, hogy régi, nagy becsben tartott frencsájzokat vesz elő, hogy felvizezett nosztalgiával és parasztvakító fan service-szel sajtolja ki belőlük a legeslegutolsó centet is, ami tulajdonképpen remekül példázza, hogy manapság mennyire nincs épkézláb ötlete a szakembereknek, mennyire nem tud már senki sem úgy mesélni, ahogy régen (őszintén, a filmipar nagyjából tíz éve szinte csak erről szól, és egy-két nagyon-nagyon ritka kivételen kívül rendre bele is bukik). És az hagyján, hogy a kérdés, hogy Harrison Ford nem túl öreg-e ehhez az egészhez, már 15 évvel ezelőtt, A kristálykoponya királyságánál felmerült, de azóta az utolsó rajongó-réteg is felnőtt, a mai fiatalokat pedig már nemigen hozza lázba egy Indiana Jones-típusú karakter.

Szóval lényeg a lényeg: a legkardinálisabb dolog az volt, hogy vajon A sors tárcsája közben mennyire leszünk még gyerekek, vajon fel tudjuk-e idézni azt a csillogó szemű kissrácot, aki a televízió elé lecövekelve, tátott szájjal, tíz körmét lerágva bámulta ennek a halhatatlan hősnek a kalandjait. Mert időközben mi is idősebbek lettünk, benőtt a fejünk lágya, a pofozkodó régészprofesszorral a 2000-es években megjelent, újrakevert VHS-kazettákon megismerkedő rajongóknak éppúgy, mint azoknak, akik a boldog nyolcvanasok során még a mozivásznon volt szerencséjük először találkozni Harrison Ford csibészes mosolyával. Megváltoztak az igények, megváltoztak az ingerküszöbök, mi sem vagyunk már olyanok, mint annak idején – tehát igen, volt mivel megküzdenie A sors tárcsájának.

De végeredményben tisztességesen állja az ütéseket, talpon tud maradni, és egyáltalán nem sérti a franchise becsületét. Már rögtön a kezdésnél bebizonyítja, hogy érti a dolgát: az első 15-20 percben olyan nosztalgiabombát robbant, hogy a fal adja a másikat, a Lázadókat levágó Darth Vader meg könnyeit hullajtva kuporog a sarokban Luke Skywalker CGI-másának karjaiba borulva. Visszarepülünk 1944-be, a második világháború végjátékának első fejezetéhez, gaz nácikkal, hajmeresztő akciókkal és egy számítógépes effektekkel megfiatalított Harrison Forddal, ami bár nyilván óriási rajongói seggnyalás, nem tudsz két pofára vigyorogni azon, amit a régi filmeket nézve elképzeltél és amit most a saját szemeiddel láthatsz. Osztják a pofonokat, szórják a golyókat, csattan az ostor, robban minden, aminek robbannia kell, dübörög John Williams fülbemászó zenéje – a velős prológusban összpontosul minden, ami miatt szeretni lehet Indiana Jonest. Maga a GYEREKKOR, végig így nagybetűvel.

És A sors tárcsája a továbbiakban is mindent megtesz azért, hogy elővarázsolja belőled a kis rajongót. Az eredeti trilógia sablonjait hasznosítja újra, azaz dinamikus történetmesélés, szép látvány, izgalmas akciók, játékos humor, egyszerre cinikus, romantikus, naiv és olykor önző főszereplő, érdekes másodhegedűs (Phoebe Waller-Bridge cuki, talpraesett és bájos, szerencsére nem tolják túl az erős, határozott, független női szerepkör hányásig erőszakolt toposzait), üdítő mellékfigurák (még ha John Rhys-Davies alig néhány percre tűnik csak fel és még ha Antonio Banderast méltatlanul el is pazarolják), egydimenziós gonoszok (Mads Mikkelsen ex-nácija tulajdonképpen egy Werhner von Braun karikatúra, de annak nem is rossz), kódfejtés, csapdákat rejtő barlangok, furfangos rejtvények és persze a kötelező tanulság, ami minden Indiana Jones-epizódhoz adott egy kis pluszt.

