Joker: Kétszemélyes téboly elmélkedő

Öt évvel ezelőtt valószínűleg még maguk az alkotók sem gondolták volna, hogy a Joaquin Phoenix-féle Joker-film ekkorát fog menni. A kis költségvetéssel készült képregényadaptáció (mert most komolyan, mi más lenne, művészfilm? Bah….) a kritikusoknál ugyan nem szerepelt valami fényesen, ugyanakkor a közönség nagy része valósággal megőrült érte, és végül több mint 1 milliárd dollárt termelt világszerte, ami szinte abszolút egyedülálló egy ilyen volumenű alkotástól. Ennek köszönhetően érkezett most meg a Kétszemélyes téboly alcímre keresztelt folytatás, ami ugyancsak felkavarta az állóvizet, de sajnos nem pont úgy, ahogy arra a rajongók és persze a készítők számítottak. Annak megválaszolására, hogy mégis hol ment félre ez az egész, elengedhetetlen, hogy beszéljünk az első Joker hatalmas, már-már történelmi sikerének okairól.

Hiszen pontosan az abban látottak, valamint a filmet övező óriási kultusz vezettek eddig a narratív katasztrófának is felfogható mozgóképes merényletig, aminél még az is jobb megoldás lett volna, ha az alkotók kiadnak egy hivatalos nyilatkozatot, miszerint „bocsánat, gyerekek, nem úgy gondoltuk”, nem még hozzákölteni egy 130 perces egész estét filmet, amit szokás szerint megint azok fognak félreérteni, akiknek igazán szól. Szóval a Joker mindent elsöprő mennybemenetelének (legalábbis szerintem) két fő oka van. Az egyik a főhős személye: Arthur Fleck egy született vesztes, akivel már gyermekkorában csúnyán elbánt az élet, majd később sem kapta meg azt a törődést, odafigyelést és szeretetet, amit megérdemelt volna, ráadásul kollégái és a társadalom is a perifériára állította, gúnyt űznek belőle, senki sem foglalkozik vele, és olyan szellemi, illetve hagyományos értelemben vett nyomor tombol benne és körülötte, ami csak a megfelelő pillanatra vár, hogy végre előtörhessen.

Nem él, egyszerűen csak létezik, napról napra. A hétköznapi, szürke kisember mozgóképes példázata – olyan, mint legtöbbünk ezen a bolygón. Egy ponton aztán, amikor már híján lesz mindenféle igazságérzetnek és morális iránytűnek, végleg elszakad nála a cérna, és csinál egy hülyeséget, amit még több, nagyobb horderejű hülyeség követ. És a közönség tetemes része tökéletes együtt tudott érezni a karakterrel, ugyanis ebben a világban rengeteg az elkeseredett lúzer, Fleck pedig pontosan őket reprezentálja. A futószalag mellett három műszakban robotoló droidokat, akik szerint az egész világon csak ők dolgoznak, és akik szerint te, mint érettségizett vagy egyetemi diplomás, szellemi munkát végző munkásember, nem csinálsz semmit, nem lehetsz fáradt, mert egész nap az irodában ülsz, miközben ők 200 kilós dobozokat pakolnak a raktárban reggeltől estig.

Akik szerint sosem ők a hibásak, hanem a fater meg a muter, a politikusok, a köcsög osztályfőnök, aki miatt összetévesztették a suli bejárati ajtaját a kocsmával vagy a plázával, a szemét matektanár, aki kétszer megbuktatta őket nyolcadikban, ami miatt az általános iskolát 8 év alatt 10 évig tartott kijárni. Meg amúgy is rohadjon meg mindenkit, aki megcsinálta a szerencséjét, ők meg rohadnak a gyárban, a McDonald’sban, vagy a kukáskocsi hátulján kapaszkodva. Akik lenéző félmosolyt villantanak, amiért te edzőterembe jársz ahelyett, hogy a földeken kapálnál, meg sóderes zsákokat cipelnél egy építkezésen – mert neked volt annyi eszed, hogy ne rekedj meg egy szinten, és kicsit előre tekints. Sajnos totál hétköznapi dolgok ezek, valószínűleg a legtöbben szembesültünk velük, mert noha az internet bugyrai tele vannak az életről szőtt univerzális bölcsességekkel, sokak számára mocskosul hideg víz folyik a „senki sem véletlenül tart ott, ahol” feliratú zuhanyrózsából.

Mielőtt még bárki azt hinné, hogy beskatulyázom ezeket az embereket, szó sincs róla, nagyon könnyen ki lehet szűrni ezt a konkrét réteget, amiről beszélek. Elég csak odakommentelni valahova, hogy neked személy szerint nem tetszett a Joker, vagy szerinted rossz, ők egyből megjelennek, és az egyetlen rendelkezésükre álló támadhatatlan érvvel vágnak vissza: ha neked nem jött be, akkor egy barom vagy. Vagy nem fogod fel a film „mély” értelmét. Az egyik közül valamelyik, vagy éppenséggel mindkettő. Ez az egyetlen fegyverük. Jól lehet, nagyrészt ők csináltak milliárdos sikert a Jokerből, ami annyira egyértelműen tolta a közönség arcába a mondanivalóját, hogy azt még a legeslegegybitesebb néző is biztosan felfogja.

