Sylvester Stallone több mint 50 éves pályafutása alatt sok minden volt már. Alulfoglalkoztatott wannabe színész, ambiciózus forgatókönyvíró, semmiből valakivé váló új reménység, a következő Marlon Brandónak kikiáltott sármőr, a tesztoszteronszagú akciófilmek egyik legemblematikusabb alakja, különböző műfajokba sikertelenül fejest ugró kudarcgyáros, a kritikusok hőn szeretett céltáblája, bukást bukásra halmozó hullócsillag, egy letűnt kor kiöregedett, lesajnált dinoszaurusza, hamvaiból feltámadt főnixmadár, az old school akcióhősök nosztalgiavonatának sofőrje, megkerülhetetlen filmtörténelmi ikon. De mindenekelőtt: a self-made man tökéletes megtestesítője, aki a semmiből küzdötte fel magát a csúcsra, mindezt úgy, hogy hiába érték sorra a kudarcok, sosem adta fel.
Személy szerint ezt szeretem benne a legjobban: folyamatosan, szakadatlanul hajtott előre, szívét-lelkét beletette mindenbe, amit csinált, szimplán mindig csak el akart mesélni valamit, ami aztán vagy sikerült vagy nem, de akárhányszor elbukott, mindig felállt és küzdött tovább – megtörhetetlen önhittel, sokszor az árral szemben is, mert saját szavaival élve: mindenképp meg kell próbálni, mert még az is jobb, mint a semmi. Ez a megingathatatlan mentalitás kőkeményen rányomta a bélyegét az egész életére, karrierjére és filmjeire is. A nehéz szárnypróbálgatásoktól kezdve, mikor senki sem akart neki főszerepet adni, ám mégis sikerült kivívnia az elismerést, a ’80-as évek aranykorán át, amikor egyre-másra rakta a bombasikereket, dacolva a producerek és a stúdiók akaratával, a modern időkig bezárólag, amikor a közönség megfeledkezett róla, és Hollywood sem tett volna rá egy lyukas garast sem, hogy vissza tud kapaszkodni az élvonalba, de ő mégis megcsinálta.
A csillapíthatatlan küzdeni akarás, a bukás lehetőségének ignorálása, a sorstól kapott egyetlen esély megragadása és kihasználása – ezek azok a jellemvonások, amelyek leginkább meghatározzák Stallone egész lényét, és amelyek elvonatkozhatatlanul összefonódtak egyik legnépszerűbb figurájával, Rocky Balboával. Egyáltalán nem túlzás tehát azt állítani, hogy Stallone maga Rocky, és későbbi pályafutása is több ponton rímelt az Olasz Csődör életútjával. A híressé válással hatalmas nyomás nehezedett rá, következő filmjeivel képtelen volt megismételni azt a csodálatos mennybemenetelt, amit az első résszel ért el, ezért vissza kellett térnie a kaptafához (ugyanúgy, ahogy Rocky is újra ringbe szállt a győzelem érdekében).
Majd a nyolcvanas évek első felében elöntötte a félelem, hogy már nincs meg benne, ami kell, és csupán a vakszerencse miatt tart ott, ahol, pedig jó ideig abban a hitben ringatta magát, hogy ő Hollywood bajnoka (ahogy Rocky is tépelődött saját érdemein, mielőtt újraértelmezte magát és kimászott a gödörből). Aztán az évtized további részében már ő lett a korszak egyik legnagyobb szupersztárja, akit senki sem állíthat meg (ahogy Rockyt sem tudta legyűrni semmi a negyedik részben, még egy szovjet hegyomlás sem).
Ezt követően jött a következő éra, amiben Slynak egyre kevesebb lapot osztottak, a fiatal hősök pedig egyre inkább elvették tőle a rivaldafényt (elég csak az ötödik epizód fiatal, törtető bajnokára gondolni), legvégül az új évezred, amikor már senki sem akart neki bizalmat szavazni, de fordult a kocka, és ironikus módon azok az emberek tapsolták meg, akik korábban körberöhögték. Ezekről mesél a Sly című dokumentumfilm, elsősorban Rockyra és Stallone másik fontos karakterére, John Rambóra koncentrálva – utóbbiban ugyanúgy megvannak a saját életéből merített dolgok (sebezhetőség, elhagyatottság, magány), amelyek szépen rávilágítanak arra, hogy legnépszerűbb figurái gyakorlatilag az apjának való megfelelési kényszerből virágoztak ki.
