Metal Gear Solid: Master Collection Vol. 1 teszt

Az egykor zseniális és formabontó videojátékairól híres, japán illetőségű Konami az elmúlt éveket valószínűleg karaoke-bárokban táncikálva, bekokainozva, szakégőzben fetrengve töltötte a Pachinko automaták bűvöletében – aztán mire nagy nehezen kijózanodtak, hirtelen rájöttek, hogy hiába a többszáz milliárd jen, talán nem ártana kezdeni valamit a régi, kultikus sorozataikkal, mielőtt még a rajongók az utolsó tűket is beleszúrják a róluk készített vudubabákba. Nem mintha amúgy újkeletű lenne az inkompetenciájuk: az az igazság, hogy a Konami már jóval a The Phantom Pain-fiaskó, a Hideo Kojima-ügy és a videojátékgyártás beszűntetése előtt is keményen dolgozott azért, hogy eljátssza a gamerek bizalmát, és mindent összevetve tényleg nem végeztek rossz munkát.

Ennek fényében, noha bizonyára sokan üvöltve bokszolták a levegőbe (köztük persze én is), amikor megjött a nagy bejelentés, hogy nem csupán feltámasztják a Silent Hill-szériát, hanem mindjárt négy (!!!) új játékot is készítenek (ezek közül az egyik a kultikus második epizód remake-je lesz, ami véleményem szerint minden idők legjobb horrorjátéka – change my mind), és teszem fel, a Metal Gear Solid 3: Snake Eater feldolgozásának hírére már minden fant be kellett nyugtatózni az izgalomtól. Az utóbbi cím egyfajta „beharangozásaként” is funkcionáló Metal Gear Solid: Master Collection Vol. 1-gyel kapcsolatban már idejekorán sejteni lehetett, hogy valami sántítani fog. Lehet vészmadárnak nevezni azokat, akik már a megjelenés előtt kétkedtek – de végeredményben nekik lett igazuk. Mert ez a gyűjtemény nemhogy nem remaster, de még sima portnak is csak nagy fenntartásokkal lehetne nevezni, és tulajdonképen még egy emulációnak is silány. De most komolyan, gyerekek, tegye fel a kezét, aki meglepődött! Na ugye!

Hozzá kell tenni, nem a Konami az első és minden bizonnyal nem is az utolsó, akik a rossz minőségű újrakiadásokkal szegecses bakanccsal taposnak a régi nagy klasszikusok hagyatékán, vagy épp a lehető legkevesebb munkával dolgoznak át régi címeket a kurrens genre, amiért amúgy súlyos pénzeket kérnek el a vásárlóktól – de egy Metal Gear Solid mégiscsak többet érdemelt volna. A Master Collectionben egy csomagban kapjuk meg a két kőkorszaki alappillért (Metal Gear, Metal Gear 2: Solid Snake), a sokat szidott, nemhivatalos második részt (Snake’s Revenge), valamint az igazi nagyágyúkat, a szent és sérthetetlen trilógiát (MGS, MGS2: Sons of Liberty, MGS3: Snake Eater), amelyek anno úgy ötvözték a hollywoodi mozifilmeket a videojátékokkal, ahogy arra addig még nem volt példa. Mind játékmenetben, mint pedig sztoriban formabontók voltak, egy komplett generáció nőtt fel rajtuk, egyenesen kötelező irodalom, hozzátartozik az alapműveltséghez, aki kicsit is szereti a videojátékokat, annak egyszerűen játszania kell velük.