Teszem fel, a szintén meglepően népszerű tavalyi Barbie is ezért ment nagyot: úgy szájba rágta a közölni kívánt üzenetét, hogy akik amúgy egy 5 perces elemző-videót sem tudnak megnézni/felfogni egy többrétegű, komplex film kivesézéséről, most boldogan örültek maguknak, hogy ezt végre sikerült „megérteniük”. (Ugye mindenki emlékszik azokra a csodálatos felvételekre, amikor a Budapest Parkban kérdezgették az odalátogató fiúkat-lányokat a Barbie-ról? Nos, a videó alapján annyit le lehetett szűrni, hogy nem feltétlenül kell nekünk meghódítani a Marsot meg a világegyetemet, már az is bőven elég ha csak a Föld felszínét tapossuk.)

És a Joker hihetetlenül felszínes, sablonos üzenete és társadalomkritikája ellenére egyeseknek még így sikerült totál félreértelmezniük a filmet. Mert ez valóban egy teljesen egyszerű sztori, ami annyira szimplán és egyértelműen sulykolja beléd a mentális betegek semmibevételét, a kitaszított, a társadalom által megrágatott és kiköpött szerencsétlenek nyomorát, a kisemberre magasról szaró gazdagok arroganciáját (azt is böhömnagy, vakító reflektorokkal), minthogy kettő meg kettő az négy. Nincs ennek a filmnek valódi, mély filozófiai gondolata, csak egy megzavart elme tombolása, minden mást a valóságban elesett emberek gondolatai szőttek köré. És így jutunk el a másik dologig, azaz az Arthur Fleck körül kialakult kultuszig. Ugyebár a filmbeli tetteivel a karakter az elnyomás elleni tüntetés szimbólumává vált, és végül már-már messiásként állt az elégedetlen, változást követelő kisemberek élére. Ebből a felskiccelt fals ideológiából másztak elő a kínai kommunista diktatúra ellen utcára vonuló hongkongi tüntetők, akik bohócmaszkot viseltek, illetve libanoni, iraki és chilei tüntetők is, akik Joker-sminket festettek az arcukra.

Arthur Fleck karaktere tehát sok országban inspirációt jelentett a szegény társadalmi rétegekben élőknek, pontosabban azoknak, akiket sokszor letudnak annyival, hogy a csőcselék. Egyébként sokat elárul a filmről és a főhőséről, hogy pont ez a társadalmi csoport tudott a legjobban rezonálni vele, hiszen az első Joker fináléjában igazából nem egy érvényes tüntetést láthattunk, hanem konkrétan egy utcai zavargást, ami semmivel sem különbözik az utóbbi években lezajlott sorozatos vandalizmustól, gyújtogatástól és fosztogatástól. Az egyenlet egyszerűen mindig ezt adja ki, legyen alapvetően bármilyen jó szándékú és előremutató az eszme, amiért küzdenek, ha jelképként egy mentálisan beteg, végtelenül nyomorult, a tetteit bárminemű politikai eszme vagy ellenállás képviselése nélkül elkövető fiktív karaktert választanak. Igen, a gazdagok valóban semmibe veszik a szegényeket, ahogy a rasszizmus is jelen van még mindig a társadalomban, de az aktivisták, akik ezek ellen harcolnak egy meddő, eleve elvetélt agenda mögé sorakoznak fel, ami sosem érhet célt, egyszerűen azért, mert ezt a háborút minden áron az erőszak fegyverével akarják megvívni.

A Joker ezen vonásainak rendesen meg is lett az eredménye, egyesek azért kritizálták, mert a film dicsőíti az erőszakot és az anarchiát, mások azzal vádolták, hogy az alkotók gonosznak állítják be a mentális betegeket és a szegényeket. Valószínűleg a készítők is érezték, hogy kissé mellélőttek az első résszel, és egyébként abban sem vagyok biztos, hogy Todd Phillipsnek szándékosan lett volna az a célja, hogy a kisember hősévé faragja Arthur Flecket. Egyszerűen csak arról van szó, hogy Phillips nem egy Martin Scorsese. Majd beledöglik, hogy az legyen, de ha a fejére áll, megfeszül és vért pisál, akkor sem lesz az. Van érzéke a rendezéshez, ez látszik, de képtelen részletesen és aprólékosan elmesélni egy komplex, többrétegű, Taxisofőr és A komédia királya-szerű történetet. Ebből következik az, hogy megfelelő hozzáértés híján sikerült annak rendje s módja szerint félrekommunikálni a Joker üzenetét.

Kapufát lőttek, de ennek ellenére mégis Todd Phillipset terheli a felelősség. És így született meg a második felvonás: a rendező nyilván szívére vette a negatív véleményeket, ezért a Kétszemélyes tébollyal korrigálni akart úgy, hogy mindkét fent említett oldalnak középső ujjat mutat, azzal az egyértelmű üzenettel, hogy egyiknek sincs igaza. Ez az alkotás tehát elsősorban nekik szól, no meg azoknak, akik habzószájú prolik módjára helyeseltek, hogy Arthur Fleck jól tette, amit tett, meg azoknak az echte veszteseknek, akik az első rész hatására felkenték magukra a Joker-sminket. Szóval a szándék alapvetően dicsérendő, csak az a baj, hogy a film, amit felépítettek a téma köré, nem jó.

