Disney Universe teszt

Miután általában olyan tesztjátékokkal hoz össze a sors (na jó, nevesítsük, hívjuk egyszerűen Daksnak), amik még csak messziről sem képesek hozni az elvárt színvonalat és azt a halvány reménysugárt sem biztosítják, hogy a végigjátszásuk után letegyek az öngyilkosság gondolatáról, a számomra kijelölt ínséges felhozatalban a LEGO-játékok jelentették a megnyugvást, hozták el a világosságot, a nirvánát. Tizenhat LEGO-epizód végigjátszása után érthető módon viszont kicsit meguntam a sorozatot, meg is fogadtam, hogy én bizony soha többet, erre jön a Disney Universe, ami pontosan ugyanazt a formulát majmolja, csak éppen sokkal szerényebben, építőkockák nélkül.


A Disney Universe-ben ugyanis adott nagyon sok különböző karakter és több különböző univerzum, ahol mindenféle ügyességi feladatot kell végrehajtanunk, miközben a ránk támadó ellenfeleket püföljük serényen. Számos klasszikus visszaköszön majd a játékban, Mickey egértől és Donald kacsától kezdve az olyan méltán népszerű rajzfilmeken át, mint az Oroszlánkirály, de összefuthatunk a Pixar animációs filmjeivel is (Szörny Rt., Wall-E) és a komolyabb Disney-alkotásokkal, így a Karib-tenger kalózaival és a Tronnal. Na, persze a karakterek száma hiába súrolja az ötvenet, amit ráadásul folyamatosan bővíthetünk a DLC-k letöltögetésével, mindegyikük ugyanarra képes, hiszen itt tulajdonképpen arról van szó, hogy a játékosok különböző kosztümöket aggathatnak magukra, mint tette azt Sackboy egy bizonyos LittleBigPlanetben...


A történet szerint egy Wonder Labs nevű vállalat Disney Universe néven épített virtuális világot, amiben a látogatók megkötések nélkül kalandozhatnak: belebújhatsz Szimba bőrébe (dehogy szó szerint, mit szólna akkor a PETA!), bebarangolhatod Csodaországot Alice helyett, vagy akár játszhatsz Jack Sparrowként is Aladdin univerzumában. A gond ott kezdődik, hogy mindez közel sem ígérkezik békés kirándulásnak, a rendszerben eligazító VIC (Virtual Information Cube) mesterséges intelligenciát ugyanis meghackelték, gonosz alteregója, HEX, pedig gonosz kis lényekkel és csapdákkal árasztotta el a teljes játékvilágot. Igen, bárgyúnak elég bárgyú a sztori, de ez alapvetően nem gond, hiszen gyerekeknek készült, ami elkeserítő inkább, hogy nem is szól semmiről: egészen konkrétan fogalmunk sincs, hogy mire fel ez a felhajtás, csak sejtjük, hogy itt mi vírusirtót fogunk játszani, miközben végigcaplatunk az összes pályán.


Ami borzasztó unalmas lesz, hadd szóljunk előre: bár az univerzumok kellően elkülönülnek egymástól, mindegyik más-más hangulattal rendelkezik, ez legfeljebb az első pályákon okoz némi izgalmat, utána rájövünk, hogy mindegyik szinten ugyanazt kell csinálnunk, csak némileg más színezésben. A pályák többsége egy kisebb zárt aréna, ahol szabadon bóklászhatunk, lineárisabb térképből kevesebbet találunk: megérkezésünk után felmérjük a terepet, agyban összerakjuk, mit hova kell cipelni, mit kell bekapcsolni a továbbjutáshoz, majd nekilátunk a végrehajtáshoz. Természetesen folyamatosan kapjuk a nyakunkba az ellenfeleket, akiket állandó csépléssel kell jobb létre szenderítenünk, esetleg bevethetjük a pályán szétszórt power-upokat, de azokkal csak a macera van, sokszor kiszolgáltatottabbak vagyunk általuk, mint amennyit használnának.


