Nintendo Land teszt

Hadd fejtsem ki! A Wii Sportsot lehetett imádni, nálunk is előkerült nem egy családi összejövetel alkalmával, viszont mégiscsak egy techdemó volt. Egy olyan techdemó, amit minden Wii-tulajdonos megkapott, hogy lássa, mire lesz képes az új konzolja, mit lehet majd kihozni a mozgásérzékelésből. A Wii Sports megmutatta a közönségnek, hogy mi jó rejlik a Wii-ben, egyúttal feltérképezte a Nintendo számára, hogy mennyire lehet sikeres ez az irányvonal, miközben te kétségkívül remekül szórakoztál. Pontosan ilyen a Nintendo Land is, ami azontúl, hogy remekül ötvözi a Nintendo legjobb címeit egy tartalmas minijáték-gyűjteménnyel, kihasználja a GamePad adottságait, és azoknak is kellemes órákat okozhat, akiknek amúgy a Wii Sports értelmetlen teniszezésétől fájt a hasuk.

A Nintendo Landben adott tizenkét különböző minijáték, ezek mindegyike a kiotóiak valamelyik nagysikerű címére épít, és változatos módon igyekszik kihasználni a GamePad tulajdonságait. Valahol a mozgásérzékelés a lényeg, valahol az analóg karokkal kell szórakozni, máshol az érintőkijelzőt kell nyomkodnunk játék közben. Az egyes játékfajták összetettsége változó, de a lényeg mindegyiknél ugyanaz: gyűjts minél több pontot, ha pedig befejezted, próbálkozz újra és újra, majd mérd össze a teljesítményed a haverjaiddal. Nem bonyolult, és pont ez a lényeg, jóllehet az egyes játéktípusok valamivel összetettebbek, mint elsőre gondolnád. A Nintendo Land a végtelenségig nyúzható, és éppen ez a jó benne: tipikusan az a játék, amivel órákon át játszhatsz, de akkor is bekapcsolódhatsz, ha csak húsz perced van rá moziba indulás előtt.

A választék hat olyan játékot kínál, ami kizárólag egyjátékos módban játszható. A Yoshi’s Fruit Cart lényege, hogy Yoshival összegyűjtsd a pályán szétszórt gyümölcsöket, mindezt úgy, hogy előre megrajzolod neki azt az útvonalat, amin közlekednie kell. Nehezítés, hogy a gyümölcsök a tévén láthatók, a GamePaden már nem, és ha kihagysz egyet, nem érsz célba vagy elakadsz, buksz egy életet. A klasszikus kvarcjátékra épülő Octopus Dance-ben táncolni kell, le kell utánoznod a melletted lévő karakter mozdulatait az analóg karok segítségével. Nehezedik a játék, gyorsul az ütem, és mikor megfordultok, a tévé helyett a GamePadet kell nézni, hogy le tudd követni a megfelelő irányokat. A Donkey Kong’s Crash Course során vertikálisan nehezedő akadálypályán kell végighajtanod egy kiskocsival, viszont itt magát a terepet kell manipulálnod: ha megdöntöd a GamePadet, a kocsi elbillen abba az irányba, a gombokkal kapcsolókat irányíthatsz, a mikrofon megfújásával pedig a lifteket működtetheted például. A fizikára is oda kell figyelned: ha túlságosan felgyorsul a kiskocsi, nekicsapódik a falnak, és kezdhetsz újra az előző checkpointtól.

A Takamaru’s Ninja Castle talán a legismertebb játék mind közül. A pályákon előrehaladva nincs más teendőnk, mint dobócsillagokat hajigálva kivonni a rosszarcú nindzsákat a forgalomból. A GamePaddel kell célozni, az érintőkijelző érzi, milyen erősen húzzuk el az ujjunkat, és spéci mozdulatokat is bevesz, hogy megkönnyítse a dolgunkat szorosabb helyzetekben. Az F-Zerón alapuló Captain Falcon’s Twister Race-ben versenyezni kell, viszont elsősorban az idő és a pályán szétszórt akadályok ellen. Gyorsulni nem mi fogunk, megoldja helyettünk a gép, de a lavírozásért már mi felelünk a GamePad döntögetésével. A Balloon Trip Breeze-ben a Mii-d lufit kap a hátára, a feladat pedig az, hogy átrepülj a pályán, miközben az irányt az érintőkijelzőn jelölöd ki a stylusszal. Repülés közben gyűjtögetni kell, és mivel itt-ott rendkívül szűkös a hely, egyáltalán nem olyan egyszerű elevickélni az akadályok között.