Napestig folytathatnám ezeknek a mesterműveknek a méltatását, ám ennek most nem itt van a helye. Ezek a játékok természetüknél fogva frissnek, izgalmasnak és innovatívnak lettek tervezve, ami 20-25 év távlatából nyilván már kevésbé jön át, mégis automatikusan felforr az ember vére, ha ehhez hasonló kultuszdarabokat PS5-ön vagy épp Xbox Seriesen játszhat. És hát, ha lefejtem az egészről az évek során megszokottá vált Konami-attitűdöt és látatlanul, jámbor gamer szemmel nézem ezt a kollekciót, akkor mégis mi baj történhet? Szóval értitek: leülök a PS5 elé, feltelepítem a kívánt epizódot (az összesen hat játék négy külön fájlra oszlik – az MGS-eket értelemszerűen egyenként lehet a gépre vinni, míg az MG1-MG2-őt és a Snake’s Revenge-et egyben), készen állok rá, hogy újra átéljem a felejthetetlen nyitókalandot az alaszkai Shadow Moses szigetén, az észrevétlen beszivárgást a bázisra, a hajmeresztő boss fightokat, Sniper Wolf még ennyi után is megindító tragédiáját, a harcot a Metal Gear Rex-szel és Liquiddel. Majd a második bevetést Raidennel, a Big Shell incidenst, a korát megelőző mindfuck sztorit és az ikonikus küzdelmet Solidusszal, Manhattan szívében.

Aztán az áltimét szoldzsörrel, Big Bosszal belevetném magamat a szovjet dzsungelbe a hidegháború legforróbb éveiben, kaméleonként olvadnék bele a környezetbe, a sárba, a fák közé, leszámolnék a renegát Cobra Unit tagjaival, elpusztítanám a Shagohodot, és végül megütköznék a legendás katonával, The Bosszal, a félreértett harcossal, aki feláldozta magát egy nálánál nagyobb, magasztosabb ideáért. Akár hófödte dombokról, akár tengeri olajfúrókról, akár párás esőerdőről van szó, én akarok lenni a szuperkatona: A Kígyó! Lehetőleg glitchek, akadozások nélkül, icipicit modernizált kezelőfelülettel, teljes képernyőn, 4K felbontással és 60 fps-sel, ami valljuk be, mivel 20-25 éves játékokról van szó, teljesen magától értetődik 2023-ban.

Csak az a bibi, hogy noha a trilógia még mindig hatalmas élményt nyújt, amit még Konami sem tudott teljesen meggyalázni, ami a Master Collection technikai részét illeti, ott nemigen kapom meg a fenti kritériumokat. Sem a 4K felbontást, sem a 60 fps-t, de a PS2-es generáció előtti epizódok még a teljes képernyőt sem tudják hozni, melyeknek hiányával az MG1-MGS2 és a Snake’s Revenge még így is átmegy a minőség-ellenőrzésen, viszont az MGS1 esetében szomorúan konstatálhatjuk, hogy mind közül pont a Metal Gear-széria alfája és omegája járt a legrosszabbul. Szó se róla, az eredeti megjelenéskor abszolút forradalmi karakterek, zenék és hangeffektek itt is zseniálisak, és még a Psycho Mantises küzdelmet is sikerült sajátos módon átültetni a mai korba – de ezt és a Japánon kívüli rajongók számára újdonságnak számító Integral verziót leszámítva nem sok jóval kecsegtet az első rész, sőt, konkrétan olyan benyomást kelt, mintha a PS Plus Premium Classic-felhozatalának a tagja lenne.

Sűrű kifagyás, gyakori laggolás, 4:3-as képarány (bár a Yoji Shinkawa festményeiből felépülő választható dekografikának köszönhetően legalább nem feketén domborítanak a kijelző szélei), botrányos textúrák, meg miegymás, de a Konami arra sem vette a fáradtságot, hogy konzultáljon az eredeti szinkronszínészekkel és módosítson kicsit a szövegkönyvön. Így a Codec menüvel kapcsolatban csont nélkül elhangzik a Select Button kifejezés, miközben a képernyőn megjelenő szöveget Touch Padra cserélték, mivel azt a Master Collectionben annak megnyomásával lehet előhívni. De a japán srácok a gombkiosztással kapcsolatban is autentikus módon értelmezték a retro-érzést: minden pöccre pontosan ugyanolyan, mint ’98-ban (és attól függetlenül, hogy az MGS1-et csak dicsérni lehet, a kezelőfelület már akkor furcsának, ha nem egyenesen kellemetlennek hatott), szóval ugyanúgy a körrel választhatjuk ki a kívánt menüpontot, és az X-szel léphetünk vissza.

