X-Men '97 1. évad sorozatkritika

Az 1992-től 1997-ig futott, 5 évadot megélt X-Men rajzfilmsorozat, a szintén ’90-es évekbeli Batman és Pókember szériákkal együtt sokunk gyerekkorának meghatározó alkotása volt. Az itthon, eredetileg a Fox Kids csatornán vetített mű rengeteg csillogószemű kis lurkóval és pelyhedzőállú kamasszal ismertette meg a képregényeket és indította el őket a geeké-válás útján. Stílusos animációjával a tévéképernyők elé szegezett, fajsúlyos témáival gondolkodásra késztetett, felnőttes megközelítésével pedig nem egy esetben formálta a személyiségünket. Nem túlzás azt állítani, hogy az X-Men tevékenyen hozzájárult ahhoz, hogy mi, akik annak idején napról napra követtük nyomon a mutánsok kalandjait, így, lassan 30 évvel később azok legyünk, akik ma is vagyunk.

És az, hogy a sorozatot, a fentebb említett két klasszikussal egyetemben manapság is gyakran emlegetik, mémesítik, mi több, a legjobb képregényadaptációk közt jegyzik, legfőképp három összetevőnek köszönhető. Egyrészt a széria képi világa egy az egyben az alapanyag külsőségeit tükrözte, másrészt az azokban fejtegetett ideológiai nézeteket, faji kérdéseket is kellő komolysággal mentette át, harmadrészt pedig tette mindezt az arany középút megtalálásával, hogy a gyereknézők számára is érthető legyen, a felnőtteknek pedig ne egy tizenkettő egy tucat délutáni matiné. És a készítők nem lőttek bakot: az X-Men mindkét korosztály számára egyaránt befogadható és szórakoztató volt – jórészt azért, mert akik csinálták, azok értették és tisztelték az alapanyagot.

Ez a bizonyos hozzáértés és tisztelet ma egyre inkább kiveszendőben van az álomgyárban. 2024-et írunk, Hollywood már évek óta a múltba nyúl vissza: régi filmeket, nagymúltú frencsájzokat támaszt és melegít fel, Star Warstól innen, Marvelen túl, és nem feltétlen az a probléma az egésszel, hogy elkészülnek, hanem, hogy akik csinálják, azok egy-két ritka kivételtől eltekintve baromira nem értik ezeknek a történeteknek a lényegét. És komolyan, ez még a jobbik eset: régi hősök kiherélése, régi értékek tönkretétele, minden olyan dolognak a megkérdőjelezése, kifordítása, lepisálása, ami régen jó volt, mindezt olyanoktól, akik nemhogy nem rajongók, de még az eredeti alapanyagot sem látták/olvasták. A Marvelnél sincs ez másképp: béna karakterek, béna sztorik, hűtlen adaptációk inkompetens gárdáktól – erre jön az X-Men ’97, és megmutatja, hogyan kellene ezt mindenkinek csinálnia.

A klasszikus rajzfilmsorozat „újraindítása” csuklóból felsöpri a padlót a mai Marvel-felhozatallal, a sikerének oka pedig annyira egyszerű, mint a százasszög: maximális tisztelet, teljes odaadás az alapanyag iránt, az eredeti képregények és a karakterek beható ismerete és mély szakértelemmel való adaptálása – mindenféle görcsösség nélkül, kreatívan felhasználva a képregényes alapokat, ügyesen lavírozva a régi és az új elemek között. Mert az, hogy az alkotók képesek voltak a sorozat mind a 10 epizódjához külön intrót készíteni, annak függvényében, hogy épp kik alkotják az X-Men fő-csapatát, az egy dolog. Az, hogy az eredeti sorozathoz képest sokkalta összefüggőbb történetben egymás után köszönnek vissza (igaz, néha kifejezetten vázlatosan) az olyan kultikus képregények, mint a Magneto bíróság előtt, az Inferno, az Operation: Zero Tolerance, az E mint eltörölni és a Fatal Attraction, az meg egy másik.

De hogy az X-Men ’97 teljesen új szintre, a korábbiaknál fényévekkel kiélezettebb helyzetbe katapultálja a mutánsok kontra emberek ellentétjét, és így egészen más dimenzióba kerül a széria, az a múlt és a jelen remekbeszabott ötvözése, amit olyan nagy volumenű mozifilmekhez lehet csak hasonlítani, mint a Szárnyas fejvadász 2049 vagy a Top Gun: Maverick.

A titka csupán annyi (mármint azon kívül, hogy az alkotók maximálisan tisztában vannak az X-Men világának felépítésével és metodikájával), hogy elsősorban a régi sorozat rajongóinak szól, miközben az új belépőket sem idegeníti el (a széria tökéletesen érthető elismeretek nélkül is, és ha időnként elő-előkerül egy-egy homályos folt, arra szinte rögtön magyarázatot adnak), és noha az új sztori közvetlenül ott veszi fel a fonalat, ahol az eredeti letette, eléggé érezteti, hogy közben mégiscsak 30 év telt el. Az akkori gyerekek ma már maximum csak lélekben gyerekek, megkomolyodtunk, kicsit megváltoztunk – és a sorozat is velünk együtt nőtt fel. Az eredeti sem finomkodott, de az X-Men ’97 bevisz néhány olyan durva gyomrost, ami nem csak a szuperhősös rajzfilmeknél ritka, de úgy en bloc a képregényadaptációk zsánerétől sem mindennapos.

