Ahhoz képest, hogy milyen sok Harry Potter témájú videójáték jelenet meg az elmúlt bő két és fél évtizedben, egyáltalán nem mondhatjuk, hogy a rajongók el lennének kényeztetve. A franchise játékainál fejlesztői részről állandó társ volt a kapkodás és a fejetlenség, hiszen szinte mindegyik epizód megjelenési dátumát a mozifilmek premierje alapján próbáltak jó előre belőni. Ehhez képest az első három epizód és a kviddicses különrész egészen jól sikerült, az ifjú varázslótanonc könyves és mozivásznas kalandjainak interaktív újraélése az újdonság erejével hatott, ráadásul a korszak technológiai elvárásaihoz mérten teljesen vállalható ügyességi akció-kalandjátékot kaptunk, mellyel a rajongók, ha nem is felhőtlenül, de összességében boldogan elvoltak. Ahogy azonban komolyodott az iparági standard, a fejlesztések egyre költségesebbé és időigényesebbé váltak, illetve mint ahogyan Harry Potter, úgy a célközönség java is kinőtte a könnyed ugrabugrálós kalandokat. A megváltozott elvárásokkal a kiadó ugyan próbálta tartani a lépést, ám egyre inkább lemaradt.
A Nindento Wii kontrollereit spécin kihasználó Főnix Rendje-epizód mozgásérzékelős varázslását még úgy-ahogy meg lehetett érteni, ám a későbbi részekkel a tucat TPS nézetű shooterek szintjére züllesztették le a szériát. Harryt gyakorlatilag egy akcióhőssé változtatták, aki két barátjával az oldalán varázspálcát ragad, és fedezékről fedezékre haladva még a sz*rt is kilövik a halálfalók hadseregéből. Nem is csoda, hogy mindezek után a dolog elhalt. Manapság a régi részeket kizárólag relikviaként vehetjük meg egy-egy ebayes hirdetőtől, PC-n és a jelenlegi konzolokon kizárólag a LEGO-s átiratot szerezhetjük be a hivatalos online boltokban. Szóval nem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy a varázslóképző iskola körül mostanra egy jókora videojátékos űr tátongott.
Amikor bejelentették a játékot, és megérkezett hozzá az első trailer, akkor úgy látszott, hogy tökéletesen bele fog illeni ebbe az „illusztris” sorba: a textúrák nyersek voltak, a játékmeneti részletek pedig egy mobiltelefonos cím komplexitását idézték meg. Bennem azt az érzést keltette, mintha az Avalanche Software munkatársai kénytelen-kelletlen összedobták volna az előzetest, aztán reménykedtek volna benne, hogy senki se nézi meg, és szép csöndben megbukhat a játékuk, anélkül, hogy túl nagyot égnének, hogy utána egy kevésbé balszerencsés szérián folytathassák a munkájukat. A következő hónapokban azonban egyre nőtt a hype, egyre több biztató előzetes érkezett, míg el nem jött a premier napja, és be kellett látnom, hogy ennél nagyobbat bizony nem is tévedhettem volna.
A Hogwarts Legacy nem tökéletes. Rengeteg benne a bug, az NPC-k sem túl okosak, és technológiai oldalról is akadnak benne alapvető bakik. Egészen biztos, hogy nem lesz az év játéka, mint ahogyan az is egészen biztos, hogy senki sem fogja játékipari mérföldkőnek hívni. Ennek ellenére van egy olyan cím, vagy inkább kitüntetés, ami bizonyos tekintetben még ennél is értékesebb, és bizony a játék jó eséllyel fog rá pályázni. Ez pedig nem más, mint az, hogy a kedvenc játékunknak nevezzük. Ehhez pedig – különösen a varázslóvilág rajongói számára – minden adott.
