Az összes Alien-film, amit sosem fogsz látni

Az Alien franchise számos folytatást, spinoffot, könyvet, képregényt és videojátékot megélt már az évek során, de volt néhány olyan projekt, ami sosem jutott túl a fejlesztési szakaszon. A sorozat első filmjét mind a mai napig elismerik a brutális, egyszerű és nyers horror-mivolta miatt, és története a további világépítéshez is termékeny talajt biztosított – az elvetett forgatókönyvek és a kukában landolt ötletek pedig nemegyszer ambiciózus kísérletek voltak eme gazdag mitológia kibővítésére. Az Alien-filmek már a franchise kezdete óta szövevényes és gyakran egyenesen kínkeserves gyártási folyamatot tudhatnak magunkénak, ami rögtön a legelső, 1979-es mozira is majdnem árnyékot vetett: noha Dan O’Bannont szokás számon tartani a film szkriptjéért, erre csak azután került sor, hogy együtt dolgozott Ronald Shusett-tel egy vázlaton, amit aztán David Giler és Walter Hill producerek többször is átszerkesztették, hozzáadva és eltávolítva bizonyos sztorielemeket.

Ez a fajta színfalak mögötti dráma aztán a későbbieknek is kőkeményen meghatározta az Alien franchise-t, szanaszét írt szkriptek, filmtervek, kirúgott rendezők és inkompetens döntések formájában. Az Alien rengeteg más, különböző médiumot magában foglaló kiterjesztett univerzumának hála, ezeknek az elsöpört forgatókönyveknek voltak olyan aspektusaik, amelyeket más művekbe is bekerültek, de a legtöbb elkaszált koncepció végül sosem látott napvilágot – szerencsére ezeknek többsége minden rajongó számára elérhető az interneten, cikkünkben pedig most utánajárunk, hogy mik is voltak ezek a törölt Alien-filmek, amelyeknek a kukázásuk ellenére is tovább élt az örökségük.

Alien 3 – William Gibson verziója

A sokat szidott harmadik rész köztudottan gyötrelmes utat járt be a forgatókönyv elkészülésétől kezdve egészen a végső változat leforgatásáig. A szkriptnek legalább hat különböző verziója létezik, a korai variánsok pedig annyira különböznek a végterméktől, hogy túlzás nélkül különálló, meg nem valósult projektnek tekinthetőek. Ezek közül is a legelvetemültebb és legérdekesebb az első próbálkozás volt, amit a cyberpunk-zsáner úttörője, az 1984-es Neurománc című regény szerzője, William Gibson vetett papírra. Hogy a dolgok még bonyolultabbak legyenek, Gibson rögtön két változatot készített, amelyeknek cselekménye ugyanazt a sémát követte, tónusuk mégis eltért egymástól: az első, akciódúsabb verzió James Cameron folytatására hajazott, míg a második inkább Ridley Scott eredeti filmjének feszültséggel teli horroros vonásait tükrözte.

Giler és Hill 1987 szeptemberében keresték meg Gibsont az ajánlatukkal, aki boldogan elfogadta a feladatot, és ugyanazon év decemberében, az Amerikai Írószövetség közelgő sztrájkjától tartva le is szállította a forgatókönyvet, aminek megrendezésére Renny Harlint szemelte ki a Fox stúdió, a Rémálom az Elm utcában 4: Az álmok ura miatt. Harlin viszont az első két filmhez képest lényegesen más irányba akart elindulni, inkább az alienek szülőbolygója és az idegenek lehetséges földi inváziójának témája iránt érdeklődött. De ne rohanjunk ennyire előre: Gibson sztorija A bolygó neve: Halál közvetlen folytatása volt, az Union of Progressive People nevű, erősen kommunista jellegű szervezettel a középpontban, akik, miután a USS Sulaco a területükre téved, a hajó fedélzetére szállva szembetalálják magukat egy Bishop szétroncsolódott testéből előbúja arctámadóval. A katonák kilövik az űrbe a dögöt, majd magukkal viszik az android maradványait további tanulmányozásra, a Sulaco pedig egy Anchorpoint nevű helyen landol, amely egyfajta űrállomás-bevásárlóközpont hibridként funkcionál.

