True Detective: Night Country sorozatkritika

Hollywood manapság egyre kevésbé tud meglepni. Az álomgyár, ami idestova több mint 100 éve termeli ki magából a világsztárokat, a tehetségeket, a profi szakembereket és a lenyűgözőbbnél lenyűgözőbb filmeket, sorozatokat, amelyeken generációk nőttek fel, és amelyek több millió kis lurkó gyermekkorát határozták meg, jelenleg egy betanított rabszolgamunkásokkal működő kínai pince felé konvergál, ami eredeti és merész ötletek helyett kizárólag az információs táblára felrajzolt folyamatábra alapján képes dolgozni. Nem mintha nem a pénzről szólna ez már emberemlékezet óta és nem mintha nem készülnének ma is jó, sőt, elismerésre méltó produkciók – csak hát mostanra több fejes imádkozik a box office istenéhez, mint eddig bármikor, igazán minőségi alkotás meg jó, ha szökőévente készül.

Alig vannak bátor rendezők, vagy szabadjára engedett intelligens írók, szinte mindenki biztonsági játékot játszik, alig van olyan film vagy sorozat, ami meghökkentene, amire a néző az állát keresgélve elégedetten csettintene, hogy „húha, ez már valami”. Szinte semmi sem ér már minket váratlanul, maximum csak az, amikor egy ünnepelt rendező egy következő munkájával szarba lép (értsd: kiad a kezei közül valami minősíthetetlen borzalmat, amire az addigi patinás pályafutása alapján amúgy senki sem számítana), és ehhez hozzátartozik az is, hogy az amerikai filmipar egyre kiszámíthatatlanabb. Sokszor egy előzetes alapján el bírja dönteni a néző, hogy milyen lesz a kész mű, mi több, nemegyszer maga a rendező, az író vagy a színészek személye is bőven elég hozzá.

Itt jönnek képbe az unalomig ismételt és ezzel együtt hányásig erőszakolt modern trendek, amelyek az előbb említett kiszámíthatatlansággal vállt-vállvetve harcolva garantálják, hogy a mozijegy vagy a streaming-előfizetés áráért cserébe a végtermék tökéletesen illeszkedjen a jámbor néző negatív prekoncepciójához. Lassan már nem lesz olyan film vagy sorozat, amire ne erőszakolnák rá csakazértis a progresszív világnézetet és az aktuálpolitikai agendákat – és meg is érkezett a következő kecske az áldozati oltárhoz. Hölgyeim és uraim, köszöntsék nagy tapssal a hollywoodi agymenés legújabb követét: a True Detective: Night Country-t!

A méltán népszerű, leginkább az első évad miatt óriási kultusznak örvendő tévésorozat új szezonja a fentebb leírt egyenlet tökéletes példázata. Annak a True Detective-nek az új szezonja, ami 2014-ben röpke 2 hónapra úgy felkavarta az internet állóvizét, hogy arra sem addig, sem azóta nem akadt sok példa. Gyakorlatilag a pilot-epizódtól kezdve egészen az utolsó, nyolcadik részig szinte másról sem szóltak a különböző filmes és tévésorozatos fórumok, mint a vadabbnál vadabb elméletgyártásról, egy-egy kimerevített képkockából kivirágzó eszeveszett konspirációról, amelynek köszönhetően rövid időn belül elképesztően hatalmas jelenséggé nőtte ki magát Nic Pizzolato műve. Nem is igazán a fordulatos krimi-szál miatt vonult be a történelemkönyvekbe, hanem mert elképesztően jól megvolt írva: ebben a sorozatban tulajdonképpen sosem a nyomozás alkotta a sztori gerincét, hanem a zseniális karakterek és a komplex karakterépítés, a mély dialógusok, no meg a hátborzongató atmoszféra. Ezek a bámulatos színészi munkával megtámogatva együttesen tárták elénk az emberi természetből, a lélek legsötétebb bugyraiból, valamint a fájóan hiteles emberi sorstragédiákból felépült Elcseszett Életek Nyomorúságos Panoptikumát.

