Visszatértünk a Végzet erdejébe - könyvajánló

Ha ismerősen cseng neked a “Félelmetes fantáziajáték! A főhős TE vagy!” szlogen, akkor már elképzelhető, hogy a harmincas-negyvenes korosztályhoz tartozol, és egyből megcsap a nosztalgia az Ian Livingstone és Steve Jackson nevével fémjelzett lapozgatós játékkönyvek láttán. Jól tudta ezt a Chameleon Comix csapata is, aki újra visszahozta a köztudatba a Rakéta kiadó népszerű köteteit, melyek elsőként a ‘80-as évek végén, és a ‘90-es évek elején dobogtatták meg kalandorlelkű olvasóközönség szívét. Most azonban az eredeti elnevezést, a Fighting Fantasy nevet viseli a sorozat, amely már a 16. kötetnél jár.

Ha eddig értetlenül pislogtál eme kalandjáték könyvek láttán, ideje kicsit visszanézni, mi tette naggyá őket a rendszerváltás utáni Magyarországon! Gyorstalpaló következik az újoncok kedvéért, ígérem, nem tart sokáig! A Games Workshop céget is alapító szerzőpáros még 1982-ben ütötte meg a főnyereményt egy olyan könyvvel, amely lényegében egy egyszemélyes szerepjáték, amihez nem kellett más, mint “két dobókocka, egy ceruza, egy radír, no meg némi szerencse”. A kötetek többnyire egy-egy izgalmas fantasy történetet meséltek el (később sci-fi, horror és posztapokaliptikus irományok is születtek), amiket nem úgy olvastuk, mint egy szimpla regényt. A fejezetpontok számozottak és döntéseinktől függően lapozgatunk előre-hátra, azt az érzetet keltve, hogy mi alakítjuk az eseményeket. A kalandlapunkon vezettük fel ügyességünket, életerőnket és szerencsénket, valamint a megszerzett tárgyakat is, amiket használnunk kellett a későbbiek során.

Még egy relatíve egyszerű, kockadobásokra épülő harcrendszer is helyet kapott benne, hiszen utunk során számos gazfickóval és szörnyeteggel gyűlt meg a bajunk. Máskor a szerencsénket kellett próbára tenni szintén egy dobókocka segítségével. Semmi nem volt túlbonyolítva, viszont egy-egy hibás döntés könnyen a kaland végét jelentette. Mégis megvolt az illúziója annak, hogy itt tényleg mi vagyunk főhős, egy kardforgató kalandor, vagy egy minden hájjal megkent varázshasználó. Ez volt A Tűzhegy varázslója, amit pedig még több tucat hasonló Fighting Fantasy-sztori követett az évek során - egészen a mai napig.

Idővel szépen bővült a Titán univerzuma, amivel a magyar olvasók is megismerkedhettek ‘89-től kezdődően, egy-egy gyűjtői állapotú könyv az eredeti kiadások közül még ma is szép summáért cserél gazdát a közösségi oldalakon (a legritkábbnak számító A varázsló kriptáját pár éve 14 ezer forintért adtam el). Mégis, egy olyan kisiskolásnak mint én, nem volt más lehetősége arra, hogy aktívan alakítsa a történetet, vagy legalábbis elhitesse velem ezt, hiszen itt mindig ugyanoda futott ki a sztori. Minden újrajátszásnál ugyanazzal a főgonosszal csaptunk össze, nem ritkán csak egyetlen járható út létezett, kötött elágazásokkal, melyek gyakorta zsákutcába torkolltak (Az elátkozott házban le ne merészkedj a pincébe!), és mindig ugyanazokat a fontos tárgyakat kellett megszerezni.

