Oppenheimer filmkritika

A görög mitológiában Prométheusz titán a hellén vallásból származó mítoszok egyik legfontosabb, legismertebb alakjává lépett elő azzal, hogy ellopta a tüzet az istenektől, majd az embereknek adta. Miután az istenek képmására megteremtette az embert, megesett rajtuk a szíve, mivel testvére, Epimétheusz az összes előnyös tulajdonságot elhasználta az állatok megalkotásánál, így Prométheusz, ravasz természeténél fogva odaadta nekik a tüzet, ami addig csak az olümposziak tulajdonában volt. Az istenek vezére, Zeusz égtelen haragra gerjedt, és néhány további cselt követően azzal bűntette a titánt, hogy a Kaukázus hegyén egy sziklához láncoltatta, ahol egy Ethon nevű óriás sas minden nap a máját marcangolta, ami másnap újra visszanőtt. Ahogy Prométheuszt, úgy az emberiséget is örök szenvedésre kárhoztatták: a tűz megismerése miatt mindenféle baj zúdult rájuk, amiket addig hírből sem ismertek. A csalafinta titán meséje remek példázata annak, amikor egy, alapvetően jó szándékú cselekedet végeredményben csak bajt hoz azokra, akiknek elméletben a javát szolgálná a nemes tett, egyúttal arra is, aki a gyakorlatban végrehajtja az előremutatónak, hasznosnak hitt gondolatot.

Kai Bird és Martin J. Sherwin 2005-ben megjelent biográfiájában az elismert elméleti fizikust, J. Robert Oppenheimert az amerikai Prométheusznak nevezte, aki – görög mitológiabéli megfelelőjéhez hasonlóan – szintén odaadta az embereknek a „tüzet”, ezzel olyan fordulópontra juttatva fajunkat és a történelmet, ami után már semmi sem volt ugyanolyan, mint azelőtt. Oppenheimer a második világháború alatt a Manhattan-terv vezetőjeként oroszlánrészt vállalt az első amerikai atombomba kifejlesztésében, főleg azzal a szándékkal, hogy a fegyver segítségével (amely az addigi legpusztítóbb eszköz volt a történelemben) nem csak a Tengelyhatalmakkal vívott háborút fejezhetik be, de minden jövőbeli háborúnak az elejét vehetik, és vele végre elhozhatják az örök békét az emberiség számára.

Utólag visszatekintve Oppenheimer nem is lehetett volna naivabb. A sztorit mindenki ismeri: a Hirosimára és Nagaszakira dobott bomba végül megadásra bírta a japánokat, egyúttal az atomkorszakba katapultálta a világot. A szövetséges Szovjetunióból hirtelen ellenség lett, kezdetét vette a majdnem fél évszázadig tartó hidegháború és vele együtt a fegyverkezési verseny, majd az atombomba még nagyobb, még hatalmasabb erejű tömegpusztító fegyverek megalkotásához vezetett, mostanra pedig már több ország is rendelkezik ezekkel a fegyverekkel, és azt, hogy a jövőben valamikor nem veti be őket valaki, lényegében semmi sem garantálja. A nukleáris holokauszt tehát, amit Oppenheimer később éveiben vizionált, nemhogy a mai napig aktuális, de az emberiség mostani, nem túl biztató helyzetét elnézve egyre fenyegetőbb probléma.

A tudásért hatalmas árat fizettünk, de magát Oppenheimert sem kímélte a sors: miután rádöbbent, mekkora pusztításra képes fegyvert alkotott és hogy azt milyen kezekbe adta, az atomenergia nemzetközi ellenőrzéséért és a nukleáris fegyverek elterjedése ellen kezdett lobbizni, ennek köszönhetően pedig kivívta egyes kormányzati és katonai vezetők haragját, így nemsokára saját országa fosztotta meg minden rangjától, majd nyilvánosan meg is alázta őt. Bár évekkel később részben rehabilitálták és nemrég az 1954-es elítélő határozatát is megsemmisítették, ezek már nem sokat segítettek rajta: az első atombomba felrobbanásától kezdve gyötörte a bűntudat, a szemei előtt fel-felvillanó apokaliptikus látomások élete végéig kísértették – épp úgy, mint a mítoszbéli Prométheuszt a kisarjadó máját minduntalan szétmarcangoló sas.

Pedig Oppenheimer csak jót akart – dehát, mint ahogy azt a mondás tartja, még a pokolba (jelen esetben az atomháborúba) vezető út is jószándékkal van kikövezve. Több mint valószínű, hogy miközben a McCarthy-korszak boszorkányüldözésének tetőpontján a hírneve aláásására kijelölt bizottság a kérdéseivel és a kommunista párthoz köthető múltjával szorongatta az egykor nagyra tartott, de aztán már az USA egyik legfőbb ellenségének bélyegzett tudóst, amaz sokszor feltette magának a kérdést, hogy vajon lesz-e olyan bárhol, bármikor, aki majd elmondja az igazságot erről az egészről. Nos, ezt a bizonyos igazságot ezúttal a jelenkor egyik legfelkapottabb filmesétől, Christopher Nolantől kapjuk meg – egy három órás eposzi történelmi-életrajzi dráma, mi több, néha már-már egy idegborzoló pszichológiai horror keretein belül, amely teljesen egyedi a mai Hollywood palettáján, ehhez hasonlót utoljára talán csak Oliver Stone csinált, még a ’90-es években.

