Nosferatu filmkritika

Tíz évvel a legelső nagyjátékfilmje után azt hiszem bizton kijelenthetem, hogy Robert Eggerst nem nekem találták ki. Már a 2015-ös A boszorkány című folklór-horror bemutatásának korszakos zseninek kikiáltott író-rendező egyedi stílusa és komótosan haladó mesélési módja sosem tudott igazán berántani, rögtön a debütáló filmjénél éreztem, hogy nem feltétlenül én vagyok a célközönség. Majd jött A világítótorony, ami a neo-expresszionista metaforikus hangvételével erősítette meg bennem ezt a meggyőződést – na meg azzal, hogy nagyjából féltucat magyarázó videót kellett megnéznem hozzá a YouTube-on, hogy egyáltalán legyen valami halvány fogalmam arról, hogy mit is láttam. Az Északi ehhez képest egyfajta felüdülést is jelenthetett volna, már ha Eggers el tudott volna vonatkoztatni benne a szürreális, pszichedelikus stílusjegyeitől. Mondjuk az mégiscsak dicséretes, hogy a termetesebb, nagyjából 70-90 millió dolláros költségvetés ellenére sem állt be bólogató iparosnak, és végeredményben a maga képére formálta a történetet – másfelől ennek fényében kissé identitászavaros lett az összkép.

Ettől függetlenül egyáltalán nem mondanám ezeket rossz filmeknek, mi több, igenis értékelem Eggers alkotói szándékát, mert valóban olyan egyedi nyelven fogalmazza meg a sztorijait, hogy az abszolút példátlan a jelenlegi mozgóképes iparban: elismerem a történetmesélési és a rendezői érzékét, pusztán arról van szó, hogy én képtelen vagyok teljes mértékben azonosulni velük. Erre most megérkezett a legújabb alkotása, a Nosferatu, ami talán az eddigi legfogyaszthatóbb filmje. Hozza a direktorra jellemző tulajdonságokat, a borongós hangulat és a lassan építkező narratíva itt is megvan, a nyomasztó légkör, illetve a szépirodalmi mélységű dialógusok, a választékos szóhasználat, a szofisztikált szövegek szintén, ahogy a totálképek és a szuperközeli felvételek váltakozásával is bőségesen találkozunk benne, végül, de nem utolsó sorban pedig ne feledjük a hosszú snitteket és persze az ismét brillírozó karakterszínészeket – de mégis jóval mainstreamebb mindennél, amit eddig rendezett.

Persze mindez valószínűleg nem történt volna meg, ha Eggers nem egy olyan filmet remake-el, amire a bemutatása óta több mint 100 évvel a horror-műfaj egyik, ha nem a legnagyobb alapvetéseként tekintünk. Az 1922-es Nosferatu ugyanis – amellett, hogy a német expresszionista mozi gyöngyszeme – a zsáner abszolút sarokkövének számít, ami nem csak kijelölte az utána jövő esztendők horror-irányvonalát, de hatását mindmáig vitathatatlanul érezteti. Érdekes adalék, hogy miután Bram Stoker leszármazottjai nem engedték meg F. W. Murnaunak, hogy filmre adaptálja a Drakulát, a rendező egy ügyes „csellel” megváltoztatta a karakterek nevét, és a történetet is átírta itt-ott. Az örökösök válaszcsapása nem maradt el, plágiumpert indítottak az alkotók ellen, amit a Nosferatu készítői el is vesztettek, és a bírósági ítélet értelmében a film összes kópiáját meg kellett semmisíteni. Néhányat azonban sikerült megmenteni, és ezt az utókor alaposan meghálálta: se eleje, se vége azoknak a direktoroknak, akik a Nosferatu miatt léptek a filmes pályára – Eggers is ezen személyek sorát gyarapítja.

Nem csoda, hogy saját maga is egoista döntésnek tartotta feldolgozni a sztorit, mivel egy ekkora klasszikust egyszerűen nem lehet elgagyizni (pedig nagyon könnyű), így a 2024-es Nosferatu akár még egy alkotói próbatételnek is felfogható: ha sikerrel jár, akkor oké, de ha nem, akkor az ő szemszögéből nézve többé nem érdemes arra, hogy a választott mesterségét gyakorolja. Valószínűleg ez az oka annak, hogy a friss remake nem forgatja fel alapjaiban az eredeti legendát, legalábbis nem annyira, mint az Eggerstől elvárható lenne. Inkább csak tiszteleg az 1922-es és az 1979-es klasszikus előtt, konkrét jelenetek megidézésével, illetve a fény-árnyék effektekkel való játszadozással. De mindezt nagyszerűen csinálja, attól függetlenül, hogy inkább a biztonsági játék felé hajlik a végeredmény.

