A sárkány közbelép visszatekintő kritika

A laikusok számára már-már berögzült könnyelműségnek számít a hatalmas Bruce Lee kultuszt egyes egyedül a harcművész-színész korai halálának betudni – de az az igazság, hogy a villámkezű pofonosztó már életében is valóságos legendának számított. Noha csak 32 éves volt, mikor az örök vadászmezőkre lépett, olyan életművet hagyott maga után, amit egyszerűen nem lehet néhány sorban summázni. Ezt támasztja alá a rengeteg biográfia, tanulmány és dokumentumfilm, valamint az, hogy ha most belefognék a pályafutásának részletes leírásába és elkezdeném elemezni a mind a mai napig egyedülálló harctechnikáját, az egyéb, hol hosszabb, hol rövidebb életszakaszairól nem is beszélve, akkor jobban járnék, ha inkább egy könyvkiadóhoz mennék, és nem itt, a Gamekapcson magyaráznám Lee patinás örökségét és a világra gyakorolt hatását. Mozgóképes karrierje sem bír kisebb jelentőséggel. Ugyan csak négy filmet forgatott főszereplőként (plusz egyet, a Halálos játszmát, amiben mindössze 11 percet van jelen, ám az a 11 perc pont elég volt ahhoz, hogy elnyűhetetlen popkultúrális referencia legyen – most komolyan, ha valaki megcáfol abban, hogy önmagában már ez egyedülálló példa, viheti a filmesztéta-diplomámat), azok egytől egyig tagadhatatlan klasszikusok, amiket ha egyszer megnéz az ember, utána sosem felejti el.

És ezzel vissza is kanyarodtunk a Bruce Lee jelenséghez: ennek az embernek mágikus jelenléte volt, és filmjei hiába rendelkeznek hiányosságokkal, a vászonról lemászó karizmája egyszerűen minden mást – történetet, mellékszereplőket és hibákat – elhomályosít. Utólag visszatekintve nevetséges, hogy annak idején Hollywood sokáig ódzkodott attól, hogy komikus sidekickeknél és nyúlfarknyi szerepeknél komolyabb lehetőségeket adjon neki (még a saját ötletei alapjáén készült Kung Fu című tévésorozat főszerepét is inkább a sokkal siker-kompatibilisebb David Carradine-ra osztották), ám mindent összevetve egyáltalán nem meglepő. A konzervatív USA akkoriban nem sok potenciált látott az ázsiai színészekben (annyit semmiképp sem, hogy „leading men”-eknek tegye meg őket), így hát Lee végül visszatért Hong Kongba, ahol A Zöld Darázsnak köszönhetően akkorra már elismert sztárnak számított, és a filmstúdiók is tárt karokkal fogadták. A sors iróniája, hogy miután három filmet is csinált a Golden Harvestnek (A nagyfőnök, Tomboló ököl, A Sárkány útja), végül az a Warner Bros. kereste meg egy hollywoodi szuperprodukció lehetőségével, ami néhány évvel korábban még sorra dobta vissza Lee ötleteit (merthogy az említett mozik óriási sikereinek szele hamar eljutott nyugatra).

Ahogy mondani szokás, a többi már történelem: a kitartó, kemény munka, amit Lee hazai filmjeibe és saját harctudásába fektetett, és ami Kínában népszerűbbé tette a Beatlesnél, végül globálisan is meghozta a gyümölcsét. Sőt, jobban, mint arra bárki számított: A sárkány közbelép, noha nem a legjobb harcművészeti film, és még csak nem is Bruce Lee legjobbja, mégis sokkal több, mint egy film. Olyan nagyon-nagyon ritka eset, amikor a csillagok szerencsés együttállásának, az akkori filmipar beidegződésének, a képkockákat átitató összetéveszthetetlen korhangulatnak, valamint sok más kisebb-nagyobb együtthatónak köszönhetően úgy válik egy film a mozgóképes legendárium részévé, hogy egyszerűen túlnő a vetítőtermek falain és a saját keretein.

