Rebel Moon: 2. rész - A sebejtő filmkritika/elmélkedő

Az utóbbi években szinte minden adandó alkalmat megragadtam, hogy alaposan kikezdjem Zack Snyder Watchmen utáni munkásságát (igaz, véleményem szerint már az sem volt jó film, pontosabban amiért jó volt, azt csak és kizárólag az eredeti képregény alkotóinak köszönheti – nyugodtan jöhetnek a kövek), de mivel a Rebel Moon 2-vel eljött az ideje, hogy végleg elengedjem a palit, álljon itt még egyszer utoljára a szent hegyibeszéd. Snyder pályafutását leginkább egy esethez tudom hasonlítani, mint amikor egy lány egy véletlen folytán egyik pillanatról a másikra belép az életedbe, jófejnek és normálisnak tűnik, aztán amikor jobban megismered, rájössz, hogy a felszín alatt még sincs minden rendben, a folyamatos stiklijeinek és agymenéseinek hála pedig rövidesen magává a kénköves pokollá változik a vele töltött közös idő. Ott van a Holtak hajnala remake és a 300: találkozol azzal a bizonyos lánnyal valami tök átlagos helyen, ő lép oda hozzád, ő kezdeményez, kellemesen elbeszélgettek, és noha csinos, de elsődlegesen a közvetlen és laza személyisége miatt lesz igazán érdekes.

Hangulatosan dumálgattok, nagyjából ugyanazokat a filmeket és ugyanazokat a zenéket szeretitek, így megvan a közös téma, és bár nem kérdezel rá rögtön, hogy akar-e még találkozni (egyelőre még fel kell dolgoznod a tényt, hogy több száz másik pasi közül pont te vagy a mázlista), hazaérve azért rögtön bejelölöd Facebookon és ráírsz. És egy ideig megy szépen minden a maga útján: elvagytok, hülyültök, szóval minden király, és egyre élénkebben kezd benned felmerülni, hogy „lehet ő lesz AZ”.

Aztán jön a Watchmen: pár hónappal később, noha egyre többet lógtok és egyre közelebb kerültök egymáshoz, mintha nem stimmelne valami. Bár nagyokat dumáltok, sokat vagytok együtt, észreveszed, hogy hiába próbálod valami komolyabb téma felé terelni a beszélgetéseket, sosem sikerül – de gyorsan elhessegeted ezeket a negatív gondolatokat, mert egyébként minden happy, és végre nem csak a PS-t nyomod hétvégén, reggeltől estig. Még az sem zavar különösebben, hogy a lány láthatóan egy munkahelyen nem tud megmaradni 2 hónapnál tovább (és mivel jóban vagytok, naná, hogy elhiszed, amikor azt mondja, hogy mindig egy másik ember a hibás azért, mert kirúgták vagy felmondott).

A barátságból végül kapcsolat lesz, és valahol ezen a ponton túl kezd elmúlni a világ dicsősége: érkezik a Sucker Punch, azaz kiderül, hogy már évek óta barátja van, akivel együtt lakik, csak ő éjjel-nappal dolgozik, hogy fizetni tudja az albérletet (apropó, arra is rájössz, hogy a lány többször volt munkanélküli, mint amennyiszer nem), és komolyan, ez még csak a jéghegy csúcsa. Ugyan te nem ejted azonnal, mert Az acélembernél is félig tele volt a pohár, de már egyre inkább zavar a csapongó személyisége. Mintha valami komoly üldözési mániában vagy erős figyelemhiányban szenvedne, sztorikat ad elő, hogy mennyi pasi próbálkozott be nála, egyik pillanatban a Mónika Showból idéz, a másik pillanatban meg halott lelkekről, kísértetekről meg a gyógyító isteni erőről hadovál. Így ennek fényében már azon sem lepődsz meg, mikor kiderül, hogy igen, konkrét mentális problémákkal küzd, és a normális elmeállapotát csak gyógyszerekkel tudja úgy-ahogy fenntartani.

Ennek ellenére te még mindig nem hagyod faképnél, noha a Batman Superman ellen: Az igazság hajnalánál már tökéletesen tisztában vagy vele, hogy itt bizony komolyak a problémák. Sosem tudod, mikor hazudik és mikor mond igazat, és összességében nem ura a saját életének. Mindig kell neki valaki, akin élősködhet, folyamatos tévképzetekkel próbálja följebb emelni a gyenge lábakon álló önbizalmát, képtelen az önállóságra, minden hibájáért valaki más a felelős, de úgy érzed, ha más nem, haverként még lehet benne potenciál. Csakhogy a rózsaszín köd már elszállt. Szerelem mondjuk sose volt és soha nem is lesz, ráadásul már a korábban még elnézett dolgai is egyre jobban idegesítenek, így hiába engeded el nehezen az embereket, mégis úgy döntesz, hogy nincs tovább, lezárod a kapcsolatot.

