A Born of Bread főhőse ugyanis nem egy sármos lovag, egy szülei elvesztését gyászoló gazdag szuperhős, vagy egy radioaktív pók által megcsípett barátságos és közkedvelt mutáns, hanem egy darab kenyér, ami varázslatos módon kisfiúvá változik. A helyi Gepetto szerepét betöltő öreg pék első meglepettsége után rögvest fiaként fogadja az öntudatra ébredt pékárut, a családi idill azonban nem tart sokáig, mivel a kastély udvarára rég nem látott gazfickók toppannak be, akiknek feltett szándékuk a világ teljes leigázása. Természetesen az időközben Leaf névre keresztelt kenyérsrácot nem olyan tésztából gyúrták, aki ebbe minden további nélkül beletörődne, így aztán többedmagával nekiindul, hogy egymás után vadássza le ezeket a jöttment jómadarakat, ily módon szabadítva fel a zsarnokság alá került otthonát.
Ugyan a fentebb vázolt történet nem túl eredeti, szerencsére a fejlesztők által bőséggel használt humor elviszi a hátán az egészet. Az imádnivaló szereplők ennek hála lépten-nyomon mosolyra fakasztó helyzetekben találják magukat, sőt, sokszor még a negyedik falat is ledöntik a különféle beszólásaikkal. Sajnos ezen szövegek kizárólag szöveges módon kerülnek közlésre, mivel a játékban egyáltalán nincs szinkron. Ez azért különösen fájó pont, mert a beszéd helyett bekerült „pötyögés” hamar idegesítővé válhat, aki viszont szemet tud hunyni efelett, az garantáltan jól fog szórakozni Leaf és barátai társaságában, főleg, ha emellett még a körökre osztott harcokkal megspékelt szerepjátékokat sem veti meg.
A Born of Bread ugyanis ebben a műfajban szeretne maradandót alkotni, méghozzá egy meglehetősen közkedvelt ihletforrás segítségével. A képekre tekintve rögtön nyilvánvalóvá válhat, hogy a WildArts Studio csapata egészen a Nintendoig rohant némi „szellemi támogatásért”, hiszen a játék le sem tagadhatná a közte és a Paper Mario közötti hasonlóságokat. Ráadásul ezek a közös pontok nem merülnek ki a játékmenetben, hiszen a különféle rendszerek mellett még a látványvilágot is sikerült „átörökíteni” a vízvezetékszerelőtől. Persze, ahogy tartja a mondás, jótól lopni nem bűn, főleg, ha a végeredmény hasonló minőségi szintet képvisel, mint az eredeti és szerencsére itt pontosan ez a helyzet.
Kezdjük a legszembetűnőbb dologgal, a látványvilággal, ami egész egyszerűen lenyűgöző. A színpompás világból csak úgy árad a mesebeli hangulat, ráadásul a 3D-s tér és a 2D-s spriteokból álló karakterek összhatása olyan csodaszép összhatást alkot, amiből még a kissé darabosabb animációk sem rántanak ki. Egyedüli problémának ezen a téren csak a kamerakezelést, illetve az ebből fakadó helyezkedési nehézségeket éreztem, mivel sokszor nehéz eldönteni, hogy karakterünk hitboxa hol is van valójában, ami miatt a harcok előtti kezdőcsapások bevitele, illetve a platform részek teljesítése egyáltalán nem egyszerű. Szerencsére a családbarátra belőtt nehézségi szint miatt előbbieken sosem fogunk igazán idegeskedni, ellenben az utóbbiak okozhatnak pár frusztráló pillanatot, főleg, ha egy, a pályán elrejtett titkos cucc megszerzése több hibátlan ugrás teljesítéséhez van kötve.
Felfedeznivaló egyébként lesz bőven, hiszen a változatos helyszínek telis-tele vannak különféle tárgyakkal, amikhez sokszor egyedi képességekre lesz szükségünk. Ezeket többnyire az elérhető társaink biztosítják majd, akiket kedvünkre cserélgethetünk az éppen aktuális probléma tükrében. Láthatatlan platformokat oldhatnak fel előttünk, esetleg földkupaccal elzárt területeket nyithatnak meg, hogy aztán az ott rejlő pénzt, illetve használati tárgyakat bezsákoljuk. Sajnos kezdetben a zsebeink mérete meglehetősen kicsi lesz, szóval sokszor el kell majd döntenünk, hogy mire van nagyobb szükségünk, viszont ez a későbbiekben, ahogy fejlődünk már nem lesz akkora probléma. Ez már csak azért is igaz, mert bármikor visszamehetünk korábbi helyszínekre farmolni kicsit, azaz sosem fogunk kifogyni az utánpótlásból teljesen.