És most lépjünk túl azon, hogy a legtöbb rajongó nyilván valami olyasmire számított, hogy Joker és Harley Quinn valahol a sztori közepén kiszabadul az elmegyógyintézetből, és ketten tombolnak Gothamben, mint a Született gyilkosokban (ami amúgy többek közt pont azt az elborzasztó képet vázolta fel, ami az első Joker mondanivalójában konkréten valósággá is vált), mert azzal az üzenettel, amit közvetíteni akart, az ilyen módon nem működött volna, meg egyébként is, aki jól odafigyelt az eredeti filmnél, azt igazán nem érheti váratlanul a Kétszemélyes téboly konzekvenciája. Vagyis, hogy Joker igazából nem létezik, csak Arthur Fleck van, aki ilyen formán végül vállalja a felelősséget a tetteiért (ezt egyébként egy alkotói vallomásnak is fel lehet fogni, aminek segítségével Phillips bevallja, hogy nem így akarta ezt az egészet, de ettől függetlenül mégis ő a hibás mindenért). Csakhogy ez a pillanat nagyjából 5 percet tesz ki, a maradék 125 perc pedig semmilyen szinten nem izgalmas, de még mérsékelten érdekes se.

A film kb. háromnegyede amúgy is a főhős fejében zajlik, ahol bejönnek a musical-részek, de a féktelen dalolászás sem igazán tudja behúzni az embert, még ha ez papíron illett is volna Joker megbomlott, beteg elméjéhez. Egyszerűen túl sok van belőlük, túl kevés a funkciójuk, teljesen olyan benyomást kelt az egész, mintha csak az ötlethiány miatt akarták volna velük kitölteni a sztorit – egy ponton már maga Fleck is könyörögve kéri Lady Gaga Harley-ját, hogy hagyja abba az éneklést, és inkább beszéljen, addigra feltehetően már te is minimum ötször kaptál agyvérzést ettől a véget nem éri creepshowtól. A történet Fleck fantáziálásán kívül (amiknek, mivel csak képzelődések, semmiféle súlyuk nincs) az Arkham és a bírósági tárgyalóterem közt ingázik, monoton, öreges tempóval egészen a végkifejletig, miközben folyamatosan a korábbi eseményeket mesélik újra. Aztán egy ponton persze szóba kerül, hogy a főhős igazi tragédiája, hogy csak akkor vették észre és becsülték meg, amikor egy kitalált figura bőrébe bújt, amivel igazából sosem akart azonosulni, mert valójában nem pszichopata, nem egy jelkép, hanem egy sima, tizenkettő egy tucat lelki roncs.

Nincs katarzis, nincs poén, semmilyen csattanó, csak a rideg valóság. Naná, hogy katasztrófa lett az egész film, és akkorát bukott, mint az ólajtó. Nem véletlen, hogy amikor Fleck bevallja az esküdteknek, hogy tetteiért csakis egyedül ő a felelős, akkor konkrétan a kamerába, azaz hozzánk, nézőkhöz beszél, nem véletlen Harley jelenléte sem, aki pont azokat a rajongókat testesíti meg, akik az első rész után pajzsra emelték ezt a karaktert, és hősként, már-már istenként tekintettek rá. És mint az látható, amikor kiderül, hogy az egész Joker-jelenség nem is létezik, rögtön eloszlik a rózsaszín köd, feláll és kisétál a tárgyalóteremből – ahogy most, a Kétszemélyes téboly premierjét követően is semmisnek tekintik ezt a filmet a rajongók, ami valójában egy érdemtelenül felkapott rendező korrigálása, akinek emiatt szembe kellett köpnie az első részt, a fanokat, és saját magát is. Persze mennek a teóriák, hogy Phillips direkt akart rossz filmet csinálni, de ugyan már… ezek csak erőltetve kiszenvedett magyarázkodások és kifogáskeresések azoktól a rajongóktól, akik képtelenek elfogadni, hogy a folytatás lényegében lerombolja az első részben felépített Joker-kultuszt.

Ez többek közt bizonyítékot is ad arról, hogy mennyire felesleges a második rész. Akik anno megértették az első epizódot, azok a második nélkül is képben vannak, akiknek már az sem tetszett, azoknak ez sem fog, akik meg félreértelmezték, azok úgysem fogják fel ezt se. Miért is értenék meg? Phillips hiába is próbálná jól átadni az üzenetet, ez ugyanúgy túl magas labda neki, mint ahogy az első felvonás. 2019-ben indirekten sikerült ideológiát gyártani ideológia nélküli embereknek, most meg kiderült, hogy a király – jelen esetben a bohóc – meztelen. Totál meg tudom érteni a csalódott rajongókat, nekik úgy látszik egy kicsit később főtt le az a bizonyos kávé. Nincs emögött a karakter mögött semmi. Soha nem is volt.