Az első évad annyira magasra tette a lécet, hogy törvényszerű módon azt a következő két szezon sem tudta leverni. Azok már más történeteket, új figurákat kínáltak, viszont véleményem szerint mindkettő, a csavarosabb és összetettebb nyomozós szálat kínáló második és az időnként túl szájbarágós, de még így is erős narratívával operáló harmadik is működött. És most itt van a Night Country, ami már Pizzolato nélkül készült, és amivel kapcsolatban az az igazság, hogy amikor kiderült, kik csinálják, írják, rendezik és kik lesznek a főszereplők, már akkor pontosan tudni lehetett, hogy milyen irányba fog elindulni a sztori, milyen üzeneteket akar majd közvetíteni és mi lesz a konklúziója az egésznek. Ezen csak az lepődik meg, aki az utóbbi néhány évet egy barlangban vagy a zárt osztályon töltötte.

A Night Country nem lacafacázik, rögtön az első részben bedob egy rakás olyan elemet, amiből rögtön világossá válik, hogy miért áll 90 százalékos értékelés fölött a Rotten Tomatoes-on. A két főszereplő, de velük együtt az összes többi női karakter is kemény, céltudatos és határozott, míg a férfiak szokás szerint gyenge, határozatlan és behódoló pojácák, akik egy fűszálat sem tudnak rendesen keresztbe tenni, vagy egyenesen asszonyverő, hímsoviniszta, agresszív seggfejek. A nyitóepizódban összesen kb. ötször hangzik el, hogy „fehér ember”, Jodie Foster karaktere az az igazi arrogáns, antipatikus rendőrfajta, aki mindenkit ugráltat, mindenkivel bunkón viselkedik, Kali Reis zsaruja is kimerül annyiban, hogy rühelli a fehéreket, szabadidejében pedig hol férfiakat ver össze, hol erőszakkal magába élvezteti az egyetlen valamennyire maszkulinabb, de még így is rettentően szánalmas férfi-egyedet.

Előbbi még úgy ahogy elviselhető (mondjuk megváltó tulajdonsága így sincs), utóbbi pontosan az a nő, akit minden jó ízlésű, értelmes pasi már az első randin dobna, vagy két nap együttlét után üvöltve menekülne, mert már rövidtávon is maga a kínkeserves, kénköves pokol vele az élet. Piszkosul taszító, azokban a ritka pillanatokban, amikor épp kezdenéd megkedvelni, benyög valami emészthetetlen rasszista vagy feminista dumát, ami egyből megöli az empátia legkisebb esélyét is. Tipikus esete ez annak, amikor egy nő belül annyira ocsmány, hogy lehetne ő a világ legdögösebb bombázója is, akkor is csak méla undort váltana ki belőled (és még mielőtt valaki téves következtetést vonna le: a külsejével van a legkevesebb gond). Már önmagában az is elképesztő, hogy manapság nem tudnak olyan női karaktert írni, aki ne lenne elviselhetetlen, illetve férfi karaktert, aki nem égetni való szemétláda és életképtelen nebántsvirág – de közben folyamatosan a nyakunkon érezzük a készítők kezét, hogy ezt a két főhősnőt nekünk kötelező szeretni és kedvelni, mert jó emberek.