Mivel Ellen Ripley a film szinte teljes játékidejében a krio-kamrában fekszik, a főszerep Dwayne Hicksnek és Bishopnak jutott volna (ekkor még úgy volt, hogy Michael Biehn is visszatér Lance Henriksen mellett), előbbi hamar rájön, hogy a létesítményben a Weyland-Yutani xenomorphokból álló hadsereget épít, az utóbbi testén végzett kísérleteknek köszönhetően pedig a tudósok véletlenül elszabadítanak egy levegőben terjedő vírust, amitől a megfertőződött emberek letépik a saját húsukat és végül alienekké változnak. Persze végül mind az Anchorpointot, mind a UPP bázisát ellepik az idegenek, és a kiirtásuk után Hicks, a már újra tökéletesen szuperáló Bishoppal karöltve megegyeznek, hogy a túlélőkkel együtt felkutatják a lények forrását és elpusztítják azt – a film tehát cliffhangerrel végződött volna, ami felvezeti az akkor még csak Gibson fejében létező Alien 4-et.

A producerek félig-meddig elégedettek volna a forgatókönyvvel, egyes részeit, mint hogy az alienek a HIV-vírus metaforájaként jelennek meg, szerették, ám hiányolták az új irányokat, A bolygó neve: Halálban jelen lévő emberi tényezőt és a Gibson védjegyévé vált cyberpunk-elemeket, amik miatt eredetileg felkérték a szerzőt. A WGA-sztrájkot követően a stúdió szorgalmazta Gibsont, hogy írja újra a szkriptet Harlinnal, de ő a fejesek huzavonására és egyéb kötelezettségekre hivatkozva kiszállt a projektből – ám itt még nincs vége a történetnek. Bár a forgatókönyvet végül sosem álmodták mozivászonra, az Alien-rajongók körében a mai napig kultklasszikusnak számít, és ha filmként nem is, de más formában sikerült feldolgozni. A Dark Horse kiadó gondozásában 2018-ban megjelent ötrészes képregénysorozat és a 2019-es audiobook (amelyben egyébként Michael Biehn és Lance Henriksen is szerepelt) Gibson szkriptjének második vázlatán alapult, míg a 2021-ben a boltok polcaira került Alien 3 – Az eredeti történet című könyvben Pat Cadigan az első verziót dolgozta át regénnyé.

Alien 3 – Eric Red verziója

Gibson távozását követően az akkor még mindig a fedélzeten tartózkodó Harlin Eric Redet, Az országút fantomja és az Alkonytájt íróját ajánlotta be. Red kevesebb, mint két hónapot dolgozott a szkripten, a kész anyagot a stúdió sürgetésére 1989 februárjában adta le, amit később, a gyakori sztori-megbeszélések és a kreatív nézeteltérések miatt szigorúan megtagadott, mivel nem volt ideje rendesen kidolgozni a történetet, ami így, elmondása szerint egy „hatalmas baromság” lett. A cselekmény teljesen új karaktereket és háttörténetet vonultatott fel, valamint a xenomorphok egy új fajtáját is bemutatta volna. A különleges erők tengerészgyalogosai rögtön az első jelenetben behatolnak a Sulaco-ra, majd megállapítják, hogy az LV-426-on történt incidens összes túlélője az idegenek áldozatává vált. Ezt követően egy Egyesült Államokbeli kisvárosra hajazó, űrben elhelyezkedő bio-kupolában vesszük fel a fonalat, ahol a helyi lakosok a Sam Smith nevű, robotkarral vagdalkozó főhős vezetésével harcolnak az alienek hordája ellen.