Illetve korrigálnám magam: ami a dinamikus narratívát, no meg a tempós akciókat illeti, ott már jócskán érheti szó a ház elejét. James Mangold a Loganhez hasonlóan (ami szintén azt tűzte ki céljául, hogy elbúcsúztasson egy legendás filmes karaktert) ráérősen, komótosan, sőt, néha már-már álmosítóan vezeti a sztorit – ami ennek köszönhetően olyan öreges, mint a főhőse. És most jöhetnék azzal, hogy A sors tárcsájából pont Spielberg és Lucas buzgó, szenvedélyes lelkesedése hiányzik a legjobban, picsoghatnék, hogy a filmet nem öleli körül az a nagyívű, megfoghatatlan báj, ami az első három, vagy akár a negyedik részt kiemelte az egyszerű, tizenkettő egy tucat kalandmozik közül, és ilyenformán a széria letagadhatatlan kézjegyei (A frigyláda autósüldözése, A végzet temploma bányakocsis zúzása, Az utolsó kereszteslovag tankos hirigje, és A kristálykoponya hangyás bunyója) sokkal kevésé tapinthatóak rajta, ami voltaképp igaz is (értsd: az akciójelenetek többsége fájóan ötlettelen és sótlan), de ha jobban végiggondolom, most, 2023-ban, ötödik nekifutásra, egy 80 éves Forddal már csak ennyire tellett.

Oscar-díjas rendező ide, egy csapat tehetséges, tapasztalt forgatókönyvíró oda, a filmből, ebben a közegben, ezekkel a lehetőségekkel, melyekkel léteznie kell, maximum ennyit tudtak kihozni. Alaphangot remekül megadó, szívet melengető múltidézés, frappáns kikacsintások egy olyan korra, amely sosem fog visszajönni, és ami már csak az emlékeinkben él tovább, egy nyugdíjas korban lévő karakter, akitől képtelenség elvárni, hogy úgy ugráljon, úgy verekedjen, mint fiatalon – mindent összevetve olyan az egész, mint egy zenekar, ami a búcsúkoncertje után évekkel később még visszatér a színpadra egy meglepetésfellépés erejéig. Mert ne legyenek illúzióink, Indiana Jones története már 1989-ben le lett zárva.

Akkor szépen, méltóságteljesen belovagolt a naplementébe, minden további csupán utózönge – és utózöngének A sors tárcsája egészen kellemes. Nem volt feltétlenül szükség rá, nyugodtan meglettünk volna nélküle, ám a létezésével nem bánt senkit, felszegett állal viszi elejétől a végéig hősét az utolsó utáni kalandban és hajt fejet a népszerű figura öröksége előtt, egyúttal megüzeni nekünk, hogy itt az ideje felnőni. Egyszer minden véget ér, sírni meg felesleges. Ott a nagyszerű, még száz év múlva is dicsfényben úszó trilógia, amit bámennyiszer újra lehet nézni, ha arra vágyunk, hogy ideig-óráig ismét gyerekek legyünk. Ezen a ponton megragadnám az alkalmat, hogy megköszönjem mindenkinek, aki részt vállalt ennek a karakternek a megalkotásában és vászonra varázslásában. Szerintem nem vagyok egyedül vele, amikor azt mondom, hogy gyerekkorom legeslegnagyobb hőséről van szó. Piszkosul jó volt az ő filmjein felnőni.

Gamekapocs értékelés: 6.5

Eredeti cím: Indiana Jones and the Dial of Destiny
Rendező: James Mangold
Producer: Kathleen Kennedy, Frank Marshall, Simon Emanuel
Forgatókönyv: Jez Butterworth, John-Henry Butterworth, David Koepp, James Mangold
Szereplők: Harrison Ford, Phoebe Waller-Bridge, Antonio Banderas, John Rhys-Davies, Toby Jones, Boyd Holbrook, Mads Mikkelsen
Zene: John Williams
Operatőr: Phedon Papamichael
Vágó: Michael McCusker, Andrew Buckland, Dirk Westervelt
Gyártó: Walt Disney Pictures, Lucasfilm Ltd.
Forgalmazó: Walt Disney Studios Motion Pictures
Játékidő: 154 perc
Eredeti premier: 2023. június 30.
Hazai premier: 2023. június 29.