Az évad a jól ismert alapokkal kezd, a megszokott ideológiai nézetek közti különbséggel (amelyek nem mellesleg szerencsére szinte teljesen mentesek a mai szájbarágós toleranciaerőltetéstől – szóval nem villog minden második jelenetben a képzeletbetli FOGADD EL! felirat), aztán az ötödik részben akkora bomba robban, ami után végképp nem beszélhetünk átlagos gyerekmatinéról. Elszabadul a káosz, a felvázolt problémák több, mélyebb rétegeket kapnak, az egyre inkább kirekesztett, faji alapon megkülönböztetett mutánsoknak, a jövő által hátrahagyott/cserbenhagyott emberiségnek, de még a szálakat a háttérből mozgató főgonosznak is ugyanúgy megvannak a logikus, érthető és átérezhető motiváció. Vannak, akik megmaradtak a régi álláspontjuknál, míg másokban radikálisabb, korábban egyszerűen elképzelhetetlen ideák fogalmazódnak meg. Semmi sem csak fekete és fehér, a pálfordulások, valamint a karakterfejlődés nem csupán gondolati és dialógus-szinten nyilvánul meg, hanem a személyes drámában is.

Az írók mindenkinek megadják a megérdemelt reflektorfényt, Küklopszból folyton akadékoskodó, karót nyelt wannabe-főnökből komplex, átérezhető problémákkal küszködő vezető válik, Ciklon embertpróbáló tragédiákkal szembesül, Rozsomák ugyan kissé háttérbe szorul (egyébként tudatosan), de így is megvannak a nagy pillanatai, Morph már önmagában egy hatalmas húsvéti tojás (minimum 20 easter egget számoltam össze vele kapcsolatban), a Magneto-Vadóc-Gambit trió pedig zokszó nélkül a legerősebb karakterpillanatokat hozza a sorozatban. Lényegében minden hősnek van egy, kizárólag az ő képességére fókuszáló harcjelenete, de közben ugyanilyen jól működnek egyetlen, összefüggő tudatként is, mint önállóan. A készítők nagy szakértelemmel domborítják ki a tagok közt megbúvó ellentéteket, valamint a bajtársi, testvérei és szerelmi kötelékeket, nem elfelejtve azt, hogy az X-Men egyik fő lényege az olajozott csapatdinamika.

Nem a saját szerepükhöz szokott nagy egók összecsiszolódása, mint a Bosszúálóknál, hanem az, hogy az egyenrangú partnerek hogyan egészítik ki egymást a képességükkel és hogyan alkotnak egységes egészet úgy, hogy a legjobbat hozzák ki magukból és egymásból is. Az alkotók tényleg értik a dolgukat, ha az eredeti képregények szellemiségének megragadásáról van szó – de a különböző történetszálak pozicionálása esetében azért vétettek egy-két hibát. Az évad első 4 részében fele-fele arányban oszlanak meg a töltelék-sztorik és a cliffhangerként funkcionáló felvezetések, de később is kapunk egy-két furcsa ötletet (az ötödik rész után nyilván mindenki azonnal az abban látott torokszorító esemény folytatását várná, erre beszúrnak egy amúgy érdekes, de az előzmények fényében mégis tölteléknek érződő kitérőt), a legtöbb szinte már-már felesleges időhúzásnak tűnik.

Szóval az X-Men ’97 közel sem tökéletes, mégis, olyan minőséget prezentál, aminek köszönhetően a felsorolt negatívumok könnyedén megbocsáthatók – ami azt illeti, miután lemegy a szezon és bekúszik az utolsó stáblista, az garantált, hogy a néző már emlékezni sem fog rájuk. A sorozat egyszerre hat kellemesen nosztalgikusnak és szenzációsan modernnek. Két eltérő korszak ritkán csiszolódik össze ennyire zseniálisan, és bár valahol ironikus, hogy a stúdiónak ennyire vissza kellett nyúlnia az alapokig, a végeredmény önmagáért beszél. Az X-Men ’97 az utóbbi évek egyik legjobb Marvel-produktuma, a kritikusok méltatják, a rajongók szeretik, tegyük hozzá, teljesen megérdemelten, a hatalmas siker tükrében pedig az sincs kizárva, hogy mindez akár egy új korszak kezdetét is jelentheti

Feltámadhat többek közt a ’90-es évekbeli Pókember, Vasember és Fantasztikus Négyes rajzfilmsorozat is – ám tekintve, hogy anno az MCU-mozifilmek, a Netflixes leágazások, valamint a Disney+-os sorozatok milyen szépen indultak, aztán látjuk, hogy mi lett belőle, személy szerint én már annak is örülnék, ha legalább az X-Men ’97 további évadjai képesek lennének tartani ezt a színvonalat.

Gamekapocs értékelés: 8.5

Készítő: Beau DeMayo
Rendező:Jack Castorena, Chase Conley, Emi Yonemura, Emi-Emmett Yonemura
Producer: Danielle Costa, Sean Gantka
Író: Beau DeMayo, Charley Feldman, JB Ballard, Anthony Sellitti
Szereplők: Ray Chase, Jennifer Hale, Alison Sealy-Smith, Cal Dodd, J. P. Karliak, Lenore Zann, George Buza, A. J. LoCascio, Holly Chou, Isaac Robinson-Smith, Matthew Waterson, Ross Marquand, Adrian Hough
Zene: The Newton Brothers
Vágó: Michelle McMillan, Asher Lewis, Melissa Lugo
Gyártó: Marvel Animation
Forgalmazó: Disney+
Játékidő: 30-43 perc
Évadok száma: 1
Epizódok száma: 10
Premier: 2024. március 20. - 2024. május 15.