A Fox elutasította a forgatókönyvet, mivel a producerek túlságosan csapongónak és indokolatlanul erőszakosnak tartották (egy ízben például az egyik xenomorph egy ’80-as évekbeli slasher-gyilkossá lényegül át, amikor lemészárol egy szerelmespárt szex közben), és a koncepció egyébként sem egyezett az eredeti elképzelésekkel. Azonban Red munkája nem volt teljesen hiábavaló, a film végső verziójának idegen-állat hibridje az ő fejéből pattant ki, valamint azt az erősen megosztó húzását is többé-kevésbé megtartották, hogy A bolygó neve: Halál életben maradt karaktereit off-screen megölik rögtön a film elején.

Alien 3 – David Twohy verziója

Annak ellenére, hogy teljesen elvette a fókuszt Ripley-ről, David Twohy forgatókönyve már sokkal jobban hasonlít a harmadik rész végső változatára, legalábbis ami a settinget illeti. Amikor az író-rendező leszerződött a projekthez, azt az utasítást kapta, hogy fazonírozza át Gibson szkriptjét: miután a Szovjetunió összeomlása elavulttá tette a hidegháborús analógiákat (Gibson történetében a Weyland-Yutani és az UPP két egymással versengő szuperhatalomként jelent meg), Twohy egy börtönbolygóra cserélte a helyszínt, ahol a rabok aszteroidákból kibányászott érceket dolgoznak fel, miközben a Társaság a foglyok tudta nélkül egy borostyánba szorult arctámadó segítségével xenomorph-klónokon kísérletezik.

Harlinnak ezen a ponton elege lett, úgy érezte, hogy ez a megközelítés túlságosan is hasonlít az első két filmre, és amúgy is belefáradt az évek óta húzódó fejlesztési pokolba, helyette inkább elment megrendezni a Ford Fairlane kalandjait. A Fox elnökének, Joe Rothnak, bár tetszett a szkript, Ripley ignorálásával nem értett egyet, mivel szerinte Sigourney Weaver a sorozat központi karaktere, nélküle működésképtelen az egész. Végül aztán a 4 millió dolláros gázsiért, illetve a film bevételeiből származó részesedésért cserébe a színésznő kötélnek állt, ráadásul a különleges kívánságait (hogy a sztori impozáns és eredeti legyen, valamint ne szerepeljenek benne lőfegyverek) is teljesítették, Twohy pedig ennek megfelelően belekezdett a forgatókönyv átírásába, amelyben most már Ripley-é lett főszerep.

Alien 3 – Vincent Ward és John Fasano verziója

Igen, Twohy sem maradt sokáig a képben: amikor egy újságíró barátján keresztül tudomást szerzett arról, hogy az övével egyidejűleg egy másik Alien 3 forgatókönyv is készül, elment kiverni a balhét a Foxhoz, majd otthagyta őket a fenébe. Ezt a bizonyos másik írást Vincent Ward és John Fasano hozta tető alá, előbbit Walter Hill hívta meg, miután látta tőle a Navigátort, utóbbi pedig arra kapott meghívást a stúdiótól, hogy forgatókönyvvé alakítsa Ward ötleteit, amit egyébként a fejesek is maximálisan támogattak – ekkor még. Ward egy Los Angelesbe tartó repülőút alatt gondolta ki a koncepciót, amelyben Twohy fegyenctelepét egy műholdszerű „fabolygóvá”, a rabokat pedig elszigetelt, minden technikai vívmánytól mentesen élő szerzetesekre cserélte.