Ettől függetlenül ezek a játékkönyvek működtek, hiszen még évekkel később ismertem meg az asztali szerepjátékokat, Allansia világa pedig még jó tíz évig formálta a fantáziámat. Livingstone-éknak hangzatos angol álnév mögé rejtőző magyar követői is lettek az Új Vénusz és a Cherubion kiadónál. Ám sem Harcos Képzelet-, sem a Fantázia Harcos-könyvek meg sem közelítették az ihletforrásuk minőségét - néhány kivételtől eltekintve (Monarakh titka, A fenevad nyomában). Azóta eltelt újabb másfél évtized, a rajongók pedig felnőttek, családot alapítottak, a szerepjáték a képernyőkre költözött, de azóta is létezik egy mag, amely nagy becsben tartja kincseit és újabb kalandokra éheznek, vagy épp imádnak nosztalgiázni. És ki tudja, talán a mai fiatalok is ráéreznek eme remekművek ízére. Őket szólította meg 2020-ban a Chameleon Comix, mikor sorban dobta piacra a Fighting Fantasy-köteteket magyarul, soha nem látott kalandokat és a régiek új kiadását.

A legutóbbi három kötet az utóbbiak sorát erősíti. Ezek a Gyíkkirály szigete, A Hóboszorkány barlangjai és A Végzet Erdeje. Pont az a kultikus hármas, ami sokunk rajongását megalapozta, azaz kiváló beugrási pont lehet a sorozattal és a műfajjal ismerkedők számára. Az sem mellékes, hogy a rajongók végre emberi áron bővíthetik gyűjteményüket, nem kell súlyos összegeket fizetni egy-egy leharcolt, összefirkált, megsárgult, harmincéves példányért, amit még lapozni sem mer az emberfia. Win-Win.

A Titán világa egy igazi egyveleg, amely a high fantasy legjobb elemeiből építkezik. Az emberek mellett orkok, törpék, trollok és elfek járják a vidéket és vívják mindennapos harcukat, máskor gonosz varázslók és élőholt hercegek bújnak elő rejtekhelyeikből, hogy rontást hozzanak Allansiára. Persze mindig akad egy hős - mi -, aki van olyan bátor, hogy útra keljen és ellássa a bajukat. A kontinens pedig változatos: száraz sivatagokban, tolvajok és banditák által alapított városokban, fülledt trópusi szigeten, fagyos jégmezőkön és sötét, elátkozott erdőkben fordulunk meg. Utóbbi három helyszínre látogatunk a már említett három könyv segítségével.

Még a Half-Life headcrab-jei is eszünkbe juthatnak A Gyíkkirály szigetének főgonoszáról, hiszen az emberrablásban jártas hüllőlény fején is egy hasonló parazita csücsül, aki a Tűz-szigetéről terrorizálja a környékbeli békés halászfalvak lakóit. A feladatunk az, hogy bejárjuk a szigetet és megtaláljuk a Gyíkkirály gyenge pontját, és miközben kiszabadítjuk a rabszolgasorsba taszított foglyokat. Nem lesz könnyű menet, még annak ellenére sem, hogy összetettségben vannak jobb Livingstone-sztorik is, például a Halállabirintus vagy a Skorpiók mocsara. Azonban a környezetül szolgáló trópusi dzsungel igazán marasztaló helyszín, ahol számos vízi szörnnyel is kemény csatákat vívhatunk, majd a végén vár minket a címadó király a nem éppen dorombolós fekete oroszlánjával.

Ezzel szemben A Hóboszorkány barlangjai már Allansia jéghideg északi részére szólítja a játékost, ahol a végtelen jégmezőkön kell utat találni a nevezett főbanyához, aki még a vérivást sem veti meg. Egyfajta kifordított Jégvarázzsal van dolgunk, hiszen a boszi célja az, hogy új jégkorszakot hozzon a világra. Jetik, fagyóriások, jégsárkányok és hófarkasok lesnek ránk utunk során, és bizton állíthatom, hogy nem lesz könnyű utunk a Kristály-barlangokig. Persze nem várt segítőink is akadnak, és szinte borítékolható, hogy nem nézhetünk szembe a főgonosszal egy szál karddal, subába burkolózva, ennél azért több cuccra van szükség. Nem beszélve az iszonyúan parás barlangokról sem, ahol még egy banshee jéghideg sikolyát is el kell viselnünk. Kétségtelen, hogy az északi jégmező az egyik leghangulatosabb környék, ahol az egyszeri kalandor megfordul.

