The Great Ace Attorney Chronicles teszt

  • Írta: gorien
  • 2021. augusztus 28.
Link másolása
Sok-sok évvel azelőtt, hogy Phoenix Wright egyáltalán praktizálni kezdett volna, az őse, Ryunosuke Naruhodo lépett Anglia és Japán tárgyalótermeibe, hogy bizonyítsa, ő is ászjogásznak rendeltetett.

Ryuichi Naruhodo (avagy ismertebb nevén Phoenix Wright) húsz éve szórakoztatja már a nagyérdeműt tárgyalótermi történeteivel. 2015-ben kiderült, nem ő az egyetlen nagyágyú a családban, hiszen 3DS-re megjelent a The Great Ace Attorney: Adventures (és annak folytatása, a Resolve) megmutatta, hogy az ügyvédlét a vérében van.

Wright felmenője, Ryunosuke Naruhodo a Meidzsi-kori Japánban és a viktoriánus Nagy-Britanniában is bizonyította rátermettségét, ám az ő kalandjai nem jutottak el úgy a nyugati közönséghez, mint a Phoenix Wright-játékok. Egészen 2021-ig, amikor a Capcom úgy döntött egyetlen játékba csomagolva kiadja mindkét epizódot: ez lett a The Great Ace Attorney Chronicles.

Aki játszott már a széria darabjaival, annak ismerős lesz minden ebben a spin-offban is, és okkal. A fejlesztők eleve úgy alkották meg, hogy egyből leríjon róla, ez bizony egy Ace Attorney-játék – a felhasználói felület, a karakterek, a kialakítás mind olyan, hogy az is ráismerjen, aki különösebben nem mélyedt még el Phoenix Wright egyetlen kalandjában sem, de azért hallott már róla. Ennek megfelelően a dolgunk is az lesz, amit megszokhattunk már a sorozattól. Nyomozunk, bizonyítékot gyűjtünk, majd a bíróság előtt igyekszünk bizonyítani védencünk ártatlanságát. A The Great Ace Attorney azért tartogat néhány jól sikerült, saját ötletet is.

Azt fontos előre leszögezni, hogy ez az alkotás annyira visual novel, mint amennyire játék, sőt talán az előbbi felé billen el a mérleg inkább. Ez két dolgot jelent. Az egyik, hogy a játékidő alatt (ami összesen olyan durván 80 órára rúg) számtalan „üresjárat” lesz, amikor csupán egyik helyszínről sodródunk a másikra, az aktív részvételünk pedig kimerül a felkínált kérdések feltételében.

A másik, hogy a történet lefolyását inkább a dramaturgia, mintsem a logika vezeti, így sokszor történnek olyan események a tárgyalások közepén (mint egy semmiből előrántott bizonyíték bemutatása), amelyek arra szolgálnak, hogy a sztori kifussa a teljes hosszát. Ezeket nem lehet megkerülni, nem lehet okosan előreszaladni az érvelésben, mindennel ki kell várni a sorunkat. A játékban épp ezért helyet kapott egy úgynevezett Reader Mode is, ami helyettünk lejátssza az egész játékot, minden szituációban a helyes választ megjelölve. Mit ne mondjak, mozidélutánnak kissé hosszadalmas, de arra jó, hogy ha elakadnánk, ezzel átléphetünk az akadályon, majd egy gombnyomással vissza is vehetjük az irányítást.

Ennyi felvezetés után jöjjön hát a sokat emlegetett sztori! Ryunosuke története Japánban veszi kezdetét, akkortájt, amikor a szigetország örökbaráti szerződést köt a Brit Birodalommal – épp ezért kiemelten kínos, amikor a fiút egy meggyilkolt, angol professzor mellett találják meg, pisztollyal kézben. Az ezt követő bírósági tárgyaláson Ryunosuke arra kényszerül, hogy saját maga védőjeként lépjen fel – és ezzel veszi csak kezdetét igazán a kaland. Ryunosuke és asszisztense, Susato eljutnak Londonba, megismerkednek a kor legnagyobb (szájú) nyomozójával, Herlock Sholmesszal, mindeközben pedig különösebbnél különösebb ügyek résztvevői lesznek.