Ripley mentőkabinjának lezuhanása után (Hicks, Newt és Bishop itt is halottak voltak már a sztori legelején) a nő szexuális kísértésként jelenik meg a kizárólag férfiakból álló közösség szemében, ráadásul a planétán elszabadult xenomorphról azt hiszik, hogy maga az ördög, aki azért érkezett, hogy megbüntesse őket tisztátalan vágyaik miatt. Ennek elkerülése érdekében a szerzetesek tömlöcbe zárják Ripley-t, akinek a fenevad valódi mibenlétével kapcsolatos magyarázatait is figyelmen kívül hagyják. Ward inkább művészi oldalról közelítette meg a cselekményt, elsősorban a főhősnő belső konfliktusaira koncentrált, no meg a testében növekvő idegen lényre, és a film ugyanúgy az önfeláldozásával ért volna véget, mint ahogy a végső változatban láthattuk (készült egy olyan változat, amiben Ripley életben marad, de ekkor már Weaver is azt akarta, hogy mindenképp elhalálozzon a karakter).

A kész mű megosztotta a fejeseket, a Brandywine stúdió emberei a fabolygó megalkotásának és metodikájának logikai problémáin vitatkoztak, míg a Fox ügyvezetője, Jon Landau művészi agymenésnek nevezte a koncepciót, ami totálisan szembemegy a producerek elvárásaival, miszerint az Alien 3 egy kommersz, kasszasiker-kompatibilis film legyen. Wardnak kezdetben sikerült eltántorítania a főnököket attól az ötletüktől, hogy a bolygót ércfinomítóvá, a szerzeteseket pedig rabokká alakítsák, de a Fox ettől függetlenül is átírásokat követelt, és egy jó hosszú listát írt elő a rendezőnek a forgatókönyvön alkalmazandó változtatásokról. Ő erre beintett a stúdiónak és a stúdió is beintett neki.

A folytatást már ismerjük: még egy utolsó kisebb huzavona után a végső forgatókönyvet maga Giler és Hill írta meg, viszont, mivel a legutolsó elkaszált verzióból rengeteg ötletet vettek át, Ward végül sztori-kreditet kapott a kész film stáblistáján, amit már a reklámszakmából frissen átnyargalt David Fincher rendezett.

The Hunt: Alien vs. Predator

Jóval az Alien vs. Predator – A Halál a Ragadozó ellen előtt Peter Briggs forgatókönyvíró írt egy vázlatot a ’90-es évek elején, ami nagyrészt az 1989 és 1990 között futó, azonos című Dark Horse-os képregénysorozat alapján készült. Ez a verzió markánsan különbözött a Paul W.S. Anderson rendezte mozgóképes merénylettől, és sokkal közelebb állt az eredeti alapanyaghoz. Azaz egy távoli jövőben játszódó, elsősorban A bolygó neve: Halálhoz hasonló scifi-horrort vetített előre, amelyben egy komolyabb próbatételre éhező Predator, Broken Tusk (a képregényben Dachande), miután klánjával levadászott egy xenomorph-sereget egy elhagyatott bolygón, kilő egy különleges tojást (aminek arctámadója képes királynő-embriót juttatni a gazdatestbe) tartalmazó szondát a Ryushi nevű kolóniára (amit Briggs forgatókönyvében buja dzsungel borított, az eredeti történet kopár planétájával szemben), ahol az ajándékcsomag megérkezését követően rögtön elszabadul a pokol, és megkezdődik a vadászat.

A szkript ugyanúgy a képregény főhősnőjét, az ázsiai származású Machiko Noguchit tette volna meg főszereplőnek (Hiroko Noguchi néven), aki összefog Broken Tuskkal a bolygót elözönlő alienek ellen, majd végül a xenomorph-királynő legyőzése után csatlakozik a Predatorokhoz. A film feltárta volna a Ragadozók kultúrájában fontos szerepet játszó alienek jelentőségét, és magáról a Predatorokról is többet tudtunk volna meg, mint mozgóképen addig bármkor, és a Dave Dorman illusztrátor által készített concept artok alapján még a Predalien feltűnése is kilátásban volt – pontosabban a forgatókönyv második változatában, amire a 20th Century Fox adott megbízást, miután elolvasták Briggs írását.