Nem csak bevételi rekordokat dönt (A sárkány közbelép saját idejében összesen 400 millió dollárt termelt, ami manapság, több mint 2 milliárd dollárnak felel meg), nem csak simán kortalan hivatkozási alap a premierje óta, hanem tényleg egy olyan, a mai napig termékeny zsáner globális elindítója, ami addig csak egy bizonyos földrész szenzációja volt, a világ többi részén csupán a tévéképernyőkön néhány percre fel-felvillanó mutatványokra vagy a gyéren megvilágított edzőtermekre korlátozódott le. Ám A sárkány közbelép mindent megváltoztatott. Persze könnyen lehet mondani, hogy a zsáner előbb-utóbb nélküle is begyűrűzött volna Amerikába, és minden bizonnyal így is lett volna, ugyanakkor elég megnézni a kortárs harcművész-színészeket, hogy ők mikor léptek át a tengerentúlra, másrészt Bruce Lee személyét sem érdemes figyelmen kívül hagyni, aki nem csupán kitaposta az utat kollégái előtt, hanem egyenesen ő futtatta be ezt a műfajt nyugaton. Ez pedig, valljuk be, akkoriban nem volt egyszerű. Nem mintha Bruce Lee lenne az egyetlen a történelemben, aki pillanatok alatt képes bárkit padlóra küldeni, de azt a hatalmas ellenfelet, amit a hollywoodi vaskalaposság és az ázsiai színészekkel szemben mutatott elutasítás jelentett, nem sokan tudták volna legyőzni.

Az, hogy A sárkány közbelép még ennyi év után sem érződik avíttasnak, leginkább az ő, na meg a még mai szemmel is lenyűgöző stílusának az érdeme. Ezek nem is szorulnak különösebb bemutatásra, akik otthon vannak a témában, pontosan tudják, miről beszélek. A taoizmus elveihez hasonló, filozófiai alapokon nyugvó Jeet Kune Do küzdőstílus (melyet egyébként Lee talált ki és a film harcjeleneteit is ő koreografálta) manapság is átütő erejű, és még ha színészi képességei nem is voltak a legjobbak (bár lényegében önmagát alakította, szégyenkeznivalója így sincs), csibészes sármja, hihetetlen mozdulatsorai és azóta is példátlan gyorsasága (állítólag a forgatáson többször is rá kellett szólni, hogy mozogjon lassabban, mert a kamera nem tudta követni a tempót – és a filmet elnézve ez egyáltalán nem meglepő) nem csak simán egy mozivásznon halálbiztos pofonokat osztó harcművésszé, hanem már-már egy mitikus, emberfeletti lénnyé emelték, aki egyenesen az égből szállt le a halandókhoz, és néha filmekben is feltűnt.

Ehhez rengeteget hozzátesz az a tény, hogy a filmben nincs semmiféle trükk, csalás vagy megúszás, mindent, amit látunk, azt Bruce Lee egy az egyben végrehajtotta – és attól függetlenül, hogy végeredményben egy hús-vér ember volt, az, amit a vásznon leművelt, azt nagyon-nagyon kevesen tudnák utána csinálni. Emellett A sárkány közbelép remekül ötvözi a klasszikus James Bond-mozik és a ’70-es években aranykorát élő blaxploitation zsáner funky-muzsikától zengő mocskosul laza, cool esszenciáját. Előbbit illetően elég csak a film kémsztoris beütésére, a Dr. No-t idéző műkezű főgonoszra (aki tulajdonképpen olyan, mintha egy képregényből lépett volna ki – és ezt Jim Kelly karaktere kerek-perec ki is mondja), no meg arra gondolni, hogy azt a tipikus Bondos főhőst itt egyszerre három ember játssza – Bruce Lee a bosszúszomjas beépített ügynököt, John Saxon a nők szívét meglágyító sármőrt, Kelly pedig a megfontolt őserőt.

Apropó Kelly: a rasszista fehér rendőrök száját elkenő figura képében mutatkozik meg az utóbbi dolog, azaz az erőteljes blaxploitation-beütés, erre tesz koronát Lalo Schiffrin jazz alapokra épült, távol-keleti motívumokkal színesített zenéje. Ebből áll össze a hamisítatlan, összetéveszthetetlen ’70-es évekbeli atmoszféra, melynek köszönhetően A sárkány közbelép tökéletes lenyomata annak a közegnek, amelyben készült – a korszak összes jellemző toposzát összegyűjtve, mindenféle sallangtól megszabadítva akar szórakoztatni, és közben nincs semmiféle magasztos, beleerőltetett mögöttes üzenete, ennek fényében csakis annyira veszi komolyan magát, amennyire kell. Tulajdonképpen egy ponyva, az aluljárókban árult kalandregényekkel és a bolhapiacokon pár dollárért vesztegetett képregényekkel egyenértékű mű, ám annak zokszó nélkül tökéletes. Nem mintha ez a jelző bármilyen szinten lekicsinylő lenne: még a legkopottabb borító is betakarhat egy csiszolatlan gyémántot, és még a legdurvább papírra nyomtatott, legfilléresebb próza is rakhat le generációkat felnevelő mérföldkövet.