Nem mintha ez sokat nyomna a latba amellett, hogy a gyűjtemény voltaképp mindenféle grafikai felújítás nélkül emulálja a PS1-es verziót, de azt is úgy, hogy még az is jobban festett, mint ez a sima „patchwork”. Kis öröm az ürömben, hogy az MGS2-nél és az MGS3-nál egy fokkal jobb helyzet, részben azért, mert hiába telt el két évtized a megjelenés óta, ezek a játékok még mindig jól néznek ki (különösen az utóbbi), nem mellesleg ezesetben a 2012-es HD Collection lett portolva, cserébe viszont az MGS3 néha olyan durva frame dropokat produkál, mintha diavetítőn futna az egész.

Szóval összegezzük a gyűjteményt! Kapsz három, saját idejében korszakalkotó és még mai szemmel is nagyszerű játékot, a hozzájuk kiadott extrákkal (a csomag az első rész kiegészítését, a VR Missionst is tartalmazza). Megkapod ennek a trilógiának a tulajdonképpeni előzményeit, plusz egy rút mostohagyereket. A kettő, anno PSP-exkluzív Digital Graphic Novelt, amik az MGS1 és az MGS2 eseményeit dolgozzák fel. Egy 20 dalt tartalmazó digitális soundtracket a verhetetlen hármas legnagyobb slágereivel. A játékok forgatókönyveit, nem utolsó sorban pedig egy úgynevezett Master Bookot a gyűjtemény minden epizódjához (kivéve a nemhivatalos folytatást), ezek egyfajta strategy guide-stílusú digitális magazinokként gyönyörűen összefoglalják az egyes felvonások történetét, hatterét és karaktereit, továbbá részletesen kifejtik azokat a geopolitikai eseményeket, amelyek ezeket a játékokat inspirálták, mindezt Shinkawa mester szemet gyönyörködtető műveivel megtámogatva. Egész jól hangzik, nem igaz?

Csak a hanyag prezentálás zavar be a képbe. Mert az első szó, ami kapásból eszembe jut a Master Collectionnel kapcsolatban, az a hanyagság. Ezekhez a klasszikusokhoz sokkal nagyobb tisztelettel kellett volna hozzányúlni, hiszen a videojáték-történelem meghatározó alkotásairól van szó, és többek közt ennek a sorozatnak köszönheti a Konami, hogy az iparág egyik legfontosabb tényezőjévé vált. No meg persze Hideo Kojimának, akinek nevét lehagyták a gyűjtemény stáblistájáról (továbbra sem felhőtlen a viszony köztük), ám, mivel a kiadó a legkisebb ráfordítás nélkül adta ki újra a játékokat, a régi stáblistákon természetesen ő is fel van tűntetve a többi eredeti alkotóval egyetemben. Tehát a Konami a legminimálisabbat nyújtotta, de annál egy szemernyivel sem többet.

És ha eltekintek a kollekció legnagyobb húzóerejétől, hogy ezeket a játékokat immáron jelen generációs konzolokon játszhatjuk, még azt sem mondhatnám, hogy annyira hiánypótló lenne a Master Collection. Ezeknek a játékoknak a beszerzése végeredményben egyáltalán nem nehéz, kapásból fel tudnék sorolni legalább három alternatívát, melyekkel szebb, minőségibb formában élhetjük át az ikonikus kalandokat, és nem is kell minden esetben annyira mélyen a zsebünkbe nyúlni (persze a Konami nem hazudtolta meg önmagát, jó borsos árért adja a gyűjteményt, csak hát ebben a formában nemigen éri meg azt, hogy a kosarunkba tegyük).