A dolog iróniája az, hogy a szerzős eredetileg abban a reményben hozta tető alá a szkriptet, hogy az pozitív hatással lesz a fejesekre, és emiatt majd felbérlik már készülő filmek forgatókönyveinek gatyába rázására. Viszont a stúdiónak annyira tetszett az ötlet, hogy végül megvették a jogokat, és egy második verzió elkészítését szorgalmazták. Amit Briggs teljesített: ezúttal komolyabban vette a feladatot (például a nyitójelenetet is teljesen átírta, néhány karakter eltűnt, és belekerült néhány extra dialógus – az írás nagyjából az első változat 70 százalékát tartotta meg), viszont a projekt valahol út közben megrekedt. A Capcom által fejlesztett videojáték-adaptáció a film késése miatt független címként jelent meg 1994-ben, majd a stúdió inkább az Alien 4: Feltámad a Halálra fókuszált – az AVP legközelebb 2002-ben került elő, de akkor már más szelek fújtak. Briggs szerzeménye tisztázatlan okok miatt kikerült a képből (a második változatot tartalmazó floppy-lemezek később elvesztek, így az interneten csak az első lelhető fel), James DeMonaco és Kevin Fox forgatókönyvét pedig John David producer vétózta meg, mert az szinte szóról szóra követte az eredeti képregényt.

Aztán jött Paul W.S. Anderson, a többit meg tudjátok: a gyerekkorunkat rendesen seggbe rúgták, a rossz első részt pedig egy még hitványabb második követte – morzsoljunk hát el egy könnycseppet ezért a két, jobb sorsra érdemes lényért. Meg azokért a naiv egykori gyerekekért, akik hozzám hasonlóan egészen addig szentül meg voltak róla győződve, hogy a 2004-es film a jövőben fog játszódni, űrhajókkal, idegen bolygókkal, mozgásdetektorral és pulzusfegyverrel, amíg az be nem került a VHS vagy a DVD lejátszóba.

Alien 5 – Ridley Scott és James Cameron

Az összes elkaszált filmterv közül ez a legeslegfájdalmasabb. A negyedik rész kudarca után úgy tűnt, a franchise kifutotta magát, de 2002-ben Ridley Scott és James Cameron elkezdtek ötletelni egy közös produkcióról, ami a xenomorphok eredetét kutatta volna, azonban a Fox végül inkább az Alien vs. Predator mellett döntött. Mielőtt a stúdió megvétózta a projektet, úgy nézett ki a dolog, hogy Scott ül majd a rendezői székben, Cameron pedig a forgatókönyvet írja: a koncepciót, hogy az alienek származását össze kellene kötni A nyolcadik utas: a Halálban látható space jockey-val, szintén Scott találta ki.

A sztori nagyot merített volna Erich von Daniken Az istenek szekerei című művében olvasható elméletből, miszerint a földi életet valójában idegen lények hozták létre, és hogy az emberi faj gyorsléptékű evolúciója is nekik köszönhető. Tovább megtudtuk volna azt is, hogy kik valójában az eredeti film óta sűrű ködbe burkolódzó űrutasok. Miután az alkotópáros megvitatta az ötletet, Cameron bevont egy másik írót is, hogy segítsen kidolgozni a történetet, ám a forgatókönyvből egy betű sem született, mert ekkor jött a Fox a már említett AVP-vel. Cameron úgy gondolta, hogy azzal a filmmel a stúdió fejőstehenet csinál a franchise-ból és kinyírja annak lényegét, így végül kiszállt a buliból. Scott maradt, és 2012-ben megcsinálta a Prometheust, amiben sok ötletet átemelt a törölt Alien 5-ből, de ez már egy másik történet.