Karizmatikus főhős, őrült koreográfiák, álleejtő akciójelenetek, betonkemény korhangulat, csipetnyi aktuálpolitikai kiszólás (a nyugati nagyhatalmak által kihirdetett drogháború, az ázsiai kontinens szociális helyzete a második világháború után), a távol-keleti felfogás/életstílus gördülékeny, közérthető kommunikálása a világ többi része felé és a közönségre gyakorolt óriási hatás – ezek teszik többé, nagyobbá A sárkány közbelépet egy sima filmnél. A bemutatót követően őrületes kung fu mánia söpört végig Amerikán és az egész világon, Carl Douglas felénekelte az évtized legnagyobb slágerét, a Kung Fu Fightingot, a harcművész egyesületek gombamód szaporodni kezdtek, az edzőtermek megteltek ifjú növendékekkel, a játszóterek pedig a filmekből ellesett amatőr tudásukat megmérettető kis Bruce Lee-kkel.

A VHS korszak jóvoltából mi is megízlelhettük a Bruce Lee kultuszt, természetesen a jó öreg hangalámondásos videókazettákon, majd 13 év késéssel, 1986-ban hivatalosan is megérkezett a film, október 26-tól pedig újra láthatjuk a vásznon a legendát, limitált ideig, néhány budapesti moziban. Aki kicsit is rajong Bruce Lee-ért és a filmjeiért, annak nyilván eleve kötelező (hiszen minden geek nagyon jól tudja, hogy hiába látott valamit már ezerszer otthon, a tévében, a gyöngyvásznon átélni ugyanazt teljesen más kávéház), de megkockáztatom, talán a fiatalabb korosztálytól sem lenne ördögtől való gondolat, ha jegyet váltana erre a nosztalgiavonatra. Legalább látnák, hogyan ment ez annak idején: a CGI még a fasorba se, drót nincs, semmi sumákolás vagy trükközés, a gyors vágások és a gyorsított felvételek ötletének szerzőjét Lee valószínűleg saját kezűleg rúgta volna le, ha egyáltalán lett volna valakinek mersze felvetni ilyesmit – szóval, ami van, azok a hosszú snittek, mentálisan és fizikailag felkészült színészek, gondosan megtervezett, begyakorolt és előadott koreográfiák. Így csinálták ezt régen a nagyok.

Kár, hogy manapság már nem készítenek ilyen filmeket és kár hogy anno is „kevés” volt belőlük és nem csináltak több ehhez hasonló klasszikust (a „kevés” szócskás árnyalja az a tény, hogy leírója gyakorlatilag az összes fontosabb harcművészeti filmet látta, azokat is vagy tízszer, az utolsó, nem csak simán említésre méltó, hanem úgy tényleg igazán jó ilyen produkció pedig nagyjából 10 éve készült), szóval igen, sok-sok mindenért kár – vagy tudjátok mit, inkább mégse! Mert A sárkány közbeléphez hasonló kultuszdarabok sava-borsát pont az adja meg, hogy kuriózumok, mind az adott műfajban, mind pedig az egyetemes filmtörténelemben. Ha száz vagy ezer másik film is megütné ezt a szintet, megenné a fene az egészet. Nem mintha amúgy lenne rá esély: elvégre Bruce Lee-ből is csak egy volt.

Gamekapocs értékelés: 8

Rendező: Robert Clouse
Producer: Fred Weintraub, Paul Heller, Raymond Chow
Forgatókönyv: Michael Allin
Szereplők: Bruce Lee, John Saxon, Ahna Capri, Bob Wall, Shih Kien, Jim Kelly
Zene: Lalo Schifrin
Operatőr: Gilbert Hubbs
Vágó: Kurt Hirschler, George Watter, Peter Cheung
Gyártó: Sequoia Pictures, Concord Production Inc., Warner Bros.
Forgalmazó: Golden Harvest, Warner Bros.
Játékidő: 102 perc
Eredeti premier: 1973. július 26.
Hazai premier: 1986. július 17.