Eltelik néhány év, közben egy másik nő, Az Igazság Ligája mozis változata sem jött be (ugyanúgy kattant volt, csak máshogy), majd valami teljesen random helyen ismét összefutsz azzal a bizonyos lánnyal. Egyből elkap a nosztalgia, beszélgetni kezdtek, kicsit minden olyan, mint régen, és egyre erősebben kezded azt érezni, hogy jó lenne vele újra együtt lógni. De ahogy Az Igazság Ligája Snyder Cutja és ahogy A halottak hadserege, úgy ez is csak egy apró fellángolás. Időközben ő viszont csak egyre lejjebb csúszott, az előző pasiját már otthagyta, azóta talált egy másik palimadarat, akihez szintén odaköltözött, ám te valami homályos oknál kifolyólag azért próbálsz még baráti kapcsolatot fenntartani vele – ahogy próbálkoztál a Rebel Moon első részénél is, hátha, hátha, de nem, sőt, egyre idegbajosabb vagy a jelenlétében.

Minden második szavára tikkel a szemed, fogod a fejet, amikor arról beszél, hogy minden férfi őt bámulja, unod a folyamatos panaszkodást az aktuális melójáról, ahol épp fel akar mondani. Unod, hogy arról a csávóról nyomatja a mantrát, aki nyomul rá és folyton írogat neki Messengeren (ettől függetlenül nem tiltja le, bár váltig állítja, hogy rühelli a pasit), unod, hogy 34 éves létére képtelen megoldani az életét. És hogy milyen a Rebel Moon 2? Leginkább olyan, mint az a fordulópont, amikor végleg a sarkadra állsz, és örökre kitörlöd azt életedből azt a bizonyos lányt. Az utolsó találkozótok átlagosan indul, megkér, hogy kísérd haza. Út közben közli, hogy szakított a barátjával és elköltözött egy albérletbe, méghozzá egyedül. Erre te meglepődsz, elkezd dolgozni benned valamiféle elismerés iránta, még szóvá is teszed, hogy büszke vagy rá, amiért végre önállósította magát és a saját lábára állt.

Mondjuk értetlenül nézel rá, mikor elmondja, hogy 20 ezerért bérel egy szobát, de sok időd nincs gondolkodni rajta, mert amint leszálltok a buszmegállóban, megjelenik az a pasi, aki üzengetett neki, és akit elvileg utál, és kiderül, hogy konkrétan ő ad szállást a lánynak. Mindaz a büszkeség, elismerés, ami benned volt és mindaz az érdeklődés, amit még minimálisan tanúsítottál iránta, egy pillanat alatt meghal. Nincs semmiféle dráma, nincsenek könnyek, nincs katarzis – csak lazán elköszönsz tőle, felszállsz a következő buszra, hazamész és azonnal tiltod minden létező helyen, szó nélkül. Huszonévesen talán még buli volt vele lógni, de azóta sok idő telt el, te meg közben elmúltál 30. Nincs neked erre szükséged, kicsit megkomolyodtál, kicsit más ember lettél, ő viszont nem tudott lépést tartani és lemaradt. Minek vesződnél vele? Amennyi jobb elfoglaltság van a világon, nyilván nem ezen fog múlni az életed.

Igazából Snydert is ezen a ponton kell elengedni, és gondolom nem én vagyok az egyetlen, mert már az eddig közveszélyes rajongótáborát sem érzem annyira toxikusnak, mint a régi szép időkben. A Rebel Moon 2-ben sem tagadja meg magát ez a nyughatatlan, harcos mártír, aki kamerát lóbálva küzd igazi XXI. századi William Wallace-ként a művészi önmegvalósításért a gonosz stúdiófőnökök ellen, akik elnyomják a tehetségét. Poén, hogy itt pont nem nyomták el, mégis csak ennyire tellett tőle, sőt, már az sem megy, amit régen még simán megoldott (lehet találgatni, hogy ennek a filmnek az enyhén szólva is katasztrofális kritikáiért majd kiket fog okolni). Mert az, hogy Snyder maximálisan humortalanul, az önreflexió teljes hiányával kalapálta össze ezt a művet, és hogy a karakterek szájába is a lehető legostobább, legközhelyesebb szöveget adta, ezeket pedig annyira magabiztosan, drámaian adja elő, mintha legalábbis a Rebel Moon lenne a filmtörténelem legelső sci-fije, az nem meglepő.

Az sem, hogy a borzasztóan mesterkélt lelkizés jegyében egy ízben még le is ülteti a szereplőket egy asztalhoz, hogy a nagy csata előtt egyenként elmeséljék „megdöbbentően szomorú” élettörténetüket (spoiler: így sem lesznek mélyebb és azonosulásra alkalmas figurák, nagyjából mindenki kb. ugyanazt a sztorit adja elő). Ezzel és néhány, az első felvonásból megörökölt problémával együtt, minthogy a gigantikus tűzerővel, több száz hadihajóval, űrjárművel, katonával és hipermodern fegyverarzenállal rendelkező gonosz birodalom életben maradása ötven zsák liszten áll vagy bukik, már eleve hátrányos helyzetből indítja a Rebel Moon 2-öt. De talán nem is lenne ez akkora baj (bár jó filmnek így sem lehetne nevezni), ha legalább izgalmas és látványos lenne.