Az egyes játékvilágok tényleg érdekesek, mindegyiknek megvan a maga hangulata. A Karib-tenger kalózainak univerzumában például hatalmas kalózhajókat kell elsüllyesztenünk, az Oroszlánkirálynál földbe helyezett magokat kell meglocsolnunk ahhoz, hogy a továbbjutást biztosító pálmafa-platform kinőjön a földből. Máskor Alice-szal kell tűzet raknunk, majd felforralnunk egy óriás teáskannát, hogy a kanál kirepüljön belőle, amit aztán mi katapultként használhatunk. A körítés tényleg kiváló: még a kissé elektrósra turbózott Disney-betétdalok is jól állnak a játéknak, és bár a grafika nyilván olyan, amilyen (semmilyen), még ezt is lenyelnénk, ha nem unatkoznánk annyira, hogy inkább bármi mást sokkal szívesebben csinálnánk, mint játszanánk. A pályák során rájövünk: itt tulajdonképpen minden ugyanazokra az alapelemekre épül, csak a külső lesz más, és bár az elérhető 54 pálya hosszú időre le tudna kötni bennünket, mégsem fognak.


Botor módon azt hinnénk, hogy a karakterek hoznak majd némi változatosságot, elvégre tényleg sok van belőlük, de mint mondtuk, képességeikben egyáltalán nem különböznek egymástól. Fejlődni tudnak, de ez rendkívül ritka módon mindinkább azt az érzést kelti bennünk: ez a játék baromi monoton. Minden szereplő három szinten képes csupán fejlődni, ami annyit takar, hogy minden negyedik pályán érdemes karaktert cserélni, hogy kihozzuk az összes hősből a maximumot. Mit hoznak az új szintek? Kapunk egy új fegyvert, ami - minő meglepetés - megint csak külsőre különbözik a többi szereplő felszereléseitől, egyébként ugyanazt a hatást érhetjük el mindegyik azonos szinten lévő kiegészítővel. És a gyűjtögetés? Ez esetben is kissé naivan álltam neki a doboztördelésnek, lelkesen szedtem össze a Mickey egeres Emblémákat, és amit lehetett, én bizony összeszedtem, de gyakorlatilag csak megszokásból: az új karakterek nem motiválnak erre, az összeszedhető soundtrackek és minimális felbontású artworkök pedig azért annyira nem lenyűgözőek.


Borzasztó egyszerű a harcrendszer is, tudunk gyengébbet és erősebbet ütni, sőt ugrásból is lecsaphatunk, de a játéknak ez a része annyira primitív és kidolgozatlan, hogy gyakorlatilag ész nélkül megyünk előre, miközben tizenötször meghalunk - persze tétje nincs a dolognak, a LEGO-játékokhoz hasonlóan elhagyunk néhány pontot és romlik a pályavégi értékelésünk, de ettől nem dőlünk a kardunkba. Sebaj, úgyis ott a négyfős - szigorúan egy gépnél üldögélős - kooperatív mód! Nagy meglepetést nem fogok elárulni: mindezek után a játék ezen része teljesen felesleges, hiába van belekódolva az agyunkba az ilyen programok kapcsán, hogy “co-oppal fogyasztandó”, a Disney Universe messze nem nyújt annyi érdekességet, hogy hosszabb időre lekössön, hiába hívjuk át a haverokat és adunk nekik valami jó erős drogot. Mindenki ugyanazt tudja megcsinálni, legfeljebb az egymás közötti verseny (amit a HEX-játékautomaták hivatottak felturbózni) nyújthatna némi kihívást, de az is csak addig, míg meg nem szerezzük az idevágó achievementeket.


A Disney Universe-nek egyetlen igazi értékelhető pozitívuma van, és az a hangulat, ami időnként elfogja a játékost. Mint mondtam, a világok hangulata kiválóan átjön, a grafika is jópofa, mégha nem is fogja megizzasztani a konzolunkat vagy számítógépünket, és a humor is ki van pipálva, ami naggyá tette a LEGO-programokat is. Miután gyerekfejjel ezeken nevelkedtem, személy szerint több klasszikus rajzfilmet sűrítettem volna bele a címbe, de mivel a Disney kortalan, elégedett voltam ezzel a felhozatallal is, hiszen a Pixar munkái vagy a Karib-tenger kalózai legalább annyira varázslatosak, mint annak idején Oroszlánkirály vagy az Aladdin volt. A játékot komoly játékosoknak azonban egyáltalán nem tudjuk ajánlani, de a gyereknek/kistesónak otthon jó móka lesz, ez biztos.