Azt mindenesetre megtudtuk, hogy az évad írója, Issa López mi mindent gyűlöl: a férfiakat, a karácsonyt, a keresztényeket, a házasságot – hangsúlyozom, ez még mindig csak a legelső epizód, még hátra van további öt. Ja igen, a nyitórész végén, még a műsoridő lejárta előtt gyorsan megtalálják annak az eltűnt tudóscsapatnak a jéggé fagyott holttestét, akiknek bizarr és furcsa esete beindítja a nyomozást, emlékeztetve a nézőt, hogy ez amúgy a True Detective, egy krimi-sorozat, nem a Barátok közt és A mi kis falunk X-aktás spin-offja. Az aktuális helyszín egyébként az isten háta mögötti fiktív kisváros, az alaszkai Ennis: a cselekményt december utolsó napjaiban vesszük fel, amikor az északi sarkkör ezen szegletében a földrajzi elhelyezkedésből adódóan hosszú időre beköszönt az állandó éjszaka. Minden sötétségbe borul, napfényt szinte egyáltalán nem látni, a rideg hangulatra pedig rátesz még egy lapáttal az ilyenkor magától értetődő melankólia és depresszió, amit a régió borús múltja és a közelben meghúzódó bánya is még jobban megfűszerez.

Ennek a településnek a titokzatos, ködbe burkolódzó kutatóállomásáról vész nyoma a nyolc fős csapatnak, akik jégbe fagyott mikroorganizmusokat keresnek, amelyek választ adhatnak több fontos orvosi kérdésre is, és komoly áttörést hozhatnak az orvostudománynak. A megfejtésre váró ügyet a város rendőrfőnöke, Liz Danvers (Foster) és Evangeline Navarro (Reis) járőr veszi a nyakába – ahogy az lenni szokott, mindkettőjüknek van némi vaj a füle mögött, egy közös, múltbéli eset, ami összeköti őket. Hangulatban, erősebb-halványabb ecsetvonásaiban a Night Country szorosan illeszkedik a True Detective megszokott stílusához, és közben legalább annyira elkülönül tőle, mint az előző három évad is egymástól. Az első egy Hetedik-szerű pszichológiai thriller volt, erőteljes southern gothic beütéssel. A második egy szövevényes, nehezebben követhető, James Ellroy Los Angelesben játszódó krimiregényeihez hasonlítható, korrupcióval teli aberrált és vérmocskos sztori, ahol a kiaknázásra váró értékes földterületekért ment a játszma. A harmadik pedig egy éjfekete, gyermekközpontú, az ártatlanság elvesztését és a rasszizmus kérdését boncolgató, Dennis Lehane legjobb könyveit idéző elbeszélés, középpontban egy rendőrrel, aki halványuló emlékezetével régi szellemeket üldöz.

A negyedik szezon ismét egy kicsit más húrokat penget, a velőtrázó alaszkai settinggel, valamint a természetfeletti, paranormális elemek megnyomásával. Az előző évadok is bővelkedtek a horrorisztikus, túlvilági hallucinációkban, viszont a Night Country minden korábbinál jobban rágyúr erre a vonalra. Itt egy kis John Carpenter-féle A dolog, ott egy kis X-akták, Twin Peaks, Fargo, Fortitude, stb., szóval a koncepció ígéretes, hovatovább, teljesen tökéletes. És a megvalósítás? Nos, az már egy másik téma. A misztikus szál csak úgy lóg a levegőben, végeredményben teljesen felesleges, semmitmondó, nem fut ki sehova, maximum oda, hogy csupán a több hónapos sötétség miatt van ott „valami” Alaszkában – mindezt a már baromira unalmas, olcsó jump scare-ekkel megtámogatva. A detektíves szegmensek ugyanígy jártak, öt és fél részen keresztül próbálják építgetni, hogy micsoda megfejthetetlen, hátborzongató, rejtélyes ügy ez, ami alapján jogosan várod, hogy hangos tűzijátékropogtatások közepette hullik majd le a lepel a fináléban – aztán, amikor leég a kanóc, és habostorta helyett száraz kutyaszart kapsz az arcodba.