Végeredményben ezek sem sikerülnek. Az izgalom lehetősége az első 1 óra totális üresjáratával bukik el, amikor Snyder bevezeti a nézőt a gabonaaratás rejtelmeibe: jó 20 percen át bámulhatjuk a mezőgazdasági praktikákat legalább négy különböző kameraállásból lassítva, mint valami elcseszett TSZ propagandafilmben. A látvány meg egyenesen értelmezhetetlen ezzel a bűnronda képi világgal és a pocsék lencsékkel, melyeknek köszönhetően a tér az épp fókuszban lévő karakterek mellett egy centire csupán egy elmosódott tintapaca minden egyes snittnél. A katasztrofális univerzumépítés, az erőltetett próbálkozás, hogy a kiváltsanak a közönségből legalább valamiféle minimális érzelmet, még hagyján, de amikor Snydernek már az sem jön össze, amihez eddig azért többé-kevésbé értett, az tényleg a néhai, ma már képzeletbeli videótékák legeslegalsó polcára pozicionálja a Rebel Moon 2-öt.

Ez a film lényegében csak abban különbözik a Zs-kategóriás Asylum-moslékoktól, hogy több pénzt költöttek rá, ráadásul a mester még ezt is tudja hova fokozni, gondolok itt például arra a flashback-jelenetre, ahol négy hegedűs fizikai valójában játssza a „filmzenét”, és a kulcsmomentumként funkcionáló haláleset alakulásával arányosan húzza a nótát egyre vadabbul és dinamikusabban (ez mondjuk egy Csupasz pisztolyban tökéletes pillanat lenne, egy komolykodós akció-sci-fiben már kevésbé). Az meg, hogy az epikusnak szánt, amúgy majdnem 1 órásra duzzasztott küzdelem nem egy katartikus csúcspontba torkollik, hanem egy következő részt vezet fel, ami ide a rozsdás bökőt, sosem fog elkészülni? Áh, semmi különös, csak tipikus Snyder. A finálét egyébként is simán hozzá lehetett volna toldani az első epizódhoz és a világon senki sem vette volna észre, hogy amúgy eredetileg két felvonásra volt bontva a sztori, annyira vastag az idézőjel a dramaturgnál és a karakterfejlődésnél.

Szóval ez a személy végleg lefutott. Egykoron érdekes volt és vonzó, ígéretesnek tűnt, de hamar lehullt a lepel, megmutatkozott az igazi énje, amit a szép külső is egyre kevésbé tudott elrejteni – mára pedig a maradék vonzerejét is elvesztette. És az az igazán kiábrándító, hogy amikor a srácok megfordultak utána és mindenki az ő nyomában loholt, valójában már akkor sem volt benne sokkal több, és ma már tényleg csak az a szűk réteg keresi a társaságát, akik még vannak olyan hülyék, hogy beveszik ezt a messziről bűzlő gigászi parasztvakítást.

Épp ezért, én képletesen felülök arra a buszra, hazamegyek és törlöm Snydert az életemből: kösz, Zack, csináltál két klassz filmet, szép volt, jó volt, de már elég esélyt kaptál, ennyi elpuskázott lehetőség után ez a katasztrófaturizmus már kicsit sem szórakoztató. Rövid az élet, a mindennapi teendők mellett amúgy is kevés az időnk, és azt miért pont rossz filmekkel töltsük? Engem ez a pali nem ver át többet. Ti is inkább nézzétek meg újra a Dűne 2-öt. Vagy valamelyik klasszikus sci-fit. Vagy nagyjából bármit, ami 8 pont felett áll az IMDb-n. Köszönöm a figyelmet, sziasztok!

Nate Hope értékelés: 1

Eredeti cím: Rebel Moon – Part Two: The Scargiver
Rendező: Zack Snyder
Producer: Deborah Snyder, Eric Newman, Zack Snyder, Wesley Coller
Forgatókönyv: Zack Snyder, Kurt Johnstad, Shay Hatten
Történet: Zack Snyder
Szereplők: Sofia Boutella, Djimon Hounsou, Ed Skrein, Michiel Huisman, Doona Bae, Ray Fisher, Staz Nair, Fra Fee, Elise Duffy, Anthony Hopkins
Zene: Tom Holkenborg
Operatőr: Zack Snyder
Vágó: Dody Dorn
Gyártó: The Stone Quarry, Grand Electric
Forgalmazó: Netflix
Játékidő: 122 perc
Eredeti premier: 2024. április 19.
Hazai premier: 2024. április 19.