A The Great Ace Attorney egyik legnagyobb érdeme az a világ, amit bebarangolunk, felfedezünk benne. Minden szeglete, minden karaktere tele van élettel, a legutolsó mellékszereplője is emlékezetes tud maradni – és bőven akad is kit, illetve mit megismerni. A tíz epizód alatt (az Adventuresre és a Resolve-ra is öt-öt ügy jut) elmerülhetünk a késő 19. századi Japán és London atmoszférájában, szokásaiban, kultúrájában. A játék nem is spórol az érdekességek sorolásával, az egész olyan, mint egy életre kelt történelemlecke – emiatt a korszakra jellemző, rasszista felhangokba is belefutunk, amit a nyugati változatban már lejjebb tekertek a fejlesztők, de sokszor még így is fárasztó.

A játékban 2D-s és 3D-s grafika keveredik. Az előtérben mozgó szereplők 3D-sek, megannyi (komolyan és kevésbé komolyan vehető) mozgalmas pózuk van, és nagyon alaposan ki vannak dolgozva, némelyikük már-már túlcsicsázott is, de abszolút a jóízlés határain belül. A hátterek festményszerűek, sok esetben dugig tömve részletekkel – elég például csak rápillantani Sholmes lakására, amit nem is lehet egyetlen szemvillanás alatt befogadni. A helyszínek egy kurzor mozgatásával fedezhetőek fel, a szereplőknek pedig a legtöbb dologhoz van hozzáfűznivalója. A két stílus nagyszerűen megfér egymás mellett.

A játék során megannyi színes, humoros figurával fogunk találkozni, a legtöbbjüket pedig könnyen a szívünkbe is zárhatjuk. Kezdve magával a főszereplővel, aki a kezdeti esetlensége ellenére szépen felnő a feladathoz a történet során, és sokszor képes pont azt a kérdést megfogalmazni a zizzent karakterek közepette, ami a játékost is foglalkoztatja. A mindig segítőkész Susato rendre mellettünk lesz, hogy emlékeztessen minket az ügyek fontos részleteire (komolyan, nélküle sehol sem lennénk), Mr. Sholmes sosem hagyja ki a lehetőséget, hogy brillírozzon, a társa pedig, a nála ezerszer élelmesebb, tízéves Iris Wilson imádnivaló.

Rajtuk kívül sok szereplő visszaköszön még a Holmes-mitológiából, de lesz szerencsénk a végtelenül pózer, extravagáns Barok van Ziekshez is, akivel a tárgyalótermi párbajaink javát vívjuk. Amiben a széria erős, azok a nevetséges beszélőnevek, és azok ezúttal is visszatérnek. Személyes kedvencem a rendőrházaspár Pat és Roly Beate, ami a "patrolling the beat", avagy a "kijelölt körzetben való járőrözés" kifejezésből jön – de rengeteg gyöngyszem van. Többek között emiatt is nagyon fontos az angoltudás a játék élvezetéhez: ha a vicceket nem értjük, az egy dolog, de az olykor archaikusabb szóhasználat, a szakkifejezések és az írásban ábrázolt akcentusok is megnehezíthetik a dolgunkat.

Időnként animebetéteket is kapunk, amelyben a szereplőknek már hangja is van – kár, hogy azt a játék során többször nem halljuk, általában csak az „Objection!” kiabálása közben. A játék érdemeiből sokat nem von le, de nyolcvan órán át hallgatni a szöveg megjelenését kísérő pötyögést nem a legjobb szórakozás. Sajnos ezt önmagában nem lehet kikapcsolni, csak minden effekttel együtt, de úgy meg nagyon steril lesz a játék. (Apropó, ha már beállításhiányosságok: a PC-s portból hiányzik a teljes képernyős nézet.) Az állandó szinkron hiányáért nagyszerű zenék kárpótolnak minket, változatos, egyedi, emlékezetes dallamok kísérnek minket végig az epizódokon.

A játékmenet terén a The Great Ace Attorney nem mutat különösebb eltérést az Ace Attorney-játékoktól. Az első három epizód komótosan bevezet minket a legfontosabb mechanikákba, onnan pedig rajtunk áll, hogy megoldjuk a legcsavarosabb ügyeket is. Susato és Sholmes mindig a segítségünkre lesz (ki-ki amilyen mértékben), de a játék expliciten nem fogja a kezünk. Ugyanakkor, mint már említettem, az epizódokban egyetlen végigjátszandó történet van, így sajnos többször is előfordult, hogy mi már rég rájöttünk egy szituáció nyitjára, ám az eseményeket előbb a megfelelő mederbe kell terelnünk, a rejtett, belső logika azonban nem mindig egyértelmű. Megijedni persze nem kell, a Reader Mode ilyenkor kisegít.