Az Oppenheimerben Nolan ugyanazt a metodikát alkalmazza, mint legutóbbi filmjében, a Tenetben, azaz a maga elképesztően tömény maratoni játékidejével, esztétikai stílusával és rendezői technikájával egyáltalán nem a könnyed szórakozásra vágyó nagyközönség igényeinek akar megfelelni. De ami különbbé, jobbá, nagyobbá, többé teszi az Oppenheimert a Tenetnél, az az, hogy ezúttal már a látszatát sem akarja fenntartani ennek. Helyette az alaposság igénye nélkül igyekszik felzárkóztatni a nézőt, teljesen természetesnek veszi, hogy tudjuk, ki kicsoda, épp hol és melyik évben járunk, miközben szokás szerint kedvére rúgja fel a kronologikus történetmesélést, és szabadon ugrál térben-időben, mindenféle szabályosság mellőzésével.

Egyik legnagyobb klasszikusának, a Mementónak a szellemisége-felépítése köszön vissza a színes és fekete-fehér snittek váltogatásával, ahol a múlt és jelen eseményeit követhetjük nyomon párhuzamosan, és ahol ennek köszönhetően a kettő markánsan elkülönül egymástól (mint ahogy az atombomba előtt és után is más volt a világ), majd végül a múlt beéri a jelent, és ekkor már a korábban monokrómban látott jeleneteket nézhetjük újra más szemszögből. Nolant tehát nem érdeklik a történelmi ismereteink (ezért is érdemes a film előtt utánanézni a dolgoknak, hogy legalább az alapokkal tisztában legyünk), fittyet hány arra, hogy mennyire tudjuk fejben összerakni a történések sorrendjét és ok-okozati összefüggéseit, hovatovább, azokon a kardinális kérdéseken is hamar túllendül, amelyek mellett azóta sem lehet biztosan állást foglalni.

Vajon ha az USA részrehajlóbb lett volna a szovjetekkel, ahelyett, hogy vad fegyverkezési versenybe kezd velük, akkor elkerülhető lett volna a hidegháború? Vajon ha nem dobják le a bombákat, meddig húzódott volna a második világháború, hány katona hullik még el a csatamezőkön, és mikor adják meg magukat a japánok? Ha Oppenheimer nemet mond a Manhattan-tervre, kinek a kezébe adják az atombomba projekt kifejlesztését? Ha másra bízzák, vajon hány évbe telik, mire az megcsinálja? És úgy egyáltalán: kié a nagyobb felelősség, aki elkészíti a bombát, vagy aki ledobja? Nolan félresöpri ezeknek a témáknak a boncolgatását, mert nagyon jól tudja, hogy a történelemben nincs „mi lett volna, ha” – az Oppenheimernek csak egyetlen egy kizárólag célja van: a hatáskifejtés.

A film mindent a fojtogató feszültségnek és a rémisztő bizonytalanságnak rendel alá. Egy olyan sztorit mutat be, melyben a legeslegapróbb döntés is alapjaiban határozhatja meg az emberiség jövőjét, minden egyes cselekedetnek, minden egyes szónak komoly tétje és súlya van, amikkel a főszereplők mar az adott pillanatban is tökéletesen tisztában vannak. Aztán a fordulópontot követően (a sikeres Trinity-teszt – a valóságban is felrobbantott atombombával, valamint a briliáns rendezői és operatőri húzásokkal – remekül kihangsúlyozza az új világrend megszületését) már az emberi és politikai mocskosságoknak lehetünk szem és fültanúi, ahogy a tudományos félelem, a létrehozott pusztítás és az ezeket megmagyarázni akaró miértek kerülnek terítékre.