Az egész alkotás minden felcsendülő dallamából, minden egyes káprázatosan megkonstruált helyszínéből, mondhatni minden egyes pillanatából sugárzik a hamisítatlan Harry Potter-feeling. Ráadásul a fejlesztőknek sikerült végig azon a vékony mezsgyén egyensúlyozniuk, mely az eredeti mű szolgai másolása és a tradíciókkal mit sem törődő öncélú újítások közt található aranyközépút. Amikor puszta fanservice helyett úgy képesek egy új sztorit és új karaktereket bemutatni, hogy az megálljon a saját lábán, ám mégis teljes mértékben tiszteletben tartsa az eredeti forrásanyagot.
A történet sok szempontból azonos toposzokra épül, mint az eredeti Harry Potter történetek. Főszereplőnk – akit egy limitált, de teljes mértékben elfogadható karakterkészítőben dobhatunk össze a játék indításakor – 15 éves korában nyer felvételt a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába, így rögtön ötödévesként lép be az ódon kastély tanévnyitó és teszlek-süvegező ceremóniájára. Nem példa nélküli, de azért történelmi távlatokban is ritka, hogy valaki ilyen későn kapjon meghívást a varázslóiskolába, melynek oka természetesen főszereplőnk „kiválasztott” -jellegével magyarázható; karakterünk képes érzékelni a roppant erősségű, ám mostanra már elfeledett ősi varázslatokat.
És mint ahogyan az lenni szokott, Ranrok, a gonosz goblin személyében adott is a nemezis szerepe, aki már csak puszta létezésünk miatt is le akar vadászni bennünket, úgyhogy már fiatalon belekóstolhatunk az életre menő párviadalok izgalmába. Persze egy átlagos ötödéves roxforti diáknak már kéne azért valamit konyítania a mágiához, szerencsére a jó öreg Fig professzor – aki amúgy a bűbájtan órákat tartja – már a nyári szünet végén Londonban megkezdi a kiképzésünket, illetve később a többi tanárnál is kaphatunk némi tanóra utáni extra segítséget, hogy behozzuk a lemaradásunkat.
De visszatérve a történethez; Londonban vesszük fel az események fonalát, amikor Fig professzorral és az egyik mágiaügyi hivatalnok barátjával együtt egy repülő fogaton útnak indulunk Roxfortba. Az út során némileg átlátszó „véletlenként” pont előkerül egy olyan mágikus doboz, melynek nyitját és varázslatos ragyogását egyedül főszereplőnk látja. Egy váratlan sárkány-támadás után a tárolóban talált zsupsz-kulccsal zuhanás közben teleportálunk Skócia egy elhagyatott romos kastélyához, ahonnan pedig némi puzzle-ön keresztül az utunk egyenesen a Gringotts bank legősibb tárnáiba vezet.
És mindez még csak az első pálya, de már így is annyi varázslóvilágos utalást, kulisszatitkot és roxfortos feelinget kapunk, hogy a könyvek és filmek rajongóinak nehéz lesz nem kiugraniuk a bőrükből örömükben. Az pedig csak külön bónusz, hogy mindezt a szintet a játék képes végig tartani; az eddig nem ismert sztori végig hű marad az eredeti művek szellemiségéhez, és egyszerűen a lore és az érdekességek csepegtetésében nincs üresjárat, nem telik el úgy két perc a játékban, hogy ne botlanánk bele egy klasszikus filmes jelenetbe, egy emlékezetesebb legendás állatba, egy jól ismert helyszínbe, vagy ne ismernénk meg részletesebben a világ egy olyan elemét, melyről a könyvekben csupán egy említést találunk.
Az eddigi dicshimnuszok után viszont rá kell térnünk az alkotás technikai és játékmeneti részére, ahol akadnak azért fekete pontok. Az NPC-k kapcsán például vegyesek lehetnek az érzéseink. Egyrészt rengeteg diák járkál fel-alá Roxfortban és környékén, melytől tényleg az egész vidék bámulatosan élettel teli lesz. Ráadásul rengeteg mellékszereplő van, akiknek mindig akad a tarsolyában valamilyen mellékküldetés. Mint ahogyan az első epizódokban is kaptunk egy bosszantó kopogószellemet, úgy ezúttal is összefuthatunk eggyel, aki a Peeves névre hallgat, és meglehetősen sok borsot tör a diákok orra alá. A különbség csupán annyi, hogy Peeves filmszerű mocapes jelenetei és verses mondókái egy idegesítő NPC-ből Hogwart egyik üde színfoltjává avanzsált elő.