A Végzet Erdeje különleges helyet foglal el a szívemben, lévén ez volt az első játékkönyv, amit kikönyörögtem szüleimtől, és gyakorlatilag ezzel tanultam meg olvasni kb. hét éves fejjel. Számtalanszor végigjátszottam, a Fekete-erdő összes zegzugát bejártam, minden alkalommal undor fogott el a Majomember bolhás fekhelyét “látva”, a hátamon felállt a szőr, mikor egy farkasemberbe botlottam, és örömmel csaptam le két orkot, akik előtte egy nyársra húzott nyúlon vitatkoztak, és nehéz volt eldönteni, hogy segítsek-e a bajba jutott rejtélyes alakokon. Ebben a történetben találkoztam először Yaztormóval, a híres varázslóval, aki már a sztori elején a segítségünkre lesz, elvégre ikonikus tornya pont az erdő szélén áll. Vele számos Livingstone-Jackson könyvben összefutunk majd.

A célunk az, hogy a törpék és a trollok közti háborúban segédkezzünk, mégpedig úgy, hogy megtaláljuk a kőhídfalvai aprónép legendás pörölyét, melynek darabjait pont a Fekete-erdőben rejtették el. Ha ez a harci ereklye visszakerül jogos tulajdonosaihoz, akkor a háborút is könnyen megnyerhetik. A nyugtalanító rengeteg azonban félelmetes, és kellően rosszindulatú ahhoz, hogy elnyelje a felkészületlen látogatókat. Nem azt mondom, hogy kellően szövevényes az útvonal, sőt még igazi boss sem vár ránk a sztori végén, mégis kikezdhetetlen klasszikussal van dolgunk, ami már 20 millió olvasó rémálmát alapozta meg.

Külön öröm, hogy a kiadó gondolt a régi rajongókra is, hiszen mindhárom könyv eredeti borítófestményét és belső illusztrációit is megtartották. Ugyanakkor a szabályrendszert is érthetőbbé tették és kibővítették, és végre teljes, kétoldalas térképet is találunk Allansiáról. A zseniális fordítás továbbra is Varsányi Mária keze nyomát viseli, de besegített neki Jakab “Kuvik” Zsolt is, amit sokan nem tudnak. Az elnevezések tehát ismerősek lehetnek (a goblin itt goblin, nem pedig kobold), és külön kényelmi funkciót is kapunk, ha netán nem lenne a közelben hatoldalú dobókocka. A lapok alján véletlenszerű számkiosztást is találunk, amiket pörgetve és hirtelen megállítva lényegében kiválthatjuk a kockadobást.

Bevallom, a cikk három könyve piszkosul betalált nálam. Újra kiskölyökként érezhettem magamat, nem megcsapott, hanem szinte felpofozott a nosztalgia szele, visszatértek a több évtizedes emlékek, helyszínek, összecsapások. Ma már bánom, hogy a terebélyes gyűjteményemen már túladtam, de a Chamelon Comix új kiadásait nem fogom kihagyni. Jelenleg is több kötet van előkészületben, beleértve A Vér-sziget útvesztőjét és a klasszikus Bajnokok Próbáját, de a Lovecraft világán játszódó Arkham Horror-sorozatot is útnak indították, amihez hamarosan mindenképp visszatérünk egy cikk erejéig. 

A kiadó megígérte, hogy hamarosan újranyomás érkezik a sorozat elfogyott köteteiből, úgyhogy véletlenül se dőljetek be skalperek pofátlanul drága ajánlatainak a közösségi csoportokban!