Ezek után mit mondhatnék? A kiadó nem okozott csalódást, és a Master Collection még egyfajta sötét mementó is lehet a jövőre nézve. Mert, bár nyilván a Snake Eater remake és a többi új játékuk fejlesztésébe több energiát fektetnek, amilyen hozzáállással viseltetnek a régi klasszikusaik felé már most, az alapján szerintem nyugodtan kezdhetjük kongatni a vészharangokat.

Májkül kolléga különvéleménye a PC-s verzióról:

A PlayStation 5-ös változat mellett volt lehetőségünk PC-n is belekóstolni Hideo Kojima kultikus sorozatának első részeibe, sajnos azonban az eredeti játékok érdemei mellett nem sok okunk akad majd az örömre. A portok minősége ugyanis igencsak megkérdőjelezhető, hiszen valódi munka helyett csak a 2011-es, Bluepoint nevével fémjelzett Metal Gear Solid HD Collection-ből lettek ide átemelve mindenféle változtatás nélkül. Azért, hogy ne legyen ennyire feltűnő a lustaságuk, Konamiéknál kitaláltak egy launchert, ami minden egyes rész indításakor felugrik, hogy aztán azon keresztül kezdhessük el a valódi játékot. Ez a megoldás egyrészt bődületesen igénytelenül néz ki, főleg mikor az eredeti játékot újra betölti a rendszer, másrészt ezen az extra felületen az Art Bookok nézegetését és a DLC-k kiválasztását leszámítva semmilyen érdemleges lehetőségünk nincs, hiszen sem az 1080p-nek hazudott, de valójában 720p-s felbontáson nem tudunk változtatni, sem pedig a nyakatekert irányításon, ami billentyűzetet használva valódi kínszenvedés (egértámogatás egyáltalán nincs).

Ezt a problémát persze egy kontrollerrel könnyedén áthidalhatjuk, ellenben a grafikai opciók teljes mellőzése már igencsak fájó pont, főleg, mivel a játékok egyetlen egy, mostanság alapnak tekinthető funkciót sem támogatnak. Ennek köszönhetően hiába keressük teszem azt a HDR és a V-Sync kapcsolót, a fixre belőtt 60 fps-es korlát feloldását, vagy esetleg a szélesvásznú monitorok esetében felmerülő fekete csíkok eltüntetésének lehetőségét, efféle „extrákról” ugyanis csak álmodhatunk. Mondjuk legalább a játékok stabilan futnak, egy-két beszaggatást leszámítva tartják a beígért képkockaszámot, ugyanakkor piszkosul sokat töltenek egy-egy helyszín között, ami főleg a régebbi, tagoltabb felépítésű részek esetében feltűnő.  

Azok után, hogy Hideo Kojima lelépett a Konamitól, várható volt, hogy a későbbiekben érkező Metal Gear részek (egyelőre egy ilyet kaptunk) már nem lesznek ugyanolyanok, mint előtte, de arra nem számítottam, hogy a kiadó jóvoltából a klasszikus epizódok is meg lesznek becstelenítve. Mert erre a fércmunkára, amit a Metal Gear Solid: Master Collection Vol. 1 PC-s kiadásának hívnak, egyszerűen nincs jobb szó. Ahogy már korábban említettem, ennek a csomagnak egyetlen egy valódi érdeme van, mégpedig az, hogy végre számítógépeken is játszhatóvá tesz olyan részeket a sorozatból, amiket eleddig csak igen körülményesen, egy emulátor segítségével volt módunk játszani.

Persze az már más kérdés, hogy az efféle programokban helyet kapó beállítási lehetőségekről csak álmodhatnak azok, akik beneveznek Steamen erre a 60 eurós kis szösszenetre, és ne legyenek illúzióink, ilyen tekintetben a várhatóan hamarosan érkező Vol. 2 sem lesz egy fáklyás menet. Csalódtam a Konamiban, sajnos nem először és a Metal Gear-sorozathoz való hozzáállásukat elnézve, valószínűleg nem is utoljára.