A változatos helyszínek felfedezése közben azonban sosem leszünk egyedül, hiszen a társunkon túl különféle ellenfelekbe is belebotolhatunk, akiket aztán egy már ezerszer látott körökre osztott megoldásban kell móresre tanítanunk. Ami érdekesebb ezen a téren, hogy a támadóképességeinket a Tetrisz módjára hátizsákunkba belepakolt fegyverek szolgáltatják, melyek mindegyike egyedi előnyöket biztosít számunkra. Ha tisztában vagyunk az aktuális ellenségek gyengeségeivel, akkor ezt kihasználva játszi könnyedséggel küldhetjük őket a túlvilágra némi XP-ért cserébe. A különféle pallosok, íjak, buzogányok és egyéb harci eszközök egyébként más és más minijátékkal rendelkeznek, amiket jól végrehajtva további bónusz sebzést oszthatunk ki. Ezek elsőre jópofák, de sajnos, ahogy megtaláljuk a legjobb halálosztókat, onnantól kezdve újra és újra ugyanazokat a QTE szegmenseket kell lejátszanunk, ami elég hamar repetitívvé teszi az összecsapásokat, még az időnként felbukkanó egyedi kihívások ellenére is.
Harcolni viszont kell, méghozzá nem is keveset, mert az ebből kapott tapasztalati pontokból tudjuk fejleszteni az alaptulajdonságainkat, illetve a hátizsákunk méretét. Ha viszont új képességeket is szeretnénk karaktereinknek, akkor irány a vadon, mivel ilyeneket csak a szabadon kóborló gyíkokat összegyűjtve és a megfelelő helyen leadva szerezhetünk magunknak. Ez magával vonzza azt, hogy aki a nagyjából 15 órás kaland alatt egyetlen ilyen állatkát sem talál, annak bizony be kell érni a fegyverek nyújtotta támadási skillek használatával és rengeteg jópofa trükkből fog kimaradni.
Amiről még mindenképpen szeretnék említést tenni a játék kapcsán, az a különféle menürendszerek megvalósítása, ami konkrétan egy használhatatlan rémálom. Naplónk hasábjain ugyanis a különféle statisztikák és képességek ömlesztve, mindenféle logikát nélkülözve, egymás hegyén-hátán lettek elhelyezve, aminek hála szinte képtelenség kiigazodni rajtuk. Mindenféle magyarázat nélküli katyvasz az egész, ahol még a történet vége felé is percekig kóvályogtam, mire megtaláltam az éppen aktuálisan keresett információmorzsát. Nem tudom ki álmodta ezt az átláthatatlan borzalmat a képernyőre, de hogy élete hátralevő részét sűrű csuklások közepette fogja leélni, az tuti biztos.
Ezektől a hibáktól függetlenül azonban nem igazán tudok haragudni a Born of Breadre, mivel a vele eltöltött időm alatt számtalan kellemes pillanatot okozott nekem. Persze, az összecsapások lehettek volna változatosabbak, a menürendszer átláthatóbb, illetve a kamera okozta kellemetlenségekről is szívesen lemondtam volna, ha lehet. Mégis, az imádnivaló karakterek, a humoros helyzetek, a gyönyörű látványvilág és zene, valamint a kifogástalan mesebeli hangulat okán újra és újra visszacsábított egy kis kalandozásra, amit én egyáltalán nem bántam meg. Kicsit olyan ez, mint egy kifogástalanul megsütött töltelék nélküli croissant, ami önmagában nem rossz, de a feléhez érve azért elkezdjük hiányolni belőle a csokit, a lekvárt, a mazsolát, vagy bármi olyat, ami kicsit is feldobná a finom, de kissé száraz élményünket.
A Born of Bread december 5-én jelent meg PlayStation 5-re, Xbox Series X-re, Nintendo Switch-re, valamint PC-re. Mi utóbbin teszteltük.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.