Mi sem példázza jobban az emberi idiotizmust, a természetünkből adódó alkalmatlanságot a felelősségvállalásra, az empátia és az önzetlenség teljes hiányát, valamint határtalan kicsinyességet, mint azok a jelenetek, amikor az USA vezérkari főnökei azon vitatkoznak, melyik városra dobják le a bombát (egyikük csak azért szavazza le Tókiót, mert ott nyaraltak a feleségével és szép helynek találták). Vagy amikor a bomba ledobása után a katonák és a projekten dolgozó tudósok boldogan ünnepelnek, miközben nem nehéz emellé odaképzelni a robbanás és a radioaktív sugárzás okozta pusztítást az élő-lélegző emberi lényeken. Vagy amikor egy zártkörű tárgyaláson Oppenheimerhez olyan vádló kérdéseket szegeznek, mintha legalábbis saját kezűleg dobta volna le a bombát és ő lenne az egyetlen hibás elem a teljes képletben. És Nolan mindezt egyetlen végkövetkeztetésre futtatja ki: az ember mindig is ember volt, és ember is marad. Evett az almából, megkaparintotta a tüzet, megtanult alkotni, létrehozni, és ez legalább annyira rémisztő, mint amennyire gyönyörű. Mert mi lehetne veszélyesebb egy olyan lénynél, ami, noha használja a tüzet, de nem ért hozzá, és saját megtagadhatatlan kicsinyessége és egója miatt eredendően alkalmatlan arra, hogy akkora hatalommal rendelkezzen, amellyel képes lehet felégetni az egész világot.

Tulajdonképpen erről szeretne mesélni Nolan, és megkockáztatom, messze az Oppenheimer az eddigi legkiforrottabb filmje. Egyszerre figyelmeztet, emlékeztet és megrémít, mert bár az mindenkinek tiszta, hogy a világot saját érdekeiket szem előtt tartó inkompetensek irányítják, a többség már egy „így megy ez” legyintéssel elintézi – de ahogy Ludwig Göransson megállás nélkül duruzsoló zenéje vált egyre brutálisabb, erősebb hangszínre, Nolan üzenete is úgy válik egyre hangsúlyosabbá, amit a zseniális zárólátomás koronáz meg. Lehet, hogy manapság, no meg úgy összességében sem szolgálná egyik ország érdekét sem egy atomháború, lehet, hogy több érv szól a harmadik világégés ellen, mint mellette, és lehet, hogy a felelősök még egy durva krízishelyzetben is meggondolnák kétszer, hogy bevessék-e a nukleáris fegyvereket, de annak fényében, hogy az emberi természetnél nincs veszélyesebb és attól kezdve, hogy elnyertük az isteni hatalmat, amit senkinek sem szabadna megkapnia, tényleg bármi megtörténhet. Mert ilyen szintű pusztító erő birtoklásához senki sem lehet elég kompetens.

Nolan pontosan erre akar rámutatni az Oppenheimerrel, ami nem csupán az év egyik legjobb, legfelkavaróbb filmje, de már az is egyedülálló csoda, hogy ebben a formában és ebben a mozizási klímában egyáltalán megszülethetett. Ha nem az rendezi, aki, valószínűleg ez a sztori is egy többrészes minisorozatként ölt testet valamelyik streaming-szolgáltató kínálatában, vagy legfeljebb egy szerény költségvetésű, limitált vetítésű 100 perces alkotásként, amit megfuttatnak néhány filmfesztiválon, de semmiképp sem egy három órás, töméntelen dialógussal megszórt, lényegében humortalan, mindenféle látványos akciót ignoráló drámaként, amelyben híres színészek zárt helyiségekben, tárgyalótermekben, gyéren megvilágított szobákban és vacsoraasztaloknál beszélgetnek, elmélkednek, machinálnak és eszmét cserélnek jelenetről jelenetre, szinte szünet nélkül.

És fájóan unalmas Dunkirk ide, feleslegesen túlbonyolított Tenet oda, Nolannek ezúttal zokszó nélkül összejött a bravúr. Az Oppenheimerrel aktuális kérdésekre hívja fel a figyelmet úgy, ahogy arra mostanság csak kevés rendező képes, talán rajta kívül senki – az már csak plusz pont, hogy egy olyan filmre kígyóznak a sorok a jegypénztáraknál és vonulnak be tömegek az IMAX-termekbe, ami 2023-ban már önmagában is egy hatalmas anomália a hollywoodi stúdiórendszerben. Ennél pedig nem is kell jobb bizonyíték arra, hogy Nolan nem csak, hogy bármit megtehet, de rendszerint el is éri a kitűzött célját. De ha csak ennyi kellett ahhoz, hogy komolyabban elkezdjünk foglalkozni a jelenkort érintő súlyos problémákkal, már megérte.

Gamekapocs értékelés: 8.5

Rendező: Christopher Nolan
Producer: Emma Thomas, Charles Roven, Christopher Nolan
Forgatókönyv: Christopher Nolan
Szereplők: Cillian Murphy, Emily Blunt, Matt Damon, Robert Downey Jr., Florence Pugh, Josh Hartnett, Casey Affleck, Rami Malek, Kenneth Branagh
Zene: Ludwig Göransson
Operatőr: Hoyte van Hoytema
Vágó: Jennifer Lame
Gyártó: Syncopy Inc., Atlas Entertainment
Forgalmazó: Universal Pictures
Játékidő: 180 perc
Eredeti premier: 2023. július 21.
Hazai premier: 2023. július 20.