Aliens vs. Predator 3

Annak ellenére, hogy a második AVP színvonala a csernobili atomkatasztrófa felé konvergált, rövid ideig szó volt egy lehetséges folytatásról, amelynek ötletét a második rész rendezői, a Strause-tesók vetették fel. Az elképzelésük egy 2024-ben játszódó filmet helyezett kilátásba, amelyben a Weyland-Yutani a Földön maradt Predator-technológia segítségével megvalósította a csillagközi űrutazást, azonban a gépek hajtóművének működtetéséhez egy nagyon ritka ásványi anyagra van szükségük, ami csak és kizárólag egy háború sújtotta dél-afrikai országban található meg, az egyik utolsó olyan államban, amely még független a Társaság egész világra gyakorolt befolyásától. A történetben nagy szerepet kapott volna a globális felmelegedés és a túlnépesedés, ami egy nagyvállalatok uralta disztópikus jövőt rajzolt ki. Mivel a Weyland-Yutani a bolygók kolonizálásából származó profitszerzés érdekében semmitől sem riad vissza, a dél-afrikai ország leigázását tervezi, ahol ráadásul megjelenik az első rész alien királynője, aki a jégsapkák olvadása miatt kiszabadult a börtönéből.

Nemsokára feltűnnek a Predatorok is (mindjárt hárman, akik közül ketten ikrek), és megkezdődik a szokásos élet-halál hajsza. A sztorivázlatot az eredetileg vizuális effektusokkal foglalkozó és az AVP2-nél tanácsadóként dolgozó Liam O’Donnell írta még a második rész forgatása közben – először egy űrben, majd a Predatorok bolygóján játszódó történet foglalkoztatta, de a Fox a magas büdzsére hivatkozva inkább egy Földön zajló filmet szorgalmazott (bár utóbbi később félig-meddig megvalósult az Antal Nimród rendezte 2010-es Ragadozókban).

O’Donnell négy karakterre összpontosított, az ENSZ békefenntartó kötelékébe tartozó Renára (akiről kiderült volna, hogy titokban a Weyland-Yutani beépített embere), egy helyi dél-afrikai törzs vezetőjére, Kembére és fiára, Mikalra, valamint egy, a Társaság ellen harcoló csapat főnökére, Devlinre. Feltűnt volna egy teljesen új, eddig nem látott xenomorph is, ami egy oroszlánból kelt ki, valamint a cselekmény végén megjelentek volna a space jockey-k, miután Devlin és Mikal egy, a lázadók által összetákolt hajón lelépnek a Földről és a Weyland-Yutani szemei elől. A fináléban kirepítik az űrbe a fedélzetre fellopakodó alient és Predatort, de működésbe lép a Ragadozó önmegsemmisítő szerkezete, ami a hajón maradt, ám a robbanás előtt Devlin még kilövi a hibernált Mikal kriokamráját. Az utolsó jelenetben a karakter, visszanyerve eszméletét egy furcsa biomechanikai laboratóriumban találja magát, ahol űrutasok veszik körül, akik azért vannak ott, hogy szemtanúi legyenek a férfi testében növekvő alien királynő megszületésének.

A záróképekben egy szerkezettel igyekeznek elkapni a mellkasrobbantó xenomorph-bébit, miközben a háttérben a space jockey-k hajójának segélykérő üzenete szólt volna – tehát az AVP3 egyfajta előzményként is szolgált az eredeti, 1979-es filmhez. A Fox érdekesnek találta a sztori-ötletet, de a második rész kiábrándító fogadtatása után nem kért a dologból, és azóta sem adta vetemedett egy következő AVP-mozi elkészítésére, O’Donnell viszont újragondolta a koncepciót, és felhasználta azt a Skyline franchise harmadik epizódjának a megrendezéséhez, amelynek első felvonását egyébként a Strause-fivérek hozták tető alá.