A Slyban sorban végigmegyünk a fontosabb pontokon, a ’40-es évektől napjainkig. A zűrös gyerekkor mellett szóba kerül a hírhedt rivalizálás Arnold Schwarzeneggerrel, a törekvés, hogy tucatnyi akciófilm után mennyire nehéz volt elsősorban színészként érvényesülnie az amúgy remek Coplandben, valamint a szinte példátlan megújulás, legvégül pedig a család fontossága és a beismerés, hogy miközben állandóan hajtotta magát Hollywoodban, sokszor pont azokról feledkezett meg, akiket mindennél és mindenkinél előrébb kellett volna helyeznie. Szó, ami szó, hatalmas élmény hallgatni az öreget, a többi résztvevővel együtt (még a nagy Quentin Tarantino is kapott pár percet, mondjuk a jelenléte enyhén szólva is megkérdőjelezhető, de azért jó, hogy itt van, és érdekes dolgokat mond), sőt, a dokumentumfilmnek az a nem titkolt fő szándéka, hogy Stallonét ezúttal ne csak rettenthetetlen akcióhősként, hanem emberként és művészként mutassa be.
Persze utóbbi elsőre kicsit nevetségesen hangzik, főleg a Rambo-filmek, a Kobra, a Tango és Cash, a Cliffhanger, A pusztító, a Dredd bíró, meg még jónéhány kőbuta, vagy legalábbis csekély művészi értéket felmutató mozinak a fényében. De ha megnézzük, hogy karrierje ikonikus darabjainak egy részét nem csak főszereplőként, hanem íróként, rendezőként és producerként is jegyzi, összességében sikerült eloszlatni a képet, hogy sosem volt más, csak egy sima, agyatlan akcióisten. Merthogy sokkal több van benne ennél, noha a közönség és a rajongók igényeivel, előítéleteivel sosem volt könnyű megbirkózni – de az, hogy gyengébb színészi képességekkel megáldott egykori vetélytársaival szemben ő nem került mostanra a süllyesztőbe, nem múlhatott egyes egyedül a szerencsén. Meg is kapjuk erről a teljes képet, és ennek köszönhetően a Sly inkább egy öntömjénező tisztelgés benyomását kelti, mint egy részrehajlás nélküli, húsbavágó betekintését – másrészről pont itt gyökereznek a negatívumai is.
Eleve kevés a nagyjából másfél órás játékidő egy ilyen patinás, hosszú életmű áttekintéséhez. A kezdeti éveket ugyan kellő alapossággal mutatja be, ám a ’80-as évektől kezdve felgyorsul a tempó, és csak bele-belekapnak a fontosabb momentumokba, néhányat pedig teljesen figyelmen kívül hagynak. Ilyen például Stallone szexfilmes kilengése, előző házasságai (beleértve a Brigitte Nielsennel folytatott tiszavirág életű frigyet és a hírhedt válópert), a Rockyn és a Rambón kívüli filmjeinek hanyagolása (amikről beszélnek, azok is csak pár szót kapnak, és amikor megemlítik, hogy Sly nevéhez három sikeres franchise is fűződik, kell egy kis agyalás, mire leesik, hogy amúgy A feláldozhatókra gondolnak), de fia, Sage halálát sem fejtegetik különösebben (ez mondjuk érthető), és eddig nem ismert, meglepő kulisszatitkokat se várjon senki. Tulajdonképpen ebből a képletből ugyanaz jön ki, mint amikor összehasonlítjuk Stallonét Schwarzeneggerrel, hogy megnézzük, mi a különbség köztük.
Arnold mindig tudott önironikus lenni, sosem vette túlságosan komolyan magát, ezért filmjei is egy fokkal fogyaszthatóbbak, közkedveltebbek lettek, és bár ezen a téren nekem egyáltalán nem volt problémám Stallonéval (sőt, ha mindenképpen választanom kellene közülük, akkor simán mellette tenném le a voksomat), egy-két kivételtől eltekintve állandóan vérkomolyan tolta, így a szembenézés, a hibák beismerése és az önkritika is távolabb áll tőle, mint Schwarzeneggertől. Az ő dokumentumfilmje sokkal alaposabb és őszintébb (bár ugye nem árt hozzá tenni, hogy az három részes), noha Stallonénak sincs szégyenkeznivalója. Amilyen lelkesen mesél az öreg, elnéztem volna még ezt 3-4 órán keresztül, mégiscsak az ő filmjein nőttem fel, ő határozta meg a gyerekkoromat, ha nem lenne, ma talán én sem írogatnék ide. Többet érdemelt volna egy ilyen soványka tisztelgésnél, de a rajongóknak ettől függetlenül kötelező.
Gamekapocs értékelés: 8
Rendező: Tom Zimny
Producer: Sean Stuart
Szereplők: Sylvester Stallone, Arnold Schwarzenegger, Frank Stalline, Henry Winkler, Talia Shire, John Herzfeld, Wesley Morris, Quentin Tarantino
Zene: Tyler Strickland
Operatőr: Justin Kane
Vágó: Annie Salsich
Gyártó: Netflix
Forgalmazó: Netflix
Játékidő: 95 perc
Eredeti premier: 2023. november 3.
Hazai premier: 2023. november 3.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.