Ryunosuke gyakorló jogászbojtárként a veszett ügyek védője lesz, és ez eleget elmond arról, milyen pozícióból indulunk. A legtöbb ügy első ránézésre pofonegyszerű, értelemszerűen a mi kárunkra, nekünk tehát minden követ meg kell mozgatnunk, hogy az igazság mégis napfényre kerüljön. A sikert a helyszínek felderítésén, a tárgyalótermi helytálláson, a tanúk alapos kikérdezésén keresztül érhetjük el.

A nyomozás során általában több helyszín között is pingpongozunk, és igyekezzük megtalálni az ügy szempontjából releváns dolgokat – ugyanakkor tényleg megéri minden opcióra rákattintani, és meghallgatni, mit mondanak róla a szereplők. Az igazán fontos találatok bekerülnek a nyilvántartásunkba, ahol további, még alaposabb vizsgálatnak vethetjük alá, amely során például egy ujjlenyomatra vagy titokban felfirkantott üzenetre bukkanhatunk. Jó krimihez mérten azonban vizsgálódás közben bármikor elhangozhat valami olyan, amit jobb, ha megjegyzünk.

Szintén a terepen „perdülhetünk táncra” Sholmesszal. A nagy nyomozó fizikailag képtelen magában tartani szenzációs dedukcióit, ám a legtöbb egy picikét mellémegy. Ekkor lépünk mi a képbe, hogy az egyik új játékelem, a Dance of Deduction segítségével helyrebillentsük Sholmes megállapításait.

A tánc során lépésről lépésre átvesszük a dedukciót, keresve azokat a pontokat, ahol Sholmes légből kapott baromsággal állt elő. Ha ez megvan, az adott helyszínszeletet nekünk is meg kell vizsgálnunk, megkeresve például azt a tárgyat, amire idegességében tényleg pillantott a dedukció alanya, és amint erre rámutattunk, Sholmes ehhez igazítja a következtetéseit. Így jutunk el az igazsághoz, legyen az bármilyen valószerűtlen is – de általában kevésbé lehetetlen, mint amivel a detektív először előállt.

Amikor tárgyalásra kerül a sor, nem mindegy, hogy hol tartózkodunk. Japánban egyedül a bírót kell meggyőznünk az igazunkról, de Londonban az ítélethozatalt a hatfős esküdtszék is befolyásolja, akik nem kifejezetten a ráció bajnokai. Velük szemben lesz hasznunkra a The Great Ace Attorney másik újdonsága, a Summation Examination, amelyben az esküdteket kell egymás ellen hangolnunk. Ekkor az esküdteknek alá kell támasztaniuk, miért döntöttek úgy, ahogy, mi pedig így mutathatunk rá az ellentmondásokra, és ha megszűnik az egyetértés közöttük, folytatódhat a tárgyalás.

Ez egyébként alapvetően nem sokban különbözik a játéksorozatban jelenlévő Cross-Examinationtől, azaz amikor a tanúkból kell kihúznunk valamit, amivel előrébb mozdíthatjuk az ügyünket. A vallomások meghallgatása után kérhetjük a tanúkat egy-egy állítás kifejtésére, vagy pedig bemutathatunk nekik egy bizonyítékot, ami cáfolja az elmondottakat – általában ezeket a réseket keressük a sokszor áthatolhatatlannak tűnő pajzson. Olykor egyszerre többen is a tanúk padjára lépnek, így a többiek önkéntelen reakcióit is figyelhetjük, és lehet, hogy épp ez lesz az a lehetőség, amire már régóta vártunk.

A The Great Ace Attorney Chronicles egy remekbe szabott játék, majdnem A-tól Z-ig. Mulatságos, magával ragadó, tele szeretnivaló figurával és egy felfedezésre csábító, aprólékos gonddal megalkotott világgal. Az esetek jelentős részében nagyszerűen fonódik egybe a játékos mozgástere és az elmondandó történet, csupán néhányszor futottam bele olyanba, hogy a készítők logikája és az enyém nem fedte egymást. A párbeszédek izgalmasak (bár olykor feleslegesen sokat emlékeztetik a játékost erre-arra) az ügyek pedig egy detektívregénybe is beleillenének. Olyan játék ez, amit a nyolcvan óra után is fájó szívvel hagy ott az ember.

A The Great Ace Attorney Chronicles Nintendo Switchre, PlayStation 4-re és PC-re jelent meg. A teszt az utóbbin készült.

Kapcsolódó cikkek

1.
1.
KopyAti
Pontszám direkt maradt le?
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...