A látványos scriptek pedig egyáltalán nem mennek ritkaságszámba, az egész világ tömve van velük, csak a legtöbbször bugosan indulnak és bugosan végződnek. Persze nem süllyedünk az Assassin’s Creed: Unity első napos állapotának a mélységéig, de azért eltűnő, majd hirtelen elénk teleportáló karakterekből bőven akad, a pop innel állandóan együtt kell élnünk, és az AI sem éppen remekel. Amikor az első órában izgatottan szaladgáltam fel-alá a griffendél klubhelyiségében, és észrevettem, hogy a rengeteg piros köpenyes diák közül pár sétáló karakter egy ellipszis alakú pályán kering a bútorok körül, és ha az útjukba állsz, akkor normális kikerülés helyett a textúráink egy része csak átpréselődik egymáson… az eléggé illúzió romboló volt.
Viszont játékélmény szempontjából ezzel bőven együtt lehet élni. Az például direkt jól működik, amikor ellátogatunk egy tanórára, és az állandó jellegű csoporttársaink mindig valahogy váratlanul felbukkannak, hogy aztán együtt sétáljanak be velünk a tanterembe. Rengeteg karakterrel tudunk szóba elegyedni, és a többségük teljesen vállalható szinkront kapott, de azért néha-néha becsúszik egy furcsább hang. Míg Simon Pegg például bravúrosan hozza az iskolaigazgató, Phineas Nigellus Black karakterét, illetve Natsai Onai, az afrikai Uagadou varázslóiskolából származó osztálytársunk akcentusa is egészen autentikus, addig fiú főszereplőnk finoman szólva érdekes. A tanárokkal folytatott párbeszédeknél a választott válaszaink szerint változik a hangja a legnagyobb nyalizógép és egy megtestesült ezredfordulós pengesapkás utcagyerek hangja közt.
A mellékküldetéseknél gyakori séma, hogy egy diáktársunk, vagy a környező falvakban éldegélő lakosok, esetleg útszéli kalandorok jó nagy hype-ot ébresztenek bennünk az adott mellékszál miatt, aztán a végeredmény csak egy újabb fetch quest, rengeteg összegyűjtendő tárggyal, vagy megoldandó puzzle-lel. Egyszer például egy archeológust mentünk meg pár martalóc karmai közül, aki aztán elmeséli, hogy Merlin hátrahagyott titkos feladványait próbálja megoldani. Miután segítettünk neki egy ősi fáklyagyújtogatós puzzle-ben, és láthattuk Merlin-levelekből alkotott mását, csak flegmán közli velünk, hogy ilyen helyszínből még van egy tucat a környéken, menj keresd meg őket, aztán szólj és kapsz valamit.
Mondjuk a korai Harry Potter-játékokban mindig dominánsan szerepelt a gyűjtögetés, gondoljunk csak a legendás csokibékákra, szóval ha valaki élvezi a keresgélést és a kutakodást, akkor itt aztán bőven kap teret a kibontakozásra. Rögtön az első napon kezünkbe nyomják a kastély útmutató könyvét, melynek lapjait úgy gyűjthetjük össze a környékünkön mindent felfedő Revelio bűbájjal. Nem csak ezek gyűjtéséért, hanem lényegében mindenféle kihívás teljesítéséért (oldj meg 5 mellékküldetést, derítsd fel az egyik helyszínt 100%-osan, stb.) kapunk jutalmakat, melyek többnyire pénzt vagy spéci felszerelést jelentenek. Utóbbiak kapcsán érdemes megemlíteni, hogy a ruhadarabok és kiegészítők egész jól sikerültek, a legtöbb ruha noha a taláros felállásra építkezik, de azért vizuálisan érdekes, és karakterünk statisztikáját is könnyen átlátható módon befolyásolja.