Alien: Engineers

Ridley Scott Prometheusa egy Alien-prequel és egy önálló sci-fi bizarr keveréke volt, de a projekt eredetileg egy olyan történetnek indult, ami szorosan kapcsolódott A nyolcadik utas: a Halálhoz. Jon Spaihts forgatókönyvíró az LV-426-ra helyezte a cselekményt, ahol a Tervezők azért tenyésztették ki a xenomorphokat, hogy elpusztítsák velük az emberiséget. A film inkább egy kozmikus horrorra hasonlított, mintsem arra a gondolatébresztő hard sci-fire, ami végül a Prometheus lett, és a jól ismert idegenek is feltűntek volna – mármint konkrétan az alienek, nem azok az alien-szerű kreatúrák, akiket a végső változatban láthattunk. Azonban ez a vázlat nem nyerte el Scott tetszését, ezért a rendező átíratta azt Damon Lindeloffal, mivel sokkal jobban érdekelte a Tervezők hátterének feltárása, valamint az emberi faj keletkezésében betöltött szerepük, és egyébként sem akarta lemásolni a legelső rész koncepcióját.

Spaihts szkriptje azonban nem került teljesen a kukába, rengeteg ötletet átvettek belőle a Prometheushoz, köztük az android, David alantas természetét, a Tervezők célját, hogy kiirtják az emberi fajt, és a horrorisztikus császármetszést is. Az eredeti nyitójelenetben három Tervezőt láthattunk volna, ahogy leszálnak egy buja növényzetű bolygón (gyk. a Földön), majd az egyikük elfogyaszt egy zselészerű, fekete anyagot, amitől a teste pillanatok alatt szétbomlik. Az eseménynek szemtanúja lesz egy nőnemű, primitív neandervölgyi ember, aki a másik két Tervező távozása után kapcsolatba kerül a fekete anyaggal, ami a DNS-ébe ivódik, elindítva ezzel az emberi faj evolúcióját.

Tehát amíg a Prometheus kerek-perec egyértelműen kijelenti, hogy a Tervezők alkottak minket, addig az Engineers-ben kissé bonyolultabb volt az ügy. Lindelof forgatókönyve ezen kívül áthúzta a történet előzmény-jellegét, a helyszín egy másik bolygó, az LV-223 lett, a film pedig egy saját maga lábán tökéletesen megálló produkció, amely ugyanabban az univerzumban játszódik, mint A nyolcadik utas: a Halál, de csak lazán kapcsolódik hozzá. Ez az elgondolás a xenomorphok teljes eltávolítását is magával hozta, a biológiai fegyver szerepét az a bizonyos fekete anyag váltotta fel (ami egyébként Spaihts szkriptjében apró, szkarabeusz-szerű rovarok rajából fejlődött ki), ettől függetlenül a cselekmény fő váza – hogy a Tervezők formálták az ősi emberi civilizációt, mielőtt úgy döntöttek volna, hogy véget vetnek annak, aztán végül behódoltak saját pusztító alkotásuknak, ami megakadályozta őket a tervük végrehajtásában – átkerült a kész filmbe is.

Az újraírás során számos karakter és egyéb dolog nevét is megváltoztatták, így lett a Weyland Industriesből Weyland Corporation, a Magellanból USS Prometheus, Jocelyn Wattsból Elizabeth Shaw, Martin Holloway-ből Charlie Holloway, Lydia Wickersből pedig Meredith Vickers. Az eredeti sztoriban a Weyland űrállomáson játszódó jelenetek világossá tették, hogy a filmbeli technológia még nem érte el A nyolcadik utas: a Halálban látható szintet, és David egy ízben megjegyezte, hogy a cég Marson végzett első terraformáló projektje eléggé foghíjas volt – a Prometheusban ehhez képest sokkal fejlettebb a technológia, mint az 1979-es filmben. Továbbá az Engineers egy ponton erősen utalt rá, hogy maga Jézus Krisztus is egy Tervező volt, akit az emberek megöltek, és lehetséges, hogy a földönkívüliek ezért akarnak eltörölni minket a Föld színéről.