És az most teljesen mellékes, hogy a nagy leleplezés totál nyilvánvalóvá teszi, hogy a két főhősnő közül egyik sem egy Columbo (még a világ leghitványabb nyomozója is 5 perc alatt megtalálta volna a tettest), mivel érdemi nyomozás addig sem nagyon volt. „De hát a True Detective-ben az mindig másodlagos” – kiált fel a nyájas olvasó, ami igaz is. Csakhogy a karakterek személyes drámája ezúttal baromira érdektelen. A nyomozás amúgy is minden korábbinál jobban a háttérbe szorul, a negyedik epizód környékén szét is esik az egész. Elejétől a végéig non stop nézhetjük az érdektelen karakterek még érdektelenebb vergődését. Danvers leszbikus lányával próbál dűlőre jutni, aki állandóan a bánya ellen tiltakozik, miközben anyja félszemű jegesmedvéket haluzik. Navarro egy évekkel ezelőtt meggyilkolt őslakos lány ügyén agonizál, amíg kattant húga meztelenül mászkál a hidegben és az ágya alól narancsok gurulnak ki. Amikor a kiöregedett, facér rendőrtiszt a reptéren várja az Oroszországból importált leendő feleségét, már csak a TLC csatorna logója hiányzik a képernyő bal felső sarkából. A zsaru fiát meg Danvers szívatja szanaszét, aki miatt a feleségével is folyton összevesznek. Mi ez, a Szívek szállodája?

Komolyan, mint egy elcseszett szappanopera: ki kivel fekszik le, ki mennyit iszik, ki kit csalt meg, kivel van rosszban és tesz keresztbe a másiknak. Unalmas, fárasztó és irritáló közhelyek gyűjteménye, egy eldugott, hideg faluban – láttunk már ilyet párszor. És ennek a katasztrófaturizmusnak az utolsó állomása, ami aztán tényleg felteszi a bizsu aranykoronát a Night Country-ra, az a rengeteg utalás, kikacsintás és vonatkozási pont az első évaddal. Issa López konkrétan vért izzad, hogy a párbeszédek és a karakterek hozzák a kultikus szezon mélységét, de marhára nem jön össze. És mi történik akkor, amikor elfogy a kraft? A modern hollywoodi szabálykönyv alapján különböző elemeket emel be az első évadból, viszont ezek légből kapott, kifejtetlenül maradt, semmire sem vezető dolgok, amelyek nagyjából azon a szinten vannak, mintha egy mai művész-aspiráns hatalmas egótól és ambíciótól fűtve napszemüveget festene a Mona Lisára. Issa López hozzáteszi a maga gondolatait a brandhez, de a művészettől ez fényévekre van.

Csak, hogy tisztább legyen a kép: ha az első évad egy tapasztalt, profi és alapos sorozatgyilkos volt, aki folyamatosan a bolondját járatja a rendőrséggel és mindig két lépéssel a törvény előtt jár, akkor a Night Country egy ügyetlen balfék, aki az első gyilkosságnál szétszórja a DNS-ét a tetthelyen és még az ujjlenyomatokkal teli gyilkos fegyvert is otthagyja a helyszínen. Spirál, Tuttle Alapítvány, Travis Cohle, time is a flat circle? Hogyne, Rust meg őrjöngve pörög a tolószékében. Nem tudom, hogy a következő évad milyen lesz (most már biztos, hogy azt is Issa López csinálja), de köszönöm szépen, nekem ennyi elég volt a True Detective-ből.

Gamekapocs értékelés: 4.5

Készítő: Issa López
Rendező: Issa López
Producer: Sam Breckman, Princess Daazhraii Johnson, Cathy Tagnak Rexford, Layla Blackman
Író: Issa López, Alan Page Arriaga, Chris Mundy, Katrina Albright, Wenonah Wilms
Szereplők: Jodie Foster, Kali Reis, Fiona Shaw, Finn Bennett, Isabella Star LeBlanc, John Hawkes, Christopher Eccleston
Zene: Vince Pope
Operatőr: Florian Hoffmeister
Vágó: Matt Cheese
Gyártó: Peligrosa, HBO Entertainment
Forgalmazó: HBO
Játékidő: 54-87 perc
Évadok száma: 1
Epizódok száma: 6
Premier: 2024. január 14. - február 18.