A Nintendo Land három olyan játékfajtát is kínál, ami kooperatív móddal kecsegtet. Ezeket egyedül is játszhatjuk, de ha úgy tetszik, akár öten is nekieshetünk a pályáknak. A The Legend of Zelda: Battle Questben nemes egyszerűsséggel át kell vágnunk magunkat az ellenfeleken, a GamePadet használó játékos íjat használhat (a célzás az érintőkijelzőn keresztül történik), a többiek karddal erősíthetik a csapatot. A Pikmin Adventure-ben is a harc az előrejutás kulcsa, a GamePaddel Olimart irányíthatjuk, aki sok kis pikmint küld harcba, míg a Wii Remote-os játékosok egy-egy nagyobb pikminnel harcolnak. A karakterek fejleszthetők, és a pályákon bombák is fellelhetők a hatékonyabb küzdelem érdekében. A Metroid Blast is ismerős lehet a korábbi demókból, itt a GamePaddel Samus Gunshipjét irányíthatjuk, a Wii Remote-tal pedig a gyalogosok hálátlan szerepe jut osztályrészül. A Metroid Blast érdekessége - és egyúttal a Ninteno Land tartalmasságát is sejteti -, hogy a játékmódon belül további három játékfajtát találunk, ezek között kooperatív és kompetitív lövöldözésre egyaránt sor kerül: valamikor egymásra, valamikor a Gunshipre, máskor pedig a hullámokban érkező ellenfelekre kell vadászni.

Az utolsó hármas olyan játékokat takar, amit kizárólag kompetitív multiplayerben lehet játszani. A Mario Chase-ben a GamePadet használó játékos Mariónak öltözik, a többiek Toad-jelmezbe bújnak, a feladatuk pedig annyi mindössze, hogy a derék vízvezetékszerelőt elkapják. A Luigi’s Ghost Mansion kifejezetten ötletes darab, itt a játékosoknak a gamepades által alakított és az őket ijesztgető szellemet kell megtalálniuk. Segítségül a zseblámpájuk szolgál, egyébként a szellem láthatatlan marad, és csak ha valaki a közelébe ér, akkor kezd a kontrollere sejtelmesen rezegni. Az Animal Crossing: Sweet Dayben csakugyan a GamePadet használóé a főszerep: két őrt a két különböző analóg karral irányítva kell elkapni a többi játékost, akiknek nincs más dolguk, mint körberohanni a pályán, és összegyűjteni a szétszórt cukorkákat.

Minden játék előtt ki kell választanunk, melyik Mii-vel, illetve felhasználói profillal akarunk játszani, utána végig ezt a karaktert láthatjuk játék közben ilyen-olyan jelmezbe öltöztetve. Játéktípusfüggő, hogyan pontoz a rendszer, viszont a lényeg ugyanaz: a lehető legtöbb pontot kell összegyűjteni, az eredményeinket később egy toplista tartja számon. A rangsor a Wii U többi felhasználói fiókjában szereplő számokkal is összeveti a teljesítményünket, és mindig a legjobbat emeli ki, egyébként napi szinten is vezet saját toplistát. Érdekesség, hogy a menüben átválthatunk az úgynevezett Pláza-nézetbe: ez esetben a Mii-nkkel egy vidámparkra hajazó területen nézhetünk körbe, amit akár ki is csinosíthatunk, ha a játék közben gyűjtött érméket eljátsszuk egy extra minijátékban, néhány ajándék reményében. Az összkép és a látvány abszolút rendben van, és bár a hádésített Mii-világra valószínűleg nem csúcstechnológiai demóként emlékezünk majd, alapvetően tökéletesen simul a játékhoz és annak hangulatához.

Muszáj megjegyezni azonban, hogy hiába minden tartalom és változatosság, a Nintendo Land játékaival nem voltam maradéktalanul elégedett. A minőség nem egyenletes, némelyik játéktípus kifejezetten esetlen és érdektelen (az Octopus Dance egyértelműen a csomag mélypontja, de a Balloon Trip Breeze-t sem erőltettem, ha nem volt muszáj), és bár az világos, hogy a fejlesztők azt akarták, hogy a lehető legtöbb módon használjuk ki a Wii U képességeit, a dizájnnal itt-ott alaposan mellélőttek. Egyik-másik játék túlzottan a GamePad kijelzőjére fókuszál, nem nézheted a tévéd, illetve általában jellemző, hogy a multiplayerben azokra vár igazán izgalmas feladat, akik a GamePaddel játszanak. Elméleti felvetés, de a Nintendo Land célcsoportja szempontjából nem tartom jó ötletnek, hogy a játékok betanulása hosszabb időt vesz igénybe, mint mondjuk a Wii Sports esetében, hiszen a Nintendo Landnek pont az lenne a lényege, hogy maximum néhány másodpercben ki lehessen próbálni minden funkciót benne. Technikai hiba ezenfelül, hogy a játék képtelen megjegyezni, melyik Mii-t használjuk, minden kör elején ki kell választanunk újra a sajátunkat, ami multiplayernél természetesen megengedhető, egyjátékos módban viszont teljesen felesleges procedúra.

Noha a Nintendo Land csak a Wii U Deluxe-vásárlóinak jár ajándékba, másoknak is érdemes beszerezni, mert remekül sikerült a csomag. Vannak gyenge pontjai, és bár kicsit lutrijellegű a dolog, a tizenkét játék között viszont mindenki találhat olyat, ami fogára való. Tartalmas, a végtelenségig újrakezdhető, ráadásul mindig nyújt kihívást. Nem ez az első cím a karneválos minijáték-gyűjtemények kategóriájában, viszont kétségkívül az egyik legjobb.