Az iskolába persze nem csak a mellékküldetések, hanem a tanórák miatt is érdemes benézni. A filmből megismert tantermekben részt vehetünk bűbájtanórán Fig professzorral, sötét varázslatok kivédése órára is járhatunk, egy Piton professzort imitáló tanárral a pincében bájitaltanon is részt vehetünk, a bájitalokhoz pedig a növénytan órák üvegházában termeszthetünk alapanyagokat – természetesen a kötelező sikoltozós mandragórás jelenet mellett. Az órákon sajátíthatunk el rengeteg bűbájt, melyek segítségével aztán egyre távolabb tudunk elkalandozni a kastélytól az amúgy meglepően tágas és sokszínű térképen.
Az iskolai élet és a külső kalandozás közti dinamikát a grafikailag is remekül elkapták a fejlesztők. Roxfort ódon szürke falai és a távoli rideg, baljós hegyeket szembeállították a vidéket megtöltő zöldellő tisztások színhatásával, ami egy egészen merész újítás volt az eddigi Harry Potter-játékok fényében, és azt kell mondanom, hogy maximálisan bejött. Ráadásul a változó időjárás képes teljességgel átalakítani a komplett színvilágot és az egész játék atmoszféráját. Roxfort az eddigieknél is ódonabb és gazokkal benőtt külseje újszerűen hat, miközben belül olyan szépségben pompázik, mint még soha. A tantermek rogyásig díszített belső dizájnjánál csak a lépcsőházak és csarnokok márvány, arany és intarziás díszítésének káprázata mutat jobban.
Mindehhez pedig az állandóan mozgásban lévő NPC-k, a legendás kiállítási tárgyak és a kihagyhatatlan mozgó festmények remekül passzolnak, ám a hangzás az, ami igazán képes feltenni az i-re a pontot. A zenei aláfestés gyönyörű, időnként már-már annyira jó, hogy képes volt elvonni minden másról a figyelmemet, az eredeti zenékre való kikacsintgatás pedig igazi telitalálat. A diákok és a szellemek állandó zsibongása, az önmaguktól klasszikus zenét játszó hangszerek próbája mintha csak valamilyen mágikus színházba repítenének minket, ahol minden egyes apró pixel azért dolgozik, hogy elvarázsoljon minket. Sikerrel. A griffendél klubhelyiségből kivezető folyosó, melyen hangszerek, zenészek és táncosok festményei lógnak, és az áthaladó diákokat korabeli népi hangzású zenével szórakoztatják… az egyszerűen lenyűgözően hangulatos és mozgalmas, egy másodperc alatt a jelenlegi kedvenc videójátékos helyszínemmé vált.
Amikor pedig kiléptem az iskola kapuján, akkor mindez csak tovább fokozódott. Az erdei utak csak azért olyan rettentő atmoszférikusak, hogy aztán az első külsős célpontunkhoz – természetesen Roxmorts falvához – érve még jobban leessen az állunk a játéktól. Bejárhatjuk a legendás boltok több mint száz évvel korábbi verzióit, legyen szó akár Mr. Ollivander őseinek helyi boltjáról, vagy magáról a Három seprűről. Az egész olyan, mint egy interaktív roxforti élménypark, amikor aztán nekiindulsz a még távolabbi vidékeknek, és rájössz, hogy ez sokkalta több annál.
Ahogyan éjjel a vidéki mocsárban egyik fényponttól megpróbálsz átjutni a másikig, közben megmentve pár ártatlan kalandort vagy falusi népet, akik jutalmat kínálnak, ha legyőződ az őket fosztogató erdei goblinokat, az akarva akaratlan is a The Witchert juttatja a játékos eszébe. És igaziból a játék nem is rejti véka alá, hogy bizony rengeteg olyan jól bevált mechanizmust vettek át más AAA-s címekből, amiknek Roxfort környékén már évtizedek óta bizony lett volna létjogosultsága.