Amit a legjobban ki lehet emelni az új feldolgozásból (mármint a lebilincselő látványvilágon kívül, de arra mindjárt visszatérünk), az a kapcsolat Lily-Rose Depp Ellen Hutterje és a címszereplő Orlok gróf között. Eggers egy démoni megszállott paraszexuális vonzalmat rajzol ki, amelyben a nő ezúttal nem a véletlen folytán, hanem szánt szándékkal, saját, sötét fantáziája miatt kerül a Gonosz karmaiba: az egyedüllét, a magány és a nemi vágy a Halál megidézéséhez vezeti a gyanútlan fiatal lányt. A pubertásra és a kielégítetlenségre hamar megérkezik a válasz, és onnantól kezdve a Gonoszt nem lehet eltántorítani a céljától. Évekkel később újra felébred, és bár Ellen akkor már frissen házasodott, boldog feleség, Orlok gróf kíméletlenül kiveti rá a hálóját – és vele együtt mindenkire, akivel találkozik, akár az útjában állnak, akár nem. A vámpír sava-borsát itt is az adja meg, hogy elkerülhetetlen vele a találkozás: hiába futsz, menekülsz, alkudozol, egyezkedsz, hiába teszel meg mindent, hogy elűzd, hiába tagadod meg a létezését olcsó hiedelemnek és népmesének bélyegezve, amivel a gyerekeket és a babonásokat ijesztgetik, ő úgyis eljön, a végezeted napja pedig elodázhatatlan.

A gróf ebben a változatban kétségkívül maga a nagybetűs Halál. Annál is inkább, mert Eggers nem túlvilági rémként, hanem gyakorlatilag egy kihantolt holttestként ábrázolja: csontsovány, a bőre sápadt és rothadt, férgek és kukacok mászkálnak rajta, bármerre jár, csak dögvészt és pusztulást visz magával. Bill Skarsgardot szinte felismerhetetlenné maszkírozták, de erős akcentusával és a dörmögős, szótagolós beszédstílusával nagyszerűen alakítja a 16. századból itt maradt erdélyi nemest, a rendező pedig külsőségeiben (jelmez, kiegészítők, bajusz) is történelemhűen festi le a grófot, ahogy az 1800-as évek első felét is autentikusan jeleníti meg. Habár előbbiből nem sokat látunk egészen a film utolsó percéig. Orlok addig csak részletekben mutatkozik, szinte eggyé válik a sötétséggel és az árnyakkal, Eggers nem a divatos, unalomig ismételt jump scare-ekre alapoz, egy-egy rövid snitt erejéig mutatja meg a címszereplő vérben forgó szemeit, elsárgult, hosszú körmeit és göcsörtös, csontos ujjait, fokozva ezzel a kíváncsiságunkat és persze az erős hatásmechanizmust. Vágyunk rá, hogy lássuk, de a kamera csak apró részleteket tár elénk. Mire teljes valójában is megcsodálhatjuk, már eléggé felcsigáztak minket, jól lehet, addigra a Nosferatu másik fő témája, a „halál és a lányka”, illetve az ezzel kapcsolatos szexualitás is maximális fordulatszámra kapcsol.

A vámpírfilmekkel szinte kéz a kézben jár az erotika, csakhogy Eggers dobja a gyengéd és lágy érzékiséget, és vad, állatias dugásra cseréli azt: Orlok gróf, mint egy két lábon járó aszott és groteszk szexbábu, úgy mozog vérszívás közben, mintha magáévá tenné az áldozatait, a gyönyörű Ellennel való közösülése, valamint a Nosferatu egyéb explicit szexjelenete is inkább egy hardcore pornóba, mintsem egy érzéki erotikus filmbe illik. Az élet mulandósága és a középkori memento mori nagyszerűen simul bele a jól ismert narratívába. A szinte fekete-fehér képi világ is ezt hivatott érzékeltetni: az expresszionista eredetivel és a kopár 1979-es változattal ellentétben a 2024-es verzió realistább, sáros, mégis rémálomszerű és színpadias látvánnyal operál, le sem tagadhatná a tipikus, egyedi Eggers-stílust.

A színpadias szó egyébként a dialógusokra is érvényes: a Nosferatu olyan, mint egy színpadi előadás, tele fennkölt monológokkal, amelyben a színészek akár Shakespeare-t is szavalhatnának, az sem lógna ki az összképből. Felteszem, sokaknak pont ezért nem fog tetszeni: tény, hogy az Eggers-féle Nosferatu nem való mindenkinek (itthon nem is aratott nagy sikert, bár ebben nagy szerepe volt annak, hogy csak magyar felirattal vetítik – de ehhez a filmhez emberiség elleni bűntett szinkront készíteni), egyesek számára túl lassú, túl teátrális és túl művészinek hathat majd, noha – tekintve, hogy az utóbbi időben rendesen rászoktattak minket a gyilkos bohócos meg a vak asszony visszanéz-féle trashez és a posztmodern horrorokhoz, amiket még segítséggel sem tudsz értelmezni – alapból is rendesen oda van verve a közönség jóízlésének. A Nosferatut ellenben igazi hozzáértéssel és alázattal hozták össze: minden ízében minőségi horror, erős vámpírfilm, a jófelé fajtából. Igényesen készült az igényeseknek.

Gamekapocs értékelés: 8

Rendező: Robert Eggers
Producer: Jeff Robinov, John Graham, Chris Columbus, Eleanor Columbus, Robert Eggers
Forgatókönyv: Robert Eggers
Szereplők: Bill Skarsgard, Nicholas Hoult, Lily-Rose Depp, Aaron Taylor-Johnson, Emma Corrin, Willem Dafoe
Zene: Robin Carolan
Operatőr: Jarin Blaschke
Vágó: Louise Ford
Gyártó: Maiden Voyage Pictures, Studio 8, Birch Hill Road Entertainment
Forgalmazó: Focus Features, Universal Pictures
Játékidő: 132 perc
Eredeti premier: 2024. december 25.
Hazai premier: 2025. január 2.