Scott, Spaihts forgatókönyvének átfazonírozása után elégedett volt Lindelof szkriptjével, és ahogy mondani szokás, a többi már történelem. 2012 nyarán mozikba került a Prometheus, ami szép anyagi sikert aratott, és a kritikusok sem húzták le, ugyanakkora rajongók nem voltak elégedettek, mert ők egy Alien-filmet vártak – mire Scott a folytatások eredeti ötletét a kukába dobta, és tényleg csinált egy Alien-filmet, de abban nem volt sok köszönet. A Covenant teljesen már irányba vitte a korábbi koncepciót, lényegében meg is gyalázta a xenomorphok mítoszát, aminek következtében a további részek már nem valósultak meg, a megkezdett szálakat pedig sosem varrták el. Lehet jobb is.

Alien 5 – Neill Blomkamp

2015-ben a District 9 szebb napokat látott rendezője, Neill Blomkamp megosztott az Instagram-fiókján néhány koncepciós rajzot az Alien 5-ről: ezeken az egyébként igencsak impozáns képeken látható volt egy robbanómellényt viselő Ripley, a savmarta arcú Hicks, a nagykorú Newt, egy hatalmas Weyland-Yutani létesítmény dzsungelszerű környezettel és egy alien királynővel. A további rajzokon feltűnt a space jockey-k hajója, a xenomorphok egyik begubózott áldozata, valamint egy bizarr, alien-szerű páncélt viselő Ripley, több más, látványos képpel egyetemben.

Több sem kellett a rajongóknak, egyből megindult a vad elméletgyártás, hogy új Alien-film van készülőben Blomkamp irányítása alatt, és Sigourney Weaver, illetve Michael Biehn is visszatér, a történet pedig nem fogja figyelembe venni A bolygó neve: Halál után készült folytatásokat. A fanok hülyét kaptak, de a rendező gyorsan lehűtötte a kedélyeket, hogy csupán szórakozásból készítette a képeket, a 20th Century Fox tudta és beleegyezése nélkül – mindenesetre azért beleültette a bogarat a fejesek fülébe, miszerint nagyjából tízszer több concept art lapul még a fiókjában, és egy vázlata is van az egészhez arra az estre, ha a stúdió vevő lenne az ötletére, amit akár képregény formában is szívesen feldolgozna.

Úgy egy hónappal később Blomkamp és a Fox bejelentette, hogy sínen van a film, ami az Alien: Xeno munkacímet kapta. Weaver és Biehn visszatérése is biztosnak látszott, előbbi lelkesen dicsérte Blomkamp szkriptjét, ami egyébként azóta sem szivárgott ki a netre, így sem a koncepciós rajzokon látható furcsaságok, sem pedig a karakterek életkora nem került megmagyarázásra (A bolygó neve: Halál bemutatása óta akkor már csaknem 30 év telt el, és mivel a Xeno annak a folytatása lett volna, kicsit érdekesen vette ki magát, hogy közben mindkét színész alaposan megöregedett), szóval a törlésre került filmből néhány menő rajzon kívül nem tudunk semmi érdemlegeset.

És hogy a projekt miért került végül a kukába? Ridley Scott állítólag szorosan együttműködött Blomkamppal a forgatókönyv írása során, viszont a Covenant beárnyékolta a terveket. A Fox nem akart egyszerre két Alien-filmet csinálni, ezért a Xeno ment a levesbe, a Covenant pedig a mozikba – nem jártunk jól. De öröm az ürömben, hogy feltételezhetően Blomkamp alkotása sem lett volna jobb. Félreértés ne essék, a concept artok tényleg szépek voltak, de ebben nem volt több egy egykor jól csengő név 15 percig tartó pislákolásánál, ami mögött nem rejtőzött semmiféle épkézláb koncepció. És figyelembe véve a rendező karrierjét, pontosabban azt, hogy a mozgóképes történelemben még senki sem zuhant olyan nagyot olyan magasról, mint Blomkamp, ha az ő Alienje készül el, akkor több, mint biztos, hogy a Covenant elkaszálása miatt sírnánk.