Persze hiába hasonlítjuk a komplex világa és remekbeszabott narratív struktúrája miatt a The Witcherhez, vagy a Red Dead Redemption 2-höz, az egyértelmű, hogy távol áll azok aprólékosságától és mélységétől. Nem igazán lesz a veleni Véres Báróhoz hasonló mellékszereplőnk, mint ahogyan az NPC-k viselkedése sem fogja megközelíteni Arthur Morgan bandáját. Sőt, komoly grafikai bakik is becsúsztak, a ray tracing például tömve van glitchekkel, a gépigény picit túlzó és az árnyékolási rendszer sem nevezhető hibátlannak. Ám művészi oldalról van annyira intenzív és tömény, üresjáratok nélküli az alkotás, hogy ezek a hiányosságok ne tűnjenek fel, ha nem keressük őket szándékosan.
Az irányítás – noha némileg talán túlságosan is sok gombra építkezik – kategóriáján belül eddig az egyik legjobb és leggördülékenyebb, arról nem is beszélve, hogy végre sikerült megfelelően játékosítani a bűbájok használatát. Az alapvető támadásunk a rombolható tárgyakat összetöri és az ellenségeket kis mértékben sebzi. A további varázsigék közül – melyekből akad bőven – négyet tudunk mindig kiválasztani a gyors-használathoz, és ezeket külön gombokkal tudjuk végrehajtani. Az elején például csak egy zseblámpa helyettesítő Lumosszal tudunk nyomulni, majd később bejön a széttört tárgyak reparálását szolgáló Reparo, a tárgyak vonzásához az Accio, a lebegtetéshez a Levioso, aztán a gyújtogatásra szolgáló Incendio, majd később az egyre nagyobb kaliberű és egyre veszélyesebb bűbájok.
Játékmenetileg picit a The Witcher 3: Wild Hunt mágikus jeleihez hasonlítanak; rengeteg fejtörő épül ezeknek a varázslatoknak az alkalmazására (például mágikus lepkéket csalogathatunk a fénylő varázspálcánkkal, pókhálókat égethetünk és akadályokat lebegtethetünk odébb), illetve harc során is jól fognak jönni. Mert hogy harcból lesz bőven. Noha az első órákban még működik, hogy gondolkodás nélkül gyasztatjuk a gyorstámadás gombját, később az ellenfeleink és a minibossok már erre immunisak lesznek. Utóbbiból pedig akad bőven, a hatalmas kardforgató szobroktól kezdve, a mágikus állatokon és trollokon át, mindenféle óriás fenevadig, szóval célszerű mindig megkeresni a gyengepontjuk, legyen az akár az egyensúlyból kibillentés, a tűztől való félelem, vagy valamilyen környezet adta lehetőség.
A támadásokat célszerű kombóba fűzni; egymás után 4-5 gyorstámadást tudunk bevinni, mely után érdemes valamilyen speciális varázslatot bevinni. Például földobhatjuk ellenfelünket a levegőbe, esetleg magunkhoz ránthatjuk vagy le is dermeszthetjük őket, hogy aztán újabb 4-5 csapást be tudjunk vinni könnyűszerrel. Ha elérünk egy tízes kombót, akkor ősi varázserőnk is feltöltődik, mellyel egyetlen gombnyomással változtathatjuk ellenfelünket semmivé, brutális hangeffektek kíséretében. Az külön öröm, hogy a túlszinteződés nem olyan markáns probléma mint ahogyan a műfajnál az lenni szokott, bár hozzá kell tenni, hogy az egész játék nehézség tekintetében olyan, hogy aki már valaha játszott akciójátékkal, annak érdemes lehet a maximális nehézségen indítania a kalandját.
A Hogwart Legacy összességében egy zseniális alkotás lett, telis-tele kalandokkal, titkokkal, rejtélyekkel és olyan élményekkel, melyeket mindenkinek át kell élnie, aki valaha várta már a bagoly érkezését a reggeli postával. Technikai kivitelezésén érezni, hogy nem az iparágat forradalmasító csapat tevékenykedett rajta, ám a művészi oldalról kétségtelenül, hogy többet tettek a játékba, mint az elvárható lett volna. Persze, így is akadnak negatívumok a korábban taglalt technológiai problémákon túl. Például az események logikus láncolata helyett gyakran csak jókor vagyunk jó – vagy éppen rossz – helyen, valamint pici ludonarratív disszonanciát sejtet, ahogy egyik pillanatban még békésen ülünk az iskolapadban egy vöröshajú Weasleyvel diákcsínyeket tervezve, a következő percben pedig a szigorúan tiltott és a halálnál is rosszabb borzalmakat tartogató varázslatokat szórunk random erdei csavargókra.
A rengeteg glitch közepette pedig külön zavaró, hogy egyes minijátékok mintha csak valamilyen ingyenes mobiltelefonos játékból kerültek volna át, illetve a valós időhöz kötött növénytermesztés és főzetkészítés is műfajidegenül hat. Ám mindezek ellenére végre egy olyan játékot kaptunk, ami köszönőviszonyban van azzal a minőséggel – sőt, sok esetben túl is lép rajta – amit a rajongók már évtizedek óta joggal vártak. A történet beszippant, a világ magával ragad, az akció lendületes, a környezet bámulatos, a varázslatok, titkok és legendák végig izgalmasak maradnak, a zene pedig mindezt még egy szinttel magasabbra repíti. Némi javítgatás és tökélyre csiszolás még ráfér a 60-70 órás kalandra, ám ha nem engedjük, hogy egyetlen ember – mondjuk pont J. K. Rowling – kisajátítsa magának az egész varázslóvilágot, annak minden kitalált résztvevőjét és valós megalkotóját, akkor biztos, hogy játékosként egy olyan kalanddal fogunk gazdagodni, melyet nem lehet nem szeretni.
A Hogwarts Legacy PlayStation 5-re, Xbox Series X/S-re és PC-re jelent meg, április 4-én PlayStation 4-re és Xbox One-ra, július 25-én pedig Switch-re is befut az átirat. A teszt PC-n készült.
Kapcsolódó cikkek
Játszottál te a 7. rész "cod copy" hányadékával?
Mert ha szerinted az jó volt akkor elég érdekes ízlésed van játékok terén.
??
Amennyire negatív csalódás volt a Cyberpunk 2077, annyira pozitív csalódás (eddig) ez! :) Remélem a konzolos verziók is moddolhatóak lesznek majd valamennyire…
Viszont a jatek fotortenet szalarol elegge vegyesek az eddigi infok, van aki mar-mar magasztalja, van aki szerint meg teljesen otlettelen... Gondolom vhol feluton van az igazsag de majd 1 heten belul Steamen a jatekosok ugy is megirjak, a hype-nak kosznohetoen biztosan jo sokan ertekelik majd hamar a jatekot Steamen is. :D
De ha jol moddolhato a jatek, akkor a content miatt sem aggodom. Mivel nagyon nepszeru cim, a rajongok hamar kezelesbe veszik majd. Amennyiben technikailag megoldhato, nincsen nagy akadaly, azaz viszonylag konnyen hozzaferhetoek es modosithatoak a jatek fajlok. Lenyeg, h elorendelni nem kell, ha vki nem teljesen elvakult HP rajongo, hanem varni 2-3 hetet a megjelenese utanig, aztan figyelni hogyan alakul a sorsa... :)
Hoppanálás után zavart volt az elméjük még picit biztos.
Viszont a tesztek alapján úgy tűnik végre kapunk egy jó Harry Potter játékot.
Na ezt